VÁRAS MESÉK

TARTALOMJEGYZÉK

1., A budvári vitéz

2., A munkácsi vár sárkánya

3., Lakodalom a füzéri várban

4., A selmeci aranytallér

5., Rezi kovács

6., Kőből lett arany

7., A nagyvázyonyi vár foglya

8., A somlyói vár lusta macskája

9., Csicsóvári menyecske 

10., Borverseny a somlói várban

11., Anyóka meséje

12., A bujáki vár kincse

13., A keresdi tündérvár

14., Lakodalom a Füzéri várban

15., Az árvai vár magas tornya

16., Kecskék királya

17., Kékkővári madárfióka

18., Két versengő testvér

A budvári vitéz

Aki manapság Erdélyben jár és Székelyudvarra menet, nem is sejti, hogy fent a meredek sziklák között volt egy vár, és ott lakott a budvári vitéz. Talán kíváncsiak vagytok, hogyan lesz valakiből a kardforgatásnak a mestere?

A vár közelében élt egy szegény ember a feleségével és picinke fiúkkal, Gergővel. A legényke olyan pöttömke volt, mint egy babszem. Szülei bánkódtak is miatta. Mi lesz fiúcskájukból, ha nem nem nő meg? Hiszen még az eke szarvát sem bírja megfogni, hogy édesapjának segítsen a szántásban – vetésben. Télen elveszik a nagy hóban, ha fáért mennek az erdőbe. Anyja meg azért hullatta a könnyeit, hogy Gergőnek soha nem lehet felesége, mert ugyan melyik lány nyújtja a kezét aprócska legénykének.

Még csak elképzelni sem tudták mi lesz belőle.

Teltek – múltak az évek. Egyik nap a fiúcska apja elé állt, és mondta:

– Édesapám, elmegyek a budvári várba szerencsét próbálni.

A férfit nagyon meglepte fia kijelentése, és csodálkozva megkérdezte tőle:

– Ugyan minek mennél te oda? Mire tudna használni a vár kapitánya?

– Én lesz a vár vitéze, meglássa édesapám!

Apja erre jót nevetett, még a könny is kicsordult a szeméből ezeket meghallván, de fia addig – addig beszélt, míg végül belegyezett, hogy szerencsét próbáljon.

Édesanyja még jobban meglepődött, amikor tudomást szerzett arról, hogy Gergő mire készül. Sírva kérte, hogy vesse el ezt a tervét! Maradjon csak otthon, és talán a szomszéd varga magához veszi inasnak.

– Édesanyám, nem nekem való ez a mesterség. Vitézi vér folyik ereimben, alig várom, hogy egy jókora kardot foghassak a kezembe.

Szegény anyja annyira megrémült, amikor ezeket meghallotta, hogy még levegőt is alig tudott venni. Ő is kénytelen volt beletörődni, hogy fiacskája, egyetlen magzata elmenjen a várba.

Gyorsan összekaparta a véka alján található kis lisztet, és ropogós pogácsát sütött belőle az útra. Apja a pincéből előhozott egy pint bort és szomorkás hangon átadta a fiának.

– Ha menned kell, akkor nem tartalak vissza, de soha ne feledd ki fia vagy! Mindig lény rendes, jóravaló legényke, és harcolj az igazságért!

Gergő megígérte, hogy megszíveli szülei tanácsát, és integetve elindult a vár felé.

A vár kapujában a strázsa útját állta.

– Ide akárki nem léphet be. Kapitányurunknak bátor vitézekre van szüksége, nem pedig nyápic legénykékre. Menj vissza fiúcska szülőanyádhoz szopni, hogy jó nagy ember váljék belőled!

Erre Gergő a strázsát megragadta, és úgy földhöz teremtette, hogy szegény alig bírt feltápászkodni, és mindjárt ijedten nyitotta ki neki a kaput.

– Menjél csak be legényke, kapitányurunk már vár téged a küzdőtéren! - mondta.

Tudni kell, hogy minden újoncnak meg kellett küzdenie a vár legerősebb emberével, aki nem volt más, mint a kapitány. Ha szerencséje volt, és a küzdelemben nem lehelte ki a lelkét, akkor felvételt nyert a vár vitézei közé.

Gergőre is ez a sors várt.

– Gyere fiam, csak gyere! – biztatta a kapitány – Igaz most még elmehetsz, ha kedves az életed, de ha kiállsz ellenem, akkor már nem kegyelmezek. Könnyen megeshet, hogy hamarosan Szent Péterrel parolázhatsz.

– Nem ijedek meg én Kendtől, hisz kapitányuramat is anya szülte, mint engem – válaszolta bátran a fiúcska – Essünk túl gyorsan a viadalon, mert már ég a talpam, hogy mehessek tatár ellen, aki a közelben ólálkodik.

Ez a merész kijelentés meglepte a budvári vár kapitányát, de nem árulta el, hanem inkább készülődött a küzdelemre. Úgy gondolta, hogy egy – kettőre legyőzi Gergőt, és megmutatja neki, ki az úr a várban.

Amikor mindketten felkészültek nagy bőszen egymásnak estek. Iszonyatos harc kezdődött el, de olyan, hogy a várbeli vitézek nem láttak ilyet. A kapitányuram minden fogást kipróbált, de nem bírt a legénykén felülkerekedni. Igaz Gergőnek sem sikerült földhöz vágni úgy mint a strázsát. Órákig viaskodtak egymással, mint két harcias kakas. Már a Nap is lemenőbe készülődött, amikor a vár kapitánya lihegve így szólt:

– Szégyen ide, szégyen oda, de még ilyen erős és ügyes legénykével nem találkoztam. Ha most ítéletnapig is gyapálnánk egymást, akkor sem tudnánk eldönteni, ki az erősebb. Tudod, mit fiam, felfogadlak vitézemnek. Ettől a perctől kezdve te is hozzánk tartozol.

Éppen jókor hagyták abba a birkózást, mert a vár tornyából a figyelő jelentette, hogy Székelyudvarhelyt fosztogatja a tatárok. Már sok ház és hajlék lángokban áll. Gyorsan cselekedni kell, ha nem akarják, hogy a kutyafejű, vad horda rabszíjra kötve elhurcolja az egész lakóságot.

Gergőnek nagyot dobbant a szíve, mert a tatár édesapját és édesanyját is veszélyeztette. Gyorsan lovat kért, és kerített egy jókora kardot egyéb harci szerszámokkal, majd a jól kiképzett vitéz társaival rárontott a tatárra.

