VÁRAS MESÉK 02

Tartalom

01., A Vajdahunyadi vár manója

02., Szegény fecskefióka

03., Likvai vár tornyának titka

04., Eszem - iszom a dédesi várban

A vajdahunyadi vár manója

Ugye tudjátok, minden várnak van manója, aki a vastag falak közt lakik valahol elbújva.

A Vajdahunyadi vár sem volt kivétel. Itt is élt egy kicsi manó, akit a várbeliek Tunya Bercinek csúfoltak. Azért kapta ezt a titulust őkelme, mert egész nap csak lustálkodott, nem csinált semmit. Pedig egy manónak rengeteg dolga akad egy várban. Többek között neki kellett volna váratlan, nagy felfordulást teremteni, amikor senki sem számít ilyesmire, vagy elcsennie a várkapitány pipáját, hogy aztán a várban mindenki azt keresse.

Ilyesmi nem igen fordult elő a várban. Talán ezért az ittlévők hálásak is lehettek volna Tunya Bercinek, de szerintem mindenki tudja, milyen az a vár, ahol a dolgok nap mint nap simán mennek, soha nem történik semmi különös esemény. Az emberek elunják magukat, és végül megszöknek. Néha kell egy kis felfordulás, hogy az ember tudjon valamin egy jót mérgelődni.

Vajdahunyad várában már ki tudja, mikor volt ilyen, minden a legnagyobb rendjén ment.

Unták is magukat a katonák és a szolgák. Azon rimánkodtak, hogy bárcsak Tunya Berci észbe kapna, és rittyentene egy jó kis csetepatét.

Sajnos várhattak rá hiába. Se nappal, se éjjel nem volt hajlandó megmozdulni. Elbújt a vackába és ott tunyult reggeltől estig, estétől reggelig.

A vár kapitánya ezt nem nézhette tétlenül. Hívatta az egyik legjobb vitézét, és mondta neki:

– János fiam, azonnal indulj, és menj el a manók országába! Keresd meg a manók nagyhatalmú királyát, és tegyél panaszt Tunya Berci ellen.

Amikor erről a kicsinyke manó tudomást szerzett. Éktelen haragra gerjedt. Ugrált, toporzékolt a vackában, és tervet szőtt, hogyan büntesse meg a várbelieket.

Nem szabad, hogy János vitéz elinduljon, és megvigye a hírt a tunyaságáról. Meg kell akadályozni az indulást. Ha a manókirály tudomást szerez erről, akkor oly súlyos büntetést kap, amilyet még a föld nem hordott a hátán. Tündérré kell válnia és amíg a világ a világ így fog élni.

Törni kezdte a fejét, miképpen tudná megakadályozni, hogy a kiszemelt vitéz megvigye a szörnyű hírt Manóországba.

Tudta jól János vitéz nem akármilyen legény, nem könnyű túljárni az eszén.

Tunya Berci lelopózott az istállóba, ahol a lovaknak a szállása volt, és az indulásra kész ló fülébe súgta, hogy János vitézt ne engedje felülni a hátára.

Ebből az állat gazdája semmit sem vett észre, hiszen, ha a manó akarta, csak egy szavába került, hogy láthatatlan legyen.

– Menj János fiam, és tegyél panaszt a manók királyának a manó ügyében! – mondta a vár kapitánya – Küldjön egy másikat e lustaság helyett!

A katona fel akart ülni a lova hátára, de egy nagyot dobbantott a patájával, de akkorát, hogy majd beszakadt az istálló padozata, pedig az vastag gránitkövekkel volt kirakva.

Senki nem értette, mi történt a lóval. Nem engedte felülni gazdáját a hátára. Többször is próbálkozott vele, de minduntalan ledobta.

Végül kénytelen volt felnyergelni a mellette állót, de azzal is csak így járt. Az istállóban nem volt egyetlen ló, amely elvitte volna János vitézt Manóországba.

– Pedig el kell, hogy juss oda. Feltétlen panaszt kell tennünk – sóhajtott fel a várkapitánya – Ha másképpen nem megy próbáld meg szamárháton.

A várban volt egy öreg csacsi. A lóistálló melletti fészerben tengette életét, és valójában már semmire sem volt jó. Nagyon lassan tudott vánszorogni, ha mégis kihajtották a közeli mezőre.

Nagy nehezen felnyergelték a szamarat, aki közben szünet nélkül iázott, mintha csak érezte volna, mi vár rá.

János vitéz ennek a hátán akart elindulni, de most is nem várt esemény történt. Alig, hogy kiértek a várkapun a füles megmakacsolta magát. Nem volt hajlandó továbbmenni. Hiába nógatta utasa, egy tapodtat sem ment előbbre. Csak állt, mint a cövek hátán az utasával.

Miért is ment volna, amikor Tunya Berci az ő fülébe is azt súgta, hogy el ne merje vinni utasát a manók királyához. A kicsi manó onnan vigyorgott kifelé, de senki sem látta, mert láthatatlan volt.