Hej, de megijedt az ellen, mikor vágtázni kezdtek feléjük a székely vitézek Gergővel az élen. Azt sem tudták, hová meneküljenek. Az egyik istentelen a szülei tyúkóljában akart elbújni vesztére, mert ugye Székelyországban még a kis kakas is harcias, ha otthona van veszélyben. Úgy csipkedni kezdte a tatárt, hogy az alig győzött elmenekülni, de akkor meg pont a legényke karjába futott, aki aztán nem kímélte. Ütötte, verte, ahol érte, szerencsétlen végül már úgy visított, mint egy pendelyes gyermek.

– Nézd, kivel dolgod! - szólalt meg a harc hevében Gergő – Nem veszem el az életed, de ellenben megparancsolom, fuss egyenesen Tatárországba, és vidd el a hírt, itt nálunk székelyeknél nem lehet ám rabolni, mert aki ránk tör és országunkat bántani akarja, azt példásan megbüntetjük, de ha valaki jó szível jön azt befogadjuk és megvendégeljük.

A tatár meg sem várta a végét, mindjárt futásnak eredt a többi társával együtt, és amíg Gergő a budvári várban szolgált nem is mertek visszajönni.

E hőstett után már mindenki tisztelte a székely legénykét, és már senki nem kételkedett erejében és vitézségében. A vár kapitányának a legjobb embere lett, sőt még a leánykáját is feleségül adta hozzá.

Olyan nagy lagzit csaptak a várban, hogy messze elhallatszott nótázásuk. Ha véletlenül egy tatár arra járt, azt hihette megint rájuk akarnak rontani a budvári vitézek, és ezért jobbnak látta messze elkotródni a vidékről.

Kedves kicsi olvasom, ha valamikor Székelyföldön jársz, jusson eszedbe, Gergő vitézsége, és még sok névtelen vitézé, akik még életük árán is megvédték Magyarországot és Erdélyt.

Hajtsatok fejet előttük!

A munkácsi vár sárkánya

Egyszer régen sok, sok évvel ezelőtt vonattal utaztam Kárpátalján, és amikor a távolban feltűnt Munkács csodás vára a fülkében ülő öregember, akiről valójában nem tudtam, hogyan került oda, így szólt hozzám:

– Fiatalúr, halott – e a munkácsi vár sárkányáról.

Meglepett az öreg közlékenysége. Ugyanis addig némán hallgatott kabátjába burkolózva, mintha ott sem lett volna. De amint látszani kezdett a vár a hegy meredek sziklaormán, mindjárt megnyílt előttem.

– Nem hallottam – válaszoltam, és én is kitekintettem az ébredező természetre a vonat ablakán. A reggeli napsütésben valami meseszép látvány volt Munkács vára.

– Ha nem zavarom, szívesen elmesélem – mondta és egy kicsit közelebb ült hozzám.

Miért zavart volna, hiszen Moszkváig még rengeteg az idő és az út. Legalább elszórakoztat meséjével – gondoltam, és hagytam mesélni az öregembert.

„Hol volt, hol nem volt – kezdte a mesét. – Egyszer ebben a munkácsi várban élt egy nagyon szép királykisasszony. Olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni szerte a nagyvilágon. Kár is lett volna keresni, az ember úgysem talált volna.

Csak az volt a baj, hogy apja egy félelmetes hétfejű sárkány volt. Féltek is tőle a környék lakói. Aki nem teljesítette parancsát azt a hét fejéből egyszerre kicsapó kénköves lánggal elpusztította. Senkinek sem kegyelmezett. A menekülés hiábavaló lett volna, a sárkány úgyis mindenhol utolérte volna a kiszemelt áldozatát.

Féltek is tőle az emberek, aki csak tehette elmenekült a várból. A szolgák állandóan rettegésben éltek. Nem tudták, kire haragszik meg.

A szépséges királykisasszonynak volt egy jó pajtása a kis kondásfiú. Amikor csak tehették mindig együtt játszottak. A leányka kiszökött a várból és megkereste a kis kondást.

Így ment ez évről évre, míg egyszer csak a sárkány lánya eladósorba került és apja kihirdette, hogy férjhez adja a lányát.

Jöttek is a kérők, királyfik, hercegek, grófok, de a sárkány mindegyikben valami hibát talált. Hiába keresgélt közöttük, nem talált megfelelőt, aki jó lett volna férjnek a leánya számára.

Ezt a lány nem is bánta. Nem akart ő egyetlen nagyúrnak se a felesége lenni. Szívesebben sétálgatott az erdőben a kondás fiúval. Gyakran nézegették andalogva a csillagos égboltot, és már csillagot is választottak maguknak.

Erről a hétfejű sárkány nem tudott semmit, de jobb is mert akkor jaj lett volna szegény fiúnak.

Egy nap aztán mégis a sárkány fülébe jutott a lánya és a kondás barátsága.

Ez nagyon feldühítette a hétfejű sárkányt. Elhatározta, hogy elpusztítja a legényt. Azonnal katonákat küldött a kicsi kondás házába, és megparancsolta, hogy hozzák elébe a lánya udvarlóját.

Nagyon megijedt a fiú anyja. Tudta, ha a hétfejű sárkány megharagszik valakire, akkor az búcsút mondhat életének. Sírva búcsúzkodni kezdett fiától. Összevissza csókolgatta, és hullatta érte könnyeit.

– Jaj fiam! Jaj, jaj! Mi lesz most veled. Miért kellett szemet vetni a hétfejű sárkány lányára. Tudhatod jól, senkinek nem kegyelmez. Te is a sok szerencsétlen ember sorsára fogsz jutni.

Mire a kondásfiú felcsattant és anyjára ripakodott:

– Édesanyám, ne lamentáljon nekem! Még nem haltam meg, és nem is fogok. A sok sírásrívás helyett inkább iparkodjon le a pincébe és hozzon egy pint vörösbort! Aztán, ha ezzel meglesz készítsen nekem hét kocsikerék-nagyságú hamuban sült pogácsát. A vitéz urak addig meg várnak, míg elkészül vele.

A katonák összedugták a fejüket, hogy mit tegyenek és végül arra jutottak, teljesítik a fiú kérését. Úgyis, ha a sárkány elé kerül, nem lesz kegyelem, a kénköves tűz egy pillanat alatt elemészti a szerencsétlent.

Anyja nagy szomorúan hozott egy pint vörösbort, és még legalább kettőt a vitéz uraknak is, amiért ilyen megértőek voltak fiával szemben, majd nekilátott megsütni a hét hamuba sült pogácsát.

A katonák, amíg sült a pogácsa iszogattak a finom borból. Az itóka jó erős volt, és a harmadik pohár után úgy fejbe vágta őket, hogy részegen lefordultak a székről. Hortyogva aludtak a meleg kemence mellett.

– Fiam, menekülj! Láthatod a vitéz urak elszédültek – mondta az anyja.

– Eszem ágában sincs elfutni. Nem félek én a hétfejű sárkánytól. Elmegyek a várba és megleckéztetem, apósuramat.

Erre az asszony még hangosabban kezdett el sírni.

– Édesanyám, elhallgasson, mert még felébreszti a katonákat! Hadd aludjanak a jóemberek, ha magukhoz térnek, mondja meg nekik, hogy már a várban vagyok és ebédelek apósurammal!

Elbúcsúzott, a tarisznyájában a pint vörösborral és a három kocsikerék-nagyságú hamuba sült pogácsával elindult a sárkányhoz.

– Katonáim, hol vannak? – üvöltötte a sárkány, amikor meglátta, hogy egyedül érkezett.

– Apósuram, azok bizony jól helyen vannak. Ittak egy kis nedűt előlegbe a leánykája és én jómagam egybekelésünk örömére. Kedves apósuram, azért jöttem, hogy megkérjem, leánya kezét. Remélem nem mond nemet.

Ezeket meghallván a hétfejű sárkány iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, hogy itt és azonnal kéntüzes leheletével elpusztítja a leánykérőbe jött kondásfiút.

Mind a hét száját szélesre kitátotta, de a legény sem volt rest előkapta tarisznyájából a kocsikerék-nagyságú pogácsákat és egymás után valamennyit a sárkány szájába hajigálta. A pogácsák elzárták a kéntüzes lehelet útját, de úgy hogy a félelmetes fenevad cikákolni kezdett. Majdnem megfulladt tőlük. Alig bírta kinyögni:

– Segíts, te gyerek! Ha megmented életemet, minden kérésedet teljesítem. Legyen az, bármi.

– A lányát is feleségül adja hozzám? – kérdezte a kondásfiú.

– Legyen, ahogy akarod – nyögte a sárkány már – már a végét járva. – Hozzád adom lányomat, csak mentsd meg életem! Siess, már nem sokáig bírom!

A legény elővette pintes üveget bort, és szép lassan a sárkány szájaiba kezdte öntögetni cseppenként a finom itókát. És lássatok csodát, ahogy folydogált lefelé a vörösbor a hét gigán, úgy változott meg a sárkány. Eleinte egy nagy barnamedve lett belőle, majd farkas, vadmacska, nyúl, kecske, bárány, és legvégül egy őszülő halántékú barátságos ember.

Jaj, azt el is felejtettem mondani, a vár urán átok ült. Egy boszorkány varázsolta el még sok – sok évvel ezelőtt, azért mert nem vette el feleségül. Helyette inkább egy szegény szolgálólányt választott élete párjául. Az átok akkor teljesült be, amikor megszületett kislányuk. Amint a vár urának felesége meglátta a hétfejű sárkánnyá változott urát, azonnal szörnyethalt ijedtében. Az átok csak úgy lehetett megszüntetni, ha valaki jót tesz a gonosz sárkánnyal. Ez eddig soha nem volt rá megfelelő alkalom. Az emberek menekültek előle, még csak eszükbe sem jutott, hogy valami jót tegyenek vele.

A kondásfiú megmentette életét és létrejött a csoda, levette az átkot a vár uráról. Így újból a régi, barátságos, de erőskezű várkapitány vált belőle.

Nem győzött hálálkodni a szép leányka édesapja:

– Köszönöm, édes fiam, hogy megmentettél. Természetes, hogy neked adom, féltve őrzött magzatom. Nem ellenzem a házasságot, de mondd csak van – e még bor abban a pintes üvegben, mert annyira ízlett, hogy még innék belőle?

– Akad még benne néhány csöpp, de ha kifogy, akkor üzenek édesanyámnak, hogy küldje el a pincében lévő hordót a katonaurakkal a lakodalomra.

Ez annyira tetszett a munkácsi vár kapitányának, hogy mindjárt a kondásfiút keblére ölelte, és kihirdette az esküvőt mindenki nagy örömére.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még száz év múlva is beszéltek róla az emberek. A kondásfiú és a várkapitány leánykája boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!”

Fejezte be az öregember a mesét. Még egy kicsit nézte a vonatablakból elsuhanó tájat, majd újból elbújt a kabátjába és aludt tovább.

Lakodalom a füzéri várban

Egy öregembertől hallottam a következő történetet. Ha akarjátok akkor elhiszitek, de azon sem csodálkoznék el, ha nem. Amikor először hallottam, bizony én is mosolyogtam rajta. Minden olyan hihetetlennek hangzott, mintha csak mese lett volna.

Hol volt, hol nem volt, egyszer a füzéri vár kapitányának volt egy csodálatos leánykája Sára. Olyan szép volt, hogy tán az egész országban nem lehetett hozzáhasonlót találni, pedig a magyar lányok és menyecskék szépségét még messzi országokban is ismerik.

A leányka már kiskorában is gyönyörű volt, édesapja nagy boldogságára. Mindig büszkén mutogatta, ha vendégek érkeztek a várba.

Amint telt – múlt az idő Sára egyre szebb lett, és lassan kapitányuramnak arra kellett gondolnia, hogy egyetlen magzata eladósorba kerül, és megfelelő férjet kell keresni számára.

Nappal és éjjel szakadatlanul azon jártatta az eszét, ki találjon férjnek?

Akárki nem jöhetett ám számításba. A férjjelöltnek daliás, gazdag nagyúrnak kellett lenni. Szerinte tán az lett volna a legjobb, ha maga a király kéri meg a kezét.

Egyik szép nyári nap híre ment, hogy a király népes kíséretével Füzér várába érkezik országjáró körútja alkalmából.

Mi sem kellett több Sára édesapjának, elhatározta, hogy összehozza lányát a nemes vendéggel. A király is fiatal volt. Nem régen foglalta el a trónt, és a kismadarak az csicseregték, hogy egy hűséges hitves után áhítozik.

Ennél jobb alkalom nem is lehetne, hogy a két fiatal megismerje egymást.

A füzéri vár kapitánya lázasan készülődött a találkozóra, és tiszta szívéből hitte, hogy a király elveszi feleségül a lányát.

– Jön a király! Jön a király! – kiáltotta az őr a toronyban.

Erre kapitányuram mindjárt felugrott, még a pipa is kiesett a szájából.

Azonnal hangosan, dörgő hangon utasította a várban élő népséget, hogy mindenki kelően fogadja a királyt és kíséretét.

Olyan vacsorát készítettet a vendégei számára, hogy amilyen még soha életükben nem ettek.

A király elégedetten törölgette a bajszát, és egy nagy kupa bort lezúdított a gigáján. Csak erre várt a füzéri vár kapitánya.