– Kapitány uram – kászálódott le a szamár hátáról János vitéz – ez sem akar elvinni a manók országába. Mitévő legyek?

A vár kapitánya megvakarta a fejét, és tanácstalanul körbenézett.

– Mi lelte ezeket az állatokat? Mi a manó történhetett velük?

Amikor ezeket kiejtette a száján Tunya Berci hangosan felnevetett a csacsi fülében.

– Hallottátok? – kérdezte a kapitány – Hiszen ez manónevetés volt. Hol lehet ez a kis gézengúz? Most már értem csak is ő tehette ezt a kalamajkát a Vajdahunyad várában. Lám – lám mégis csak észhez tért őkelme. Úgy látszik megijedt, hogy bepanaszoljuk a manó királynál. Gyere csak elő Tunya Berci, hadd beszéljek veled!

A kicsi manó tovább kuncogott a szamárfülben, de esze ágában sem volt előbújni onnan, hogy az emberek előtt leleplezze magát. Inkább további dolgokat súgott az állat fülébe, amitől az úgy megvadult, hogy akkorákat ugrott, mint a Vajdahunyad várának a legmagasabb tornya.

Szegény manó alig bírt megkapaszkodni odabent, hogy ki ne pottyanjon. Csapódott ide, csapódott oda, majd eltörött minden porcikája. Már bánta, hogy ily utasítást adott ennek a nagy fülű jószágnak.

Akkor ott azonnal elhatározta, ha ezt ép bőrrel megússza soha nem lesz tunya manó. Ezentúl mindent úgy csinál, mint ahogyan kell, hogy mindenki elégedett legyen vele.

Szerencsére egyszer csak a szamár megunta az ugrálást. Amikor az állat megnyugodott Tunya Berci kimászott a füléből és igyekezett észrevétlenül elillanni a környékről. Visszaosont a vackába, ahol azon kezdte el törni a kobakját, milyen csintalanságot találjon ki legközelebb.

– János fiam – mondta a kapitány – úgy látom mégsem kell Manóországba menned. Várunk manója Tunya Berci megjavult, és ezentúl teszi majd a dolgát, mint, ahogyan egy rendes manónak illik.

Így is lett. Ettől a naptól kezdve a Vajdahunyad várában mindig történt valami furcsaság, amit csak egy csintalan manó tud elkövetni.

Mindenki elégedett volt vele, és büszkén mondogatták, a környéken nincs olyan jó manó, mint Berci manó.

Szegény fecskefióka
 

 
Amikor a tél engedett erős öleléséből és már a hó is elolvadt a környező hegyeken az árvai várnak új kapitánya lett. A király megbízta, hogyha kell élete árán is megvédje a várat az ellenségtől.
A várkapitány katonáival megérkezett a vastag falak közé. Magával hozta egyetlen leánykáját, Julcsit is, aki éppen egy évvel ezelőtt veszítette el édesanyját. Meghűlt szegény és harmadnapra meg is halt.
Megsiratták és megtartották a gyász, ahogyan illik, de az élet nem állhatott meg. Igaz Julcsi nem akart beletörődni édesanyja elvesztésébe és sehogy sem tudták megvigasztalni. Édesapja mindenben megpróbált kedvében járni a lányának. Szép ruhákat varratott neki, ebédre is mindig azt készítettek, amit a kislány kért. Sajnos semmi sem segített, hogy Julcsi újból vidám, mosolygós legyen, mint édesanyja halála előtt.
A megbízatás jókor jött a férfinak. Úgy okoskodott, az új környezetben, talán kislánya könnyebben rendbe jön, ha nem emlékezteti minden a meghalt édesanyjára.
Összepakoltak. Mindenüket felrakták a ház előtt várakozó ökrös szekerekre és elindultak a leendő otthonuk felé.
Julcsi egész úton sírdogált, és amikor a várba értek ott sem lett rózsásabb a kedve. Habár csodálatos építmény volt az árvai vár egy magas kúp-alakú hegy tetején. Annyi helyiség volt benne, hogy a kislány egy nap alatt be sem tudta járni. Pedig megérkezvén elindult, hogy felfedezze. Egyik szobából ment a másikba, mindent tüzetesen megnézett, még a tornyokba is fellopózott, habár édesapja megtiltotta, hogy oda felmenjen. Ennek ellenére bekukkantott mindegyik toronyba. Igaz egyikben sem talált semmi különöset és kicsit csalódottan fordult onnan vissza. Mielőtt leszaladt volna az utolsó torony meredek lépcsőjén, kikukkantott az ablakon. Az eresz alatt egy fecskefészket pillantott meg, amelyben keservesen csipogott egy aprócska fecskefióka.
A kislány azonnal megsajnálta a madarat, és kíváncsian megkérdezte:
– Mi a baj kicsi fecske?
– Elment édesanyám már legalább egy napja és még mindig nem jött vissza. Bizonyára a rossz gyerekek megfogták és kalitkába csukták. Ha nem engedik ki gyorsan, akkor éhen halok.
Julcsi mindjárt tudta, mit kell tenni. Gyorsan bogarakat fogott az éhes, szerencsétlen szárnyasnak és megetette, majd biztatóan mondta:
– Ne félj, kicsi fecske, segítek megkeresni édesanyádat.
A madárka szeme felcsillant és reménykedve nézett a kislányra.
– Igazán megtennéd?
– Miért ne? Tudom, mit jelent, ha az ember elveszíti édesanyját. Bárcsak nekem is segítene valaki, hogy újból láthassam az enyémet!
A kislány megígérte, hogy segít megkeresni a fecskemamát.
Apjához szaladt, és elmesélte neki, hogy a legmagasabb torony ablakánál az eresz alatt van egy szegény fecske fióka, aki türelmetlenül várja haza édesanyját.
– Édesapám, segíts nekem megkeresni a kicsi fióka anyukáját! – kérlelte Julcsi a várkapitányt.
Először a férfi nemet akart mondani a kérésre, hogy neki nincs ideje fecskékkel foglalkozni. Különben is bizonyára már rég elpusztult a madár. Hiábavaló a keresésére indulni. Hogyan lehetne megkeresni a hatalmas határban. Végül a kislány addig – addig könyörgött, míg apja szíve megenyhült és parancsba adta katonáinak, induljanak fecskemamát keresni.
A katonák furcsállták a parancsot. Ennek ellenére mégis teljesítették a kérést.
Legalább száz vitéz indult a szélrózsa minden irányába, hogy meglelje az elveszett madarat. Természetesen Julcsi is kereste, ahol csak tudta. Felkutatott minden lehetséges helyet a várban és annak környékén.
Késő estig folyt a keresés, de sajnos sehol nem lelték. A katonák fáradtan tértek vissza a várba és szomorúan jelentették, nem találták a madarat. Valószínű, hogy valamelyik vadállat megfogta és megette.
Ebbe a várkapitány kislánya nem tudott belenyugodni. Alig várta, hogy a Nap aranyló sugarai bevilágítsanak a szobája ablakán. Gyorsan kiugrott ágyából és egyedül indult el megkeresni a fecskemamát.
Az útja a faluszéli kicsi házba vezetett, ahol egy száz esztendős öreg anyóka lakott.
– Néne, – sírta el magát Julcsi – nem tudja, hol van a kicsi fecskefióka édesanyja?
– Hogy ne tudnám, aranyoskám – mosolyodott el az öregasszony.
– Nagyon kérem, árulja el, hogy segíteni tudjak a fecskefiókának a vár tornyában lévő eresz alatt!
– Ott van az a nagy kerek erdő, annak a közepén egy száraz fa odvában lakik egy gonosz manó. Ő ejtette rabságba a fecskét. De vigyázz! Egyedül kell elmenni a manóhoz. Segítséget nem vihetsz magaddal. Édesapádnak egy szót se ejts, miért mész a nagy kerek erdőbe. Ha csak egy szóval is beszélsz róla, a gonosz manó békává változtat és életed végéig békaként kuruttyolhatsz egy tó szélén. Így is el akarsz menni a nagy kerek erdőbe?