– Fenséges királyom, látom jól teletömte a bendőjét, és megkóstolta a pincém nemes kincsét a finom helyi borocskát. Ha meg nem sértem kegyelmedet, boldog lennék, ha vetne egy pillantást a leánykámra Sárára. Nagyon jó feleségnek való teremtés. Hallottam, hogy őméltósága éppen asszonyt keres magának.

– Bizony, bizony ideje lenne már megnősülnöm – bólogatott a király – Sajnos ez eddig nem teltem olyan lánykára, aki tetszene nekem. Ezért szívesen megtekinteném a Sára nevű lányodat. Nosza, a leányzó járuljon színem elé!

Kapitányuram azonnal csettintett egyet az ujjaival, ami azt jelentette, hogy Sára lépjen elő a bársony függöny mögül.

Vártak, vártak, de semmi sem történt. Sehol a lány, nem adott életjelt magáról. Apja újból csettintett az ujjaival, és vártak. Amikor már a harmadszori csettintésre sem jött elő a király nagyon mérges lett.

– Kapitányuram, látom kend a bolondját járatja velem. Magyarázatot kérek cselekedetére. Ha azonnal nem magyarázza meg, mit jelent ez a színjáték, elcsapatom a várkapitányságából.

Szegény füzéri vár kapitánya vakargatta a feje búbját, de semmi épkézláb magyarázatot nem tudott adni, hová lett a szépséges kislánya. Már majdnem feladta, amikor a lány dadusa félve, remegve becsoszogott a király asztala elé.

– Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, ha megengedi, akkor én elárulom, hol tartózkodik Sára kisasszony. Eszemadta olyan szerelmes a molnár egyetlen fiacskájába Jankóba, mint a füzéri vár legöregebb nagyágyúja. Szegénykém most is a mátkájával turbékol, közeli patak egyik fűzfája alatt.

– Igaz ez, te asszony? – kérdezte a király

– Ha nem hisz nekem fenség, akkor győződjek róla saját szemével!

A király azonnal elküldött két katonáját a közeli patakhoz, hogy keresse meg a szerelmespárt, és hozzák elébe.

Nem sok időnek kellett eltelnie, mert a katonák hozták is a kisasszonyt és a kedvesét.

Szegény várkapitány kétségbeesve tördelte a kezeit, és szünet nélkül a király bocsánatáért esedezett. Minderre a király csak ennyit mondott:

– Nem tudom, hogy megbocsátok-e nektek. Már annyira beleéltem magam, hogy Sára lányod jegyzem el a mai napon. Sajnos csalódnom kellett, mert ez a szépséges leányzó többre becsüli a molnár fiát, mint engem. Ez mégis csak hallatlan. Meg kell hogy büntessem az egész vár népségét a legkisebbtől a legöregebb emberig.

Amikor a füzéri vár kapitánya ezt meghallotta, majdnem elájult az ijedelemtől.

– Királyi fenség, azonnal megparancsolom Sára lányomnak, hogy hagyja ott a molnár fiát, és kérjen bocsánatot tőled – rogyott térdre a kapitány a király széke előtt.

– Már késő – mondta komolyan a király – vérig vagyok sértve, és ezen csak a büntetés segít. Most itt azonnal kihirdetem az ítéletet.

Mindenki, aki csak jelen volt a helyiségben, lélegzetvisszafojtva várta, hogyan bünteti meg őket a király. Az emberek a legrosszabbakra számítottak. Úgy gondolták az katonák az egész vár népségét tömlöcbe zárja, és sokuk talán onnan soha nem fogja meglátni a Jóisten szépséges kék egét. Legtöbbjük elsírta magát, és búcsúzkodni kezdtek egymástól.

A király felállt az asztal mellett és dörgő hangon mondta a jelenlevőknek:

– Halljátok az ítéletet, amely ellen fellebbezésnek helye nincs! Most itt íziben királyi szavamra mondva, elrendelem, ez a két fiatal szerelmes, a füzéri vár kapitányának leánykája Sára és a molnár fia Jankó életük végéig kötelesek lesznek együtt élni, mint férj és feleség. A vár népsége meg minden késedelem nélkül készüljön a lagzira, amit mához három hétre meg kell tartani, mert ha nem így cselekedtek, akkor tényleg lesújt királyi haragom! Mindezt én saját magam felügyelem, és a lakodalom minden költségét állom. Csak az a egyetlen kikötésem, hogy jelen lehessek az esküvőn, és az azt követő keresztelőn, mert én szeretnék a megszületendő első gyermek keresztapja lenni. Ugye mindenki megértette, amit parancsba adtam?

Meghallván ezt a jelenlevők, mint egy mázsás kő hullott volna le szívükről úgy megkönnyebbültek. Az emberek szinte egyszerre rebegettek el egy hála imát, amiért megmenekültek, és nem kell tömlöcbe vonulniuk.

Eleinte a füzéri várkapitány kissé duzzogott, amiért nem lett a király a vője, de egy idő után belátta, hogy egy molnár fia is lehet jó férj, ha a fiatalok igazán szeretik egymást, meg végül az sem utolsó, ha valaki tudja, hogyan kell búzából jó kenyérnek való lisztet készíteni.

Senki nem akart a királlyal ujjat húzni, ezért aki csak élt és mozgott lázasan nekilátott készülődni a lakodalomra, amit három hét múlva nagy pompával meg is tartottak. Az ígéretéhez híven a király is eljött, és éjfélkor úgy ropta Sárával a táncot, hogy még majdnem a korona is leesett a fejéről.

Egyszer minden lakodalom véget ér, és a vendégek hazamentek szép sorjában, az ifjú pár talán még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle!

A selmeci aranytallér 

Hol volt, hol nem volt, a szépséges Felvidék aranyat rejtő hegyei közt állt a selmeci vár, sűrű erdővel körüléve.

Ebben a várban lakott egy gonosz uraság. Éjjel – nappal a környék jobbágyságát sanyargatta. Senkinek sem volt tőle nyugta. Ha valaki mégis fellázadt ellene, annak a fejét vetette. Féltek is tőle az emberek. Legszívesebben elbújtak volna előle örökre, hogy ne kelljen találkozniuk vele. De nem tehették, mert zsandárai házról házra járva megkeresték az elbújtakat, és akkor aztán lett haddelhadd.

Az erdőben élt egy favágó feleségével és kicsinyke fiával Palkóval.