A kislány bólintott a fejével, hogy igen. Szemeiben látszott, mindenre elszánta magát. Az öregasszony ezzel még nem fejezte be a mondókáját:
– Amikor megérkezel a gonosz manóhoz, mondd meg neki, hogy szeretnél beállni hozzá szolgálónak. A szolgálat három napig fog tartani és a gonosz manó minden kívánságát teljesíteni kell. Ha csak valamelyik kívánságát nem teljesíted béka lesz belőled. Most még meggondolhatod, de a nagy, kerek erdőben már nem lesz visszaút.
Julcsi nem gondolta meg magát, sőt hogy már tudta, mit kell csinálnia, még nagyobb elhatározással indult neki, kimenteni a fecskemamát a gonosz manó fogságából.
Mindjárt útnak is indult. Az öregasszony adott neki egy jó nagy hamuban sült pogácsát, ami olyan kemény volt, hogy diót lehetett volna vele törni.
– Ezt tedd el és, ha megéhezel, egyél belőle! – mondta és elbúcsúztak.
A kislány a köténye zsebébe csúsztatta a pogácsát és azonmód elindult.
Maga sem gondolta, hogy a nagy, kerek erdő ilyen messze van. Egész nap koptatta a lábát, de nem ért oda. Estefelé elfáradt és megéhezett. Leült egy kidőlt fára az erdőben és eszegetni kezdett. A fáradtságtól egyetlen falat sem ment le a torkán. Egy – kettőre elaludt és reggelig fel sem ébredt. Álmában látta édesanyját, aki mosolyogva integetett neki.
Amikor felébredt nagyon elszomorodott. Az álom annyira valóságos volt, szinte nem akarta elhinni, hogy édesanyja nincsen mellette.
Megint egész nap ment. Alig pihent valamit. Ennek ellenére mégsem érte el az erdő közepét. Újból ugyanúgy járt, mint előző nap. Azt álmodta, hogy édesanyja átöleli és puszilgatja. Régen, amikor még élt, nem telt el egyetlen nap sem, hogy ez meg nem történt volna. Reggel felébredve annyira a hatása alatt volt, hogy már azon kezdett el gondolkodni visszafordul. Sokáig tépelődött magában, de végül eszébe jutott a fecskefióka és folytatta az útját.
Harmadik éjjelen édesanyja beszélt hozzá és ez megnyugtatta a kislányt. Kérte, hogy mindig fogadjon szót édesapjának és siessen megkeresni a fecskemamát. Már közel jár az öreg, száraz tölgyfához, ahol a gonosz manó lakik. Ne féljen, mert segít neki kiszabadítani a fogságban szenvedő madarat.
Édesanyjának igaza volt. Éppen hogy csak kinyitotta a szemét és a közelben megpillantotta a tölgyet. Nem is gondolta, hogy ilyen közel volt hozzá.
Kicsi lábait szaporázva rohant, hogy minél előbb odaérjen.
A gonosz manó a fa előtt ült és nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta Julcsit.
– Te meg, mit keresel itt? – mordult rá.
– Szolgálatba szeretnék állni, manó úr – mondta kissé félénken.
– Azt lehet – válaszolta dölyfösen – éppen tegnap változtattam békává a szolgálómat, mert rosszul végezte a dolgát. Nálam egy év három napig tart. Minden munkát egyedül kell ellátnod. Senki nem segíthet. Ha észreveszem, hogy valaki segít, vagy nem jól végzed a munkád, te is csúnyán megjárod. Most pedig menj és takarítsd ki a szobákat! Ha meg leszek veled elégedve, akkor, bármit kérhetsz tőlem.
Szegény kislány nem sejtette, hogy a gonosz manónak a tölgy alatt kilencvenkilenc szobája van. Ha száz keze is lenne, akkor sem végez velük három nap alatt. Ennek ellenére elkezdte a takarítást. Hiába volt ügyes, nem haladt a munkával. A szobák nagyon piszkosak és rendetlenek voltak. Segítséget nem kérhetett, mert akkor a gonosz manó békává változtatja. Elmúlt már dél, de még csak egy szobával végzett. Nagyon elfáradt. Gondolta megpihen egy kicsit. Amint üldögélt a kisszéken, váratlanul valaki megérintette a vállát. Ijedten megfordult és meglepődve látta, hogy édesanyja állt mellette.
– Jaj, édesanyám – kiáltott fel riadtan Julcsi – bármennyire is örülök, hogy itt vagy, de most nem lehetsz mellettem. Ha a gonosz manó meglát, akkor engem békává változtat.
– Ne félj kislányom! Engem csak te láthatsz. A gonosz manónak hiába van, varázsereje engem nem láthat meg. Segítek neked, hogy elvégezd a munkát.
Még mielőtt a kislány észbe kapott volna a kilencvenkilenc szoba már ki is volt takarítva. Olyan rend volt minden egyes szobában, hogy ilyet még a manó nem látott. Nem akart hinni a szemének és csodálkozva kérdezte:
– Te csináltad ezt a szép rendet?
– Igen – válaszolta szemeit lesütve.
Holnap kihajtod ludaimat legelni a rétre, de ha csak egy is hibázik este, tudod, mi vár rád? – még mielőtt a gonosz manó otthagyta volna a fülébe súgta. – Nehogy valaki segítsen a ludak őrzésében, mert akkor nem lesz kegyelem!
Julcsi nem is mert arra gondolni, hogy édesanyja megint segít neki. A gonosz manónak annyi lúdja volt, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Nincs az a ember, aki kordában tudná tartani ezt a nagyszámú gágogó népséget.