Egyszer, amint a kisfiú játszott az erdei tisztáson talált egy aranytallért. Nem lehetett tudni, ki veszítette el. Még az is előfordulhatott, hogy egy ügyetlen kis manó járt arra, és az ő pendelyéből pottyant ki a fűre. Ezt az aranytallért találta meg Palkó, és boldogan, futva vitte haza szüleinek. Haza is vitte volna, ha éppen akkor ne lovagol arra a selmeci vár gonosz ura embereivel. Vadásztak az erdőben, és találkoztak a fiúcskává.

– Mit szorongatsz a markodban, te gyerek? – kérdezte a lovon ülő uraság.

– Egy aranytallért – válaszolta megszeppenve Palkó.

– Honnan van neked az a aranytallér?

– Találtam az erdei tisztáson, a fűben.

– Ugye tudod, ami itt az erdőben van az mind engem illet? Így hát, add csak szépen át nekem azt az aranytallért.

A fiúcska nem akart megválni a kincsétől, és ezért még jobban szorította a markában.

– Nem adom oda, mert édesapám, édesanyám szegény emberek és kell nekik. Kendnek úgyis sok van a várában. Meglesz az én aranytalléromon nélkül is – mondta dacosan és menni akart tovább.

Az uraság katonái elállták az útját, és erővel elvették tőle a szépen csillogó érmét.

– Köszönd meg a mai vadászszerencsémnek, hogy futni hagylak. Jó napunk volt, sok vadat ejtettünk. Ezét jókedvemben nem büntetlek meg. Fuss anyádhoz szopni! De jól jegyezd meg, ha még egyszer nekem ellenszegülsz az egész családodat tömlöcbe csutakom.

Palkó szomorúan elindult haza, és otthon bánatosan elmesélte édesanyjának, mi történt vele.

Anyja ijedten csapta össze a kezét és nem győzött hálálkodni a Jóistennek, hogy végül a selmeci vár ura megkegyelmezett fiacskájának.

– Édes kicsi fiam, Palkó, adj hálát a Jóistennek, amiért nem kerültél tömlöcbe és az uraság nem vetette a fejed! – mondta a nő. – Többé eszedbe se jusson ellenkezni vele. Szó nélkül teljesítsd a parancsát! Ha nem így teszel rosszul járhatsz, és még a mi fejünkre is bajt hozol.

– Édesanyám, ez így nincsen rendjén – válaszolta a fiúcska keseredett szájjal. – Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom az igazságot. Elmegyek világgá, ha kell magához a Jóistenhez is, hogy kiderüljön, az a aranytallér engem illet.

Sírt, könyörgött az anyja, hogy csak ezt ne tegye. Mi lesz velük öregségükre, ha Palkó fiúk is elhagyja őket?

Hiába volt minden kérlelés, a fiúcska nem engedett, amit a fejébe vett. Édesanyja kénytelen volt feltarisznyázni egyetlen magzatát és útnak engedni. Apjától még el sem tudott búcsúzni, mert az meg valahol az erdőben vágta a fát az uraságnak.

Palkó nyakába vette a világot. Három éjjel, és három nap ment megállás nélkül, mire egy nagy városba érkezett. Olyan nagy volt ez a város, hogy bizony napokig kellett volna baktatnia, ha meg akarná kerülni. De Palkónak ez nem volt a szándékába, inkább bement, hogy szállást keressen magának. Mivel nem volt egy árva rézgarasa sem, ezért mindenhonnét elkergették. Végül egy öregasszony megszánta, és befogadta.

– Nálam ellehetsz – tárta ki előtte házacskájának az ajtaját – de cserébe három napig szolgálnod kell.

Megörült ennek Palkó és vidáman kérdezte az öregasszonyt:

– Néne, mi lesz a dolgom? Legyen az bármi, szívesen teljesítem.

– Van nekem három libuskám. Rájuk kellene vigyáznod.

– Csak ennyi? – csillant fel Palkó szeme. – Édesanyámnak is vannak libái, és mindig én vigyáztam rájuk.

De akkor még nem sejtette, hogy ezek nem közönséges libák, lesz velük bőséges gond.

Lefeküdt a búbos kemence padkájára, és mindjárt el is aludt, annyira fáradt volt.

Igazából még ki sem tudott nyújtózkodni, az öregasszony megrázta a vállát és mondta:

– Palkó, ébresztő! Hajnalodik, a három libát hajtsd ki a mezőre legelni!

A legényke nagy nehezen feltápászkodott. A szállásadója tett a tarisznyájába egy darab száraz kenyeret és vöröshagymát, majd útnak eresztette.

– A városon kívül van egy nagy rét, ott legeltesd a libákat. Vigyázz, a szomszédos rétre nehogy elkóricáljanak, mert az uraság katonái tömlöcbe zárnak!

Az újdonsült libapásztor megköszönte az öregasszony tanácsát és elindult a három szárnyas jószággal a városon kívüli rétre.

Reggelre oda is értek, de arra már Palkó úgy elfáradt a hosszú gyaloglástól, hogy azonnal lerogyott egy magas fa árnyékába, és elaludt.

Jó magasan járt a Nap, amikor felébredt. Nem látta maga körül a libákat. Mindjárt felugrott és az állatok keresésére indult. Hamarosan meg is lelte őket, amint az uraság rétjén csipkedték a selymes füvet.

Rohant, ahogy csak tudott, de elkésett. A katonák már körbeállták a három gágogó állatot.

– Á, te vagy ezeknek a libáknak a gazdája – csípte nyakon a kapitány Palkót. – Most viszünk az uraság elé, aki majd dönt a sorsod felől.

Hiába kérte a katonákat, hogy legközelebb jobban vigyáz az állataira, többé nem fognak más rétjére menni. A katonák nem engedték el. Felrakták a velük lévő szekérre a libákkal együtt.

Amint mentek az uraság vára felé az egyik liba megszólalt:

– Tudjuk, ki vagy Te, legény.

Ez nagyon meglepte Palkót. Még sohasem találkozott beszélő állattal.

– Mit akarsz? – kérdezte tőle meglepetten.

– Segíteni szeretnék neked. Ha megfogadod tanácsunkat, akkor nem csak az aranytallérodat szerzed vissza, hanem nagyon gazdag ember leszel. Te leszel a vár új ura.

Amikor ezt a legényke meghallotta elnevette magát.

– Ezt meg, hogyan képzelitek?

– Tarisznyádban van egy darab kenyér és vöröshagyma.

– Így igaz – válaszolta. – Mit kezdjek azzal a száraz kenyérrel és fej vöröshagymával?

– Az uraság tömlöcbe zárat és napokig étlen-szomjan fog ott tartani egészen addig míg te saját magad fogsz könyörögni, hogy vár vegye fejed és szűnjön meg szenvedésed. Meglásd a száraz kenyér és a vöröshagyma megmenti az életed.

– De mit fogok inni?

– Ez miatt ne fájjon a fejed! Minden éjjel az ég csillagai annyi vizet csurgatnak be a tömlöcbe, hogy nem halsz szomjan.

– Mit ér nekem az élet, ha életem végéig tömlöcben kell kuksolnom? – kérdezte hitetlenkedve Palkó a libáktól.

– Nem leszel te mindig ott. Egy idő után az uraság csodálkozni fog, hogy még mindig bírod. Érdeklődni fog, hogy mivel tudod életbe tartani magad? Mondd neki, akkor elárulod a titkodat, ha visszaadja az elvett aranytallérodat! Nem szívesen, de teljesíti a kérésedet, és amikor újból a markodban lesz tulajdonod, olyan fog történni, amire még gondolni sem mersz.

Közben megérkeztek a várba. Az uraság kint pöffeszkedett az udvaron.

– Megint téged fújt elém a szél? – mordult Palkóra mérgesen. – Mi bűnt követtél el?

A katonák elmesélték uruknak, hogy a legényke libái a tiltott réten legeltek.

– Tömlöcbe vele! – adta ki a parancsot az uraság.

Minden úgy történt, ahogyan a libák mondták neki. Alig nézett körül és máris a legsötétebb tömlöcben találta magát. Csak ott döbbent rá, innen egy könnyen nem tud szabadulni. Eljött az este a vacsora ideje, de a porkoláb nem hozott semmi harapnivalót. Csupán gúnyosan bekiáltott:

– Jó étvágyat, legényke!

Eleinte húzta – halasztotta, hogy a száraz kenyérhez és az egyetlen fej vöröshagymához nyúljon. Ha már az első este megeszi a darabka kenyeret, akkor, mi marad holnapra, meg holnaputánra.

Éjféltájt a tömlöc kicsi rácsos ablakánál egy csillag jelent meg és beadott egy tömlő friss vizet. Palkó jóízűen kortyolt belőle, de gondolva a következő napra, a tömlőt elrejtette a tömlöc egyik sötét sarkába.

Ez ment három napon keresztül. A negyedik nap már annyira éhes volt, hogy tán még a rozsdás szeget is megette volna. Ennélfogva kénytelen volt kivenni a tarisznyából a száraz kenyeret és a vöröshagymát. Óvatosan nekilátott az evésnek. Ahogy evett a kenyér és a hagyma úgy lett egyre több. Amire megvacsorázott a tarisznyában több volt a kenyér és a vöröshagyma, mint amikor enni kezdett.

Most már nem kellett félnie, hogy éhen hal. A csillagok minden éjjel éltető nedűd csepegtettek szájába.

Sok – sok nap elteltével az uraság kíváncsi volt, vajon megtört-e a legényke.

– No, Palkó, akarsz-e még a tömlöcben sínylődni vagy a bakót választod, aki majd megszabadít minden szenvedéstől.

– Fenséges uram, nagyon jól érzem magam idelent. Még nem kívánkozok Szent Péterrel parolázni – válaszolta vidáman.

Az uraság nem értette, hogy ez meg, hogy lehetséges. Máskor már ilyenkor a rabok könyörögtek neki, hogy szabadítsa meg őket a szenvedéstől. Jobb lesz nekik, ha a bakó elválassza fejüket a testüktől.

Még néhányszor megnézte Palkót és érdeklődött hogyléte felől, de az mindig azt felelte, hogy nagyon jól érzi magát a tömlöcben. Ennél jobban még édesanyja szoknyája mellet sem lenne jobb sora. Az uraság még csak ne is gondoljon arra, hogy valamikor is kikívánkozik innen.

Ki tudja, hogy már hányadszorra az uraság olyan kíváncsi lett, hogy majd kilyukadt az oldala. Lement a tömlöcbe és kérte a fogvatartottját árulja, mindez, hogy lehetséges.

Eleinte a legényke kérette magát, és úgy tett, ahogyan azt a libák javasolták. Végül beleegyezett, ha visszakapja az elvett aranytallérját, akkor elárulja a titkát.

– Nem bánom visszaadom, de ne hidd, hogy itt a tömlöcben sok hasznát veheted! – mondta gúnyosan a vár ura.

A pendelyéből nagy kínkeservesen előhúzott egy aranytallért, és Palkó markába csapta.

– Nesze itt van, de most aztán beszélj! Szeretném hallani az igazságot!

Még mielőtt Palkó megszólalhatott volna egy ördög termett az uraság elé egy nagy zsákkal. A patás jószág se szó, se beszéd elkapta az uraságot és a zsákjába tuszkolta. Olyan gyorsan tette, hogy a gonosz embernek még csak ideje sem maradt tiltakozni. Mielőtt az ördög eltűnt volna így szólt a legénykéhez:

– Most pedig az aranytallérral menj a szomszédos hegyhez, és ott dobd fel a hegy tetejére. Amikor az megcsendül a legfelső sziklán a hegy oldalában egy soha ki nem merülő aranybánya ajtaja fog kinyílni. A többit rád bízom.

Amint ezt az ördög elmondta el is tűnt, csak kénszagú füst maradt utána.

A legényke elgondolkodott a hallottakon. Gondolta abból nem lesz semmi baj, ha kipróbálja. Elment a szomszédos hegyhez, aranytallérját felhajította a tetejébe, és amikor meghallotta annak a csengését a legfelső sziklán, talán el sem hiszitek a hegy oldalán kinyílt a soha ki nem merülő aranybánya ajtaja.

Hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Amikor kicsit magához tért, elkurjantotta magát:

– Emberek, gyertek ide, kinyílt a soha ki nem merülő aranybánya ajtaja! Vége a szegénységnek. Ezentúl gazdagok leszünk, mint a király.

A környék szegényei boldogan rohantak Palkóhoz és nem győztek hálálkodni neki, amiért gazdaggá tette őket. Mivel a vár gonosz urát elvitte az ördög és egy vár mégsem lehet uraság nélkül, mindenki egyhangúan kinevezte Palkó fiút ennek szép vár urának, aki talán még ma is ott él, ha meg nem halt.

Ha egyszer arra jártok, kiáltsátok el magatokat jó hangosan: „Palkó mutasd meg nekem is a soha ki nem merülő aranybánya ajtaját”!

Biztosan tudom, ha jó gyerekek voltatok, akkor meg is fogja mutatni.

Itt a vége, fuss el véle!

Rezi kovács

Hallottatok-e a kicsi rezi várról, amely közel Keszthely városához Balatontól északnyugati irányban egy magas szikla ormán díszelgett?