Szomorúan hajtotta ki reggel a ludakat a rétre. Alig hagyták el a tölgyfát az állatok ezerfelé futottak. Szegény kislány kérlelte őket, hogy jöjjenek vissza:
– Libuskáim, drágaságaim, ne szaladjatok el! Fogadjatok szót! Ha egy is elveszik belőletek, a gonosz manó békává változtat.
Kérlelhette őket, de a ludak nem jöttek vissza. Nem hogy egy, de az összes eltűnt a szeme elől. Már biztos volt benne, hogy békaként éli le majd a további életét, amikor édesanyja újból megjelent.
– Ne félj kislányom, mire haza kell terelni a ludakat, hiánytalanul meglesz mind – mondta és eltűnt.
Julcsi hitte is meg nem is, amit az édesanyja mondott neki. Izgatottan várta a hazamenetel idejét. Amikor elindult alig ténferegett néhány lúd a réten. Lesz, ne mulass, ha visszaér a gonosz manó tölgyéhez. Már előre elképzelte, hogyan fog kuruttyolni egy tó partján lesve az eget, vajon nem jön-e gólya, hogy megegye.
Lassan haladt a kis úton és csodák csodájára egyre több lúd tipegett előtte. Nem értette a dolgot, miképpen lehetséges ez. Mire a tölgyhöz ért, a ludak hiánytalanul megvoltak. A gonosz manó kétszer is megszámolta a jószágokat, de minden egyes alkalommal hibátlan volt az összeg.
– Ezt meg, hogyan csináltad, te lány? – csodálkozott el a manó. – Eddig még minden szolgálom hiányosan hajtotta haza a ludakat. Már csak egy napot kell kibírnod és letelik az év.
Éjjel a gonosz manó elhatározta, kilesi, ki segít Julcsinak? Az nem lehet, hogy ez a kislány ilyen ügyes legyen.
Reggelre olyan dolgot eszelt ki, amit emberfia képtelen teljesíteni, ha csak nincs segítője.
– Elérkezett az utolsó nap, és az lesz a feladatod, meg kell számlálnod mennyi csillag, van az égen és mennyi fűszál a réten? Vigyázz, nem tévedhetsz! Pontosan tudom a választ.
Szegény kislány most ijedt meg ám igazán. Hogyan lehet megszámolni az égen a csillagokat. Még ha száz élete lenne, akkor sem érne a végére.
Nagyon elkeseredett és pityeregve kiment a rétre, azt remélve, hogy édesanyja megint megjelenik és segít, mint az előző két alkalommal. Leült a rét közepére és anyját szólongatta:
– Édesanyám, csak most utoljára segíts nekem!
A gonosz manó sem volt rest. A lány után lopózott és egy bokor mögül nézte, mi fog történni. Annyit látott, hogy Julcsi sírdogál, de azt már nem értette, mit mond.
A kislány hiába szólongatta édesanyját, az nem jelent meg, mint máskor. Hogyan is jelent volna meg, hiszen, akkor a manó észreveszi, hogy a kislánynak van segítsége.
Közben a két égszínkék szeméből meg csak egyre hullottak a könnycseppek. Végül már az egész rétet elárasztották. Olyanok voltak, mintha igazgyöngyök lettek volna. Az egyik ilyen könnycsepp elgurult a gonosz manóhoz és, akkor lássatok csodát! Olyan dolog történt, mire senki sem gondolt. Az eddig gonosz, rosszindulatú manó egyszer csak megváltozott és egy kedves, aranyos teremtés vált belőle. Mindjárt a kislányhoz szaladt és bocsánatot kérve mentegetőzött, amiért rossz volt hozzá.
-Ugye megbocsátasz? Nem haragszol rám? Tudom rossz voltam az emberekhez. Kérlek, bocsáss meg! Minden kívánságodat teljesítem.
Julcsi először azt hitte rosszul lát és hall. Nem értette, mi történhetett. Megijedt, hátha ez is csak a manó gonoszsága, hogy becsapja a kislányt. Sokáig nem is mert megszólalni, de amikor az egyik könnycseppben meglátta édesanyja arcát, amint biztatóan néz rá, felvidult és mondta:
– Kedves manó, nem kérek mást, csak engedd szabadon a fecskemamát!
– Csak ennyi? – lepődött meg a manó. – Azt hittem, aranyat, ezüstöt fogsz kérni meg mérhetetlen gazdagságot…
A kislány nem engedte végigmondani a manónak, amit elkezdett.
– Nem kell nekem egyik sem. Legfeljebb még annyit kérek, add vissza nekem édesanyámat!
A manó elkomolyodott és szomorúan mondta:
– Sajnos, aki meghalt, azt én sem tudom feltámasztani, de a fecskemamát szabadon engedem.
Rohant is a manó elengedni a fecskét és az hamarosan már vidáman repült az árvai vár felé.
Alig, hogy eltűnt a kislány szeme elől, Julcsi szája újból sírásra görbült:
– Szegény fecskemama hiába röpül kicsinyéhez, oly sokáig voltunk távol a fészkétől, hogy ezalatt éhen pusztult. Nem vitt neki senki enni és innivalót.
Ekkor édesanyja a napsugarakon keresztül üzent kislányának:
– Ne félj drágaságom, amíg te a manónál szolgáltál gondoskodtam a kicsi fecskefiókáról. Minden nap vittem neki finom bogarakat és megitattam friss vízzel.
Valóban, amikor Julcsi visszaérkezett a várba, az első útja mindjárt a toronyba vezetett. Boldogan látta, hogy a fecskemama hálálkodva néz rá, és mintha azt csicseregte volna: „Köszönjük a segítséget, kislány.”