Ha nem, akkor én most mondok néktek egy mesét, amit drága, jó nagypapámtól hallottam, kinek egy rezi ember mesélte el, amikor a lovaskocsija kereke meghibásodott, és öregszülémhez tért be azt megjavíttatni. Ugyanis bognár volt a mestersége, és annak idején gyakran álltak meg a ház előtt a lovaskocsival utazók, ha valami gondjuk akadt az út alatt.

Hol volt, hol nem volt, olyan régen, hogy talán még a nagyokos emberek sem tudják mikor, egy Rezi nevű falucskában élt egy fiatal kovács ember. A környék legügyesebb iparosembere volt. Messzi földről hordták hozzá a munkát, mert amit ő megjavított vagy elkészített, az soha nem romlott el. A keze úgy járt, mint a motolla, alig hogy nekiállt valamelyik munkának, már el is készült. Szerették is ügyességéért, gyorsaságáért az emberek. Híre még a királyhoz is eljutott, aki elhatározta, hogy megismeri ezt a kovácsot.

Egyik nap szólt az katonáinak, hogy meglátogatják a rezi kovácsot. Megparancsolta a vele tartó hopmesternek, hogy tegyen a tarisznyájába három jókora vasat. Az furcsállóan nézett a királyra, mintha csak azt kérdezte volna: Erre miért van szükség fenséges királyom? Választ nem kapott, de azért engedelmesen beletett a tarisznyájába három vasat.

Elindult a kis sereg és napnyugtáig oda is értek. A hosszú út alatt a király úgy elfáradt, hogy alig bírt megmoccanni. Este már nem volt kedve elmenni a kovácshoz. Az emberei kerestek számára egy megfelelő szállást, és egy százéves anyóka házacskáját találták erre a legalkalmasabbnak. Olyan tisztaság volt az öregasszonynál, hogy még csak véletlenül sem lehetett egy porszemet sem találni a házban.

Az anyó nagyon megörült a király látogatásának, de szomorúan bevallotta:

-Fenséges királyom, nagyon röstellem, de üres az éléskamrám, nem tudom semmivel sem megvendégelni. Már napok óta én is kenyéren és vízen élek.

A király barátságos hangon így szólt az öregasszonyhoz:

-Néném, ezért ne fájjon a feje! Nem vendégségbe jöttünk kegyedhez, hanem holnap reggel meg akarom látogatni a rezi kovácsot, mert annyi jót hallottam róla.

Erre az anyóka szeme felcsillant, és boldogan mondta:

-A rezi kovácsot? Hiszen ő az én dédunokám. Nincs a világon olyan jó kovács, mint ő. Nem csak a vasat, de még a szerelmesek szívét is úgy összekovácsolja, hogy azok soha el nem hagyják egymást.

Ez tetszett a királynak,és elhatározta, hogy többszörösen próbára teszi a híres mesterembert.

Másnap reggel, amint felkelt a puha paplanos ágyból, azonnal a kovácshoz sietett a hopmesterrel.

-Hallottam a híredről, te kovács, itt van ez a vasdarab, megparancsolom készíts belőle patkót a lovam patájára, de gyorsan! Az a patkó olyan jó legyen, hogyha akármerre is járok, mindenhol megcsodálják az emberek.

A kovács elnevette magát, ami azt jelentette nála, hogy ennél, mi sem könnyebb. Kezébe kapta a kalapácsot, a vasat ráhelyezte az üllőre, és villámgyorsan dolgozni kezdett. Amire a király felocsúdott volna kész volt, kész volt a patkó. Olyan jól sikerült, hogy aki csak rápillantott, még a lélegzete is elállt. Maga a király is ámulva nézte, amint felhelyezi a lova patájára.

-Szép munkát végeztél kovács. – dicsérte meg elégedetten – Itt van ez a másik vas, ebből pedig legyen egy kard! Három nap múlva legyen kész, mert ha nem, akkor megbüntetlek.

-Csak ennyi? - kérdezte a kovács, és kikapta a király kezéből a vasat.

Nem kellett három nap a munkához, a kard estére elkészült. Olyan acélosan penget, hogy hangját még három faluval odébb is lehetett hallani. A király most is ámulva nézte a kovács munkáját. Nem tudott szóhoz jutni a csodálkozástól. Legalább egy fertály óráig nézegette a kardot. A világ négy tájéka felé suhintott vele, és érezte, hogy a kardból hatalmas erő sugárzik. Nagyon megtetszett neki a rezi kovács, de azért akart vele egy harmadik próbált is.

-Ha a harmadik próbát is teljesíted, akkor megteszlek főkovácsomnak – mondta a király, és a kovács kezébe nyomta a harmadik vasat is.

-Ebből mi legyen, fenséges királyom? - kérdezte kíváncsian a vasak mestere.

-Az ország köré kovácsolj belőle egy vaskerítést, amely megállítja az ellenséget, ha hazánkra akar támadni. Vigyázz, mert ha csak egy idegen hódító is átjön rajta, fejedet veszem!

Ezen már a kovács is elgondolkodott, majd néhány másodperc múlva így szólt a királyhoz:

-Fenséges királyom, én elkészíthetem azt a kerítést, de mit ér a legerősebb kerítés is, ha belül gyáva nyulak vannak, és bezárják magukat ketrecbe, hogy a farkas fel ne falja őket. Kérd meg a csodás Erdély országban élő székely testvéreinket, hogy ha a szükség úgy kívánja, álljanak ki a határra kivont karddal, meglásd, ha összefogunk velük, akkor ellenség nem meri betenni a lábát szépséges hazánkba. Nem kell ide vaskerítés, ha mindenki mellkasában erős, hazaszerető szív dobog!

Hej, de megtetszettek ez a királynak. Szeme felcsillant és keblére vonta a kovácsot.

-Nem csak jó mesterember vagy, de az eszed, és a szíved is a helyén van. Hazánknak sok ilyen hasonló emberre lenne szüksége. Magammal is viszlek, és ezentúl mindig mellettem fogsz ülni a trónteremben, hogy tanácsot tudjak kérni tőled, ha valamiben megszorulok.

A kovács arca elkomorult és szomorúan mondta a királynak:

-Szívesen elfogadnám ezt a nemes ajánlatot, de éppen egy hete kovácsoltam össze a szívem egy takaros rezi leánykával, és eljegyeztük egymást. Hűséget ígértem neki, és a világ összes pénzéért se hagynám el.

-Megértelek kovács – mondta a király – tudom, mit jelent őszintén szeretni valakit, hiszen én is halálosan szeretem a páromat. Nézd, ott fent azt a magas szikla ormot! Oda építettek neked és ifjú feleségednek egy várat. A várban a mesterséged is űzheted, te leszel az ország főkovácsa, és ha majd megint erre járok, megpatkolod a lovamat.