 

Likavai vár tornyának a titka





Hol volt, hol nem volt, égig érő magas hegyek közt egy meredek szikla ormán állt a likvai vár. Ennek a várnak volt egy tornya. Aki onnan lenézett, elszédült. Ezért lakója nem is igen nézegetett ki egyetlen picinyke ablakán. Inkább egész nap egymaga búslakodott a négy fal rabságában. Rab volt, mert a vár ura egy félelmetes hétfejű sárkány bezárta oda.
Bizonyára már nagyon kíváncsiak vagytok, ki volt ez a rab. Nos, elárulom, hiszen nem titok. Mindenki tudta a környéken, hogy abba a toronyba egy szépséges leányzó tengette életét. A hétfejű sárkány elhatározta, hogy feleségül veszi, de a lány nem akart a sárkány asszonya lenni. Miért is lett volna, amikor volt neki már daliás mátkája a közeli falu béreslegénye Palkó.
A hétfejű sárkány erőnek erejével rabolta el Juliskát. Ha még nem mondtam volna, így hívták a leánykát, aki a toronyban  szomorkodott, és állandóan vőlegényét Palkót szólongatta.
– Jer, édes szerelmem mentsél meg a hétfejű sárkány karmai közül!
A sárkány csak akkor engedi ki Juliskát a toronyból, ha igent mond neki, és felesége lesz. De a lány nem akarta ezt a kérését teljesíteni. Elhatározta, ha kell élete végéig a toronyban raboskodik, minthogy a likavai vár urának a felesége legyen.
Palkó sem tudott belenyugodni, hogy elveszítse kedvesét. Éjjel – nappal azon törte a fejét, hogyan tudná kiszabadítani a lányt.
Ismerősei a faluban azt tanácsolták neki, mondjon le erről a tervéről. A hétfejű sárkányt ne lehet legyőzni. Aki csak közelébe is merészkedik, az a hét torokból egyszerre kicsapó kénköves láng elemészti. Palkó jobban teszi, ha más feleségnek való lány után néz. Még ha száz élete is lenne, akkor sem tudná megmenteni Juliskát.
De Palkót nem olyan fából faragták, aki egykönnyen lemond arról, akit szeret. Szerelme olyan nagy volt, hogy semmi sem rettentette vissza. Ha meg kell halnia, akkor meghal. Próbát tesz és megküzd a hétfejű sárkánnal. Csak azt nem tudta, hogyan?
A faluban volt egy nagyon idős asszony. A falubeliek Hóbortos nénének nevezték. Reggeltől estig a háza előtt üldögélt egy háromlábú kisszéken és apró kavicsokat rakosgatott ide – oda. Senki sem tudta miért? Az emberek kinevették, a gyerekek meg csúfolták, amikor elhaladtak mellette. Ez a nénét nem zavarta. Oda sem figyelt, rakosgatta tovább a kavicsokat.
Egyik nap Palkó az öregasszony előtt haladt el. Akkor is éppen azon gondolkodott, hogy tudná megmenteni Juliskát? Se látott, se hallott. Csak ment búsan az óra után.
Már majdnem elhaladt előtte, amikor a Hóbortos néne utána szólt:
– Fiam, tudom én, mi nyomja a szívedet. Csak egy szavadba kerül és segítek neked.
A legény megállt és kérdően nézett a kisszéken ülőre:
– Öreganyám, hogy tudna segíteni nekem? Mindenki fél a hétfejű sárkánytól.
– Higgyél bennem és holnap estére legyőzöd a sárkányt!
Palkó talán még magával az ördöggel is szövetkezett volna, hogy kiszabadítsa kedvesét a likavai vár magas tornyából, ezért meghallgatta, mit tanácsol neki az öregasszony.
– Itt van ez a három kavics – mondta és a legény markába nyomta azokat.
– Mit csináljak velük? – kérdezte csodálkozva Palkó. – Tán csak nem azt javasolja, hogy ezzel a három kaviccsal a hétfejű sárkányt?
– Pedig fiam, ezek fognak segíteni, hogy kiszabadítsd Juliskát. Most figyelj jól, mert csak egyszer mondom el! Most azonnal indulj el és hozz nekem egy flaska vizet az élet forrásából. A legkisebb kavics megmutatja, mely irányba kell elindulnod és elvezet a forráshoz. A középső megvéd, ha bajba kerülsz….
– És a legnagyobb? – vágott az öregasszony szavába Palkó.
– Azt majd meglátod, mire szolgál. Légy türelemmel Vigyázz, el ne veszítsd őket! Ha csak egy is elveszik, halálok halálával halsz meg. Megértetted?
– Megértettem, csak azt nem tudom, hogy szabadítom ki Juliskát?
Az öregasszony elmosolyodott és mondta:
– Siess, mert az idő kereke gyorsan forog, és ha nem érsz vissza holnap estig kedvesed idők végezetéig be lesz zárva a vár tornyába.
Palkó nem nagy kedvvel, de mégis elindult megkeresni a forrást. Nem hitte, amit az öregasszony mondott. Elővette a legkisebb kavicsot, ami azonnal kiugrott a markából és gurult, gurult előre. Gazdája alig bírta követni. Sokáig mentek nagy iramban, amikor váratlanul egy veszett kutya állta el az útjukat. Ekkor a középső kavics ugrott ki a zsebéből és elkergette a dühöngő ebet. Szabad volt az út, mehettek tovább. Alig ment tovább egyszer csak az erdőből egy nagy, dühös farkas rontott rá és fel akarta falni. Már – már hallotta éles fogai csattogását, amikor a középső kavics ismét kiugrott a markából és úgy elagyabugyálta a farkast, hogy az ijedtében még a világból is kifutott.
Amint elhagyta az erdőt egy sziklás vidékre érkezett. Itt lakott az óriás barnamedve. Aki csak közelébe ment, azt mindjárt széttépte. Ez a sors várt volna Palkóra is, ha a középső kavics nem védi meg. Még mielőtt a medve mancsaival szétlapította volna a nemvárt látogatót, a kavics egyenesen az állat homlokába csapódott, aki holtan rogyott össze. Most már a sziklás vidéken is szabad volt az út egyenesen a forrásig. Ott megmerítette a flaskát az élet vízével és sietett vissza.
Vissza is ért még napnyugta előtt, de szomorú dolog fogadta. Juliska azt hitte kedvese nem akarja megmenteni és ezért bánatában levetette magát a likavai vár magas tornyából. Holtan feküdt a várárokban és a hétfejű sárkány mind a hét torkából kénköves lángok csaptak elő mérgében.
Palkó is azon gondolkodott, hogy végez életével. Minek éljen szépséges Juliskája nélkül. Így legalább egy sírba lesznek eltemetve. Nyúlt a kése után, hogy végezzen magával, amikor a legnagyobb kavics is kiugrott a markából és egyenesen a hétfejű sárkány felé repült.
„Vajon, mit akar?” – villant át Palkó agyán. Nem kellett sokáig a válaszra várni. Amint a kavics elérte a sárkányt, háromszor körberepülte és egy pillanatra megállt felette. Akkor olyan dolog történt, amire senki sem gondolt. A hétfejű sárkányból egyszeriben csak egy jóságos, öreg király lett az egykori ura a likavai várnak.
– Köszönöm, fiam, – hálálkodott a király – hogy megmentettél. Sok – sok évvel ezelőtt egy boszorka elvarázsolt, amiért fiát nem tettem meg várkapitánnyá. Amiért segítettél visszaváltoznom hétfejű sárkányból királlyá, kérhetsz tőlem, akármit.
Palkó szomorúan a királyra nézett és lemondóan mondta:
– Nem kell nekem már  semmi. Meghalt a szerelmem. Minek éljek így nélküle. Megyek Juliska után a halálba. Nincs értelme, hogy éljek.
– Dehogy is nincs – lépett hozzá a Hóbortos öregasszony – mit gondolsz, miért hozattam veled azt a flaska életvizet a forrásból? Menj a lányhoz és önts rá három csepp vizet!
Nem nagyon akarta elhinni, amit az öregasszony mondott neki, de azért megpróbálta. Amikor a harmadik csepp is Juliskára hullott, az lassan kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna Palkót. Boldogan felkapta a lányt és össze – vissza csókolgatta.
Mindenki örült, aki látta őket. A király mindjárt behívta a fiatalokat a várba és megígérte nekik, hogy minden költségét állja a lakodalomnak, és ha akarnak életük végéig a likavai várban lakhatnak. El is fogadták az ajánlatot és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy messze környékre elhallatszott mulatozásuk.
Mielőtt nagyon belemerültek volna a dáridózásba az öregasszony félrehívta Palkót és mondta neki:
– Ugye, mind a három kavics megvan. Visszakérném, mert hátha másnak is szüksége lehet rá.
– Itt van néne, mind a három kavics és nagyon köszönöm a segítségét. Nem tudom maga nélkül, mi lett volna velem. Most pedig jöjjön velünk a várba és mulassunk egyfolytában három éjjel, három nap.
A hóbortos öregasszony szerényen megrázta a fejét, és visszaballagott házacskájához, és tovább rakosgatta kavicsait a porban.


 

 

Eszem-iszom a dédesi várban

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a nagyurak a dédesi várban elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak.

Összecsődítették a környék leghíresebb szakácsait, és megparancsolták nekik, hogy a meghívott vendégek részére készítsenek olyan estebédet, amit még maga a király sem evett. Kikötötték, ha csak egy étek is ismert lesz, minden szakácsot tömlöcbe vetnek.

Szegény fakanálforgató bajnokok úgy megijedtek, hogy még a jéghideg veríték is kiverte őket, pedig a forró kemence mellett állt valamennyi.

Egész nap törték a fejüket, hogy mit találjanak ki, amit nem ettek a nagyurak, de még maga a király se.

Egymás után sorolták fel a legjobb, legfinomabb ennivalókat. Volt köztük töltött libanyak. Fiatal nyúlból készült vadas, őzgerinc rántva, és ki tudná mind felsorolni, amit a szakácsok gyöngyei kitaláltak.

Sajnos csak az volt a baj, hogy mindegyiket már egyszer felszolgálták a dédesi várban.

Akárhogyan is erőlködtek, semmi új nem jutott az eszükbe.

Nagyon elkeseredtek, és titkon azon gondolkodtak, hogyan tudnának elszökni a várból.

Ez szinte lehetetlen volt, mert a vár kapitánya minden kijáratot bezártatott, és a falakon pedig talpig fegyverben őrök álltak. Megparancsolta nekik, hogy amelyik szakács szökni próbál, azt lőjék le.

Még egy egér sem tudott elszökni, annyira vigyáztak rájuk.

Nagy volt az elkeseredés a szakácsok között. A fiatalabbak még sírva is fakadtak, és a konyha egyik szegletében itatták az egereket.

A várban lakott egy öreganyó, talán még a várkapitánya sem tudta, mióta? Olyan idős volt, mint a postaút, vagy még annál is öregebb.

–Miért sírtok, aranyoskáim? - kérdezte és a két legjobban pityergő szakácshoz lépett.

–Jaj, öreganyám, nagy a mi bánatunk. Ha estig nem találunk ki olyan estebédet, amit még a nagyurak nem ettek, mindnyájan a tömlöcben végezzük. Hogyan lehetne ilyen étket készíteni ma estig, mire minden nagyúr megérkezik?

–Ezért lógatjátok az orrotokat? Azt hiszitek ezek a nagyurak már mindent kipróbáltak? Lehetséges, hogy életük során dúskáltak már minden különleges, drága ételben - italban – nevette el magát az öreganyó –, de mernék fogadni veletek, hogy még nem kóstolták meg, amit a szegény emberek esznek.

–Mi lenne az, anyó? – kérdezték szinte egyszerre.

–Parázson héjában sült krumpli, de ezt csak úgy szolgáljátok fel nekik, ha előtte legalább fél napot a mezőn dolgoztak derekasan. Ha ezt sikerül elérni náluk, és mindegyikőjük úgy fog dolgozni, mint egy földműves, akkor ígérem az estebéd ízleni fog nekik.

A két fiatal szakácsnak tetszett, amit az öreganyó javasolt, és elmondták a többieknek, akik eleinte vonakodtak az ötlettől, de egy idő után beleegyeztek. Csak azt nem tudták, hogyan adják elő a nagyuraknak, hogy a vacsora előtt legalább fél nappal menjenek ki a mezőre dolgozni.

Végül nagy nehezen az egyik öreg szakács elvállalta, hogy rábeszéli az estebédre összegyűlteket egy kis mezei munkára.

A legnagyobb meglepetésükre az uraknak tetszett a munka, és kacarászva indultak a közeli mezőre, ahol éppen a széna kaszálásának az ideje volt.

Nagy hévvel kaszát ragadtak, és mint a parasztok igyekeztek minél több füvet levágni.

Eleinte minden könnyedén ment, és jól haladtak a munkával. Ahogyan az idő múlott, úgy lettek egyre fáradtabbak. Hiába kezük, és derekuk ne szokta ezt a munkát. Ezenkívül meg is éheztek, és alig várták, hogy eljöjjön az estebéd ideje. Olyan éhesek voltak, a farkas. Némelyikük talán még a füvet is megette volna, hogy az éhséget csillapítsa. Nem bánták, mi lesz a vacsora, érezték, a munka után olyan nagy eszem-iszom várja őket a dédesi várban, amilyet a világ még nem látott. Kíváncsian várták, mivel tudják csillapítani étvágyukat? Milyen a finom falatoktól roskadoznak majd az asztalok, amit még nem vettek a szájukba.

Már javában este volt, amikor végeztek a munkával. Elfáradva mentek fel a várba. Közben a szakácsok elkészítették a parázson, héjában főtt krumplit, és nagy tálakban ott gőzölgött az asztalon, és mindegyik tányér mellett egy kicsinyke tányérban friss, aranyló libazsír volt.

–Mi ez? - kérdezték kíváncsian – Ilyet még soha életünkben nem ettünk.

Nem sokat nézelődtek, mert nagyon éhesek voltak. Megették az összes krumplit, sőt még kértek is a szakácsoktól repetát, mert annyira ízlett nekik.

Végül a vár kapitánya megjegyezte:

–Ilyen mennyei eledelt még a király sem evett életében.

Nem győztek hálálkodni a szakácsoknak, amiért ilyen finom estebédet talál fel számukra. Azok meg csak kuncogtak a kemence mellett, mert nem tudták a nagyurak, ha nincs az öreganyó, akkor most már bizonyára valamennyien a tömlöc priccsét koptatnák.

Ha valaki derekasan dolgozik, akkor annak nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy olyat egyen, amit még soha. A megfáradt, éhes embernek minden ízlik.

Így ért véget a dédesi várban az eszem-iszom, amire a nagyurak életük végéig emlékeztek.