Ebben megegyeztek, és a király állta a szavát, mert hamarosan felépítette a Rezi várat, amely a környék egyik ékessége lett, mindenki ámulva nézett fel rá, ha erre járt.

A kovács elvette feleségül a mátkáját, majd énekszóval felköltöztek a várba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Aki nem hiszi, menjen el Rezibe, mert ott bizonyára talál egy patkót, amit a kovács készített.

Kőből lett arany

Brassó városától nem messze, egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Nem laktak benne főurak, grófok és bárók. A környék szegényei emelték, hogy legyen hová menekülniük, ha jön az ellenség.

     Amikor elkészült a vár, az emberek azon kezdtek el tanakodni, miből fizetik ki a zsoldosokat, akik majd harcolnak a falakon. Ugyanis ők nem értettek a kardforgatáshoz és egyéb harci műveletekhez. Különben is, az építkezésre ráment minden megtakarított vagyonuk. Arra már nem jutott pénz, hogy fegyvereket vásároljanak.

     Minél előbb meg kellett oldani ezt a problémát, mert a hegyeken túl már gyülekezett az ellenség. Az emberek fülébe jutott, hogy a várukat is el akarják foglalni.

     Még csak reményét sem látták, hogy pénzük legyen. Hiába pislogtak bele a bugyellárisokba, egyikben sem csendült meg egy árva fia aranytallér. Pedig nélküle senki nem fog fegyvert eladni nekik, de még a zsoldosok sem lesznek bolondok ingyen harcolni, életüket adni néhány földművesért vagy állattartóért.

     Teltek-múltak a napok, egyre közeledett váruk megtámadásának ideje. Sokan már látni vélték a közeledő ellenséget, amikor egy szegény asszony kért bebocsátást a várkapitányhoz. Eleinte nem értették, mit akar a nő ilyenkor, amikor mindenki aggódva tekint az elkövetkező napok elé. Bizonyára valami apró-cseprő dologban akarja kérni a sebtében kinevezett várkapitány segítségét.
– Miért jött, jóasszony? – kérdezte. – Mondja gyorsan, mert nincs sok időm, lehet, hogy már az ellenség a közelben ólálkodik.
– Kapitány uram, nem kérni jöttem.
– Akkor meg mit akar? Miért rabolja a drága időmet?
– Segíteni szeretnék, hogy megvédjük a várat.
– Ne bolondozzon velem! Asszony létére hogyan tudná megvédeni a várat?
– Kapitány uram, egy kis ésszel és furfanggal legyőzhetjük az ellenséget.
– Sem ágyúink, sem puskáink, de még kardjaink nincsenek. De legalább aranytallérok csilingelnének a kincstárban, hogy megfelelő fegyvereket vásárolhatnánk – mondta szomorúan a kapitány.
– Még hogy nincs aranyunk? – nevette el magát a szegény asszony. – Nézze, kapitány uram, ott azt a kőhalmot!
– Látom én – nézett arra, amerre az asszony mutatott – de az csak kő és nem arany. Jó is lenne, ha ennyi aranyunk lenne. Vehetnénk rajta tengernyi fegyvert. Még mindig nem értem, mit akarsz ezzel a kőhalommal.
– Megmondom, kapitány uram, akkor, ha megígéri, hogy fiacskámat, Palkót beválasztja vitézei közé.
– Még parancsnok is lehet belőle, csak mondd már, mit tegyek?
– Akkor megegyeztünk. Ugye?
–  Igen – sürgette a várkapitány a szegény asszonyt.
A nő félt, hogy a várkapitány nem állja a szavát, ezért írásban is kérte. Amikor kezében volt a passzus, elárulta a titkát.
– Aki csak él és mozog a várban, menjen a kőhalomhoz és kiabálja hangosan: „Az itt lévő kő mind egytől egyig arannyá változott.” Kapitány uram, mondja meg a piktornak, hogy néhány követ fessen sárgává, hogy messziről úgy lásson, mintha valóban aranykövek lennének!
 
A várkapitány nem nagyon hitte, amit a szegény asszony javasolt neki. De kémei jelentették: holnapra a várhoz ér az ellenség. Így kénytelen volt tenni valamit, hogy megvédjék a falakat.
     A piktor rikító sárga színre festette a kőhalom csúcsát, és amint feltűnt az ellenség, a várbeliek kitódultak és torkuk szakadtából kiabálták:
– Az itt lévő kő mind, egytől egyig arannyá változott. Mi leszünk a világ leggazdagabb emberei. Még a királynak sem lesz annyi aranya, mint nekünk.
     Olyan hangosan kiabáltak, hogy hangjuk elhallatszott egészen az ellenség táboráig. A csapat vezére megpróbálta visszatartani embereit, akik azt hitték, vezetőjük be akarja csapni őket, és maga szeretné megkaparintani az arany kőhalmot. Fegyvereiket eldobálva rohantak a vár felé, hogy minél több és nagyobb legyen a zsákmány. A várvédők csak erre vártak. Az odaérkezett ellenség katonáit egymás után fejbe kólintották egy jókora furkósbottal. Amikor az utolsóval is végeztek, gyorsan összeszedték az eldobált fegyvereket. Most már nekik is volt fegyverük, és többé nem kellett tartani az ellenségtől. Meg tudták védeni magukat.
     Örült a várkapitány, hogy győztek. Döngette is a mellét, egészen megfeledkezett a szegény asszonyról és fiáról. Esze ágában sem volt vitézt csinálni a fiúból, és főleg nem akarta, hogy parancsnok legyen belőle.
Amikor Palkó anyja kérte, hogy váltsa be ígéretét, a várkapitánya nevetve kizavarta a várból.
– Még hogy egy szegény asszony fiából vitézt csináljak? Ki hallott még ilyet? Szegény ember nem való vitéznek. Menjen csak vissza földet túrni, de szaporán, mert még mérges leszek és deresre húzatom.
 
Talán más szegény asszony megijedt volna az ígéretét be nem tartó várkapitánytól, de őt nem olyan fából faragták. Elhatározta, mindenáron vitéz lesz a fiából, még ha az égből cigánygyerekek potyognak is.
     Igaz, elővehette volna a passzust, és a várkapitány orra alá dughatta volna, mondván: ígéretet tett. De inkább várt vele.
Nem kellett sokáig várnia, mert a hős kicsi vár híre gyorsan a király fülébe jutott. Az fogta magát és felkerekedett, hogy saját szemével győződjön meg a bátor várvédők tetteiről.
     Meg is érkezett pompás kíséretével. A várkapitány mindjárt sietett elébe, és hajbókolva köszöntötte:
– Isten hozta, fenséges királyom! Amint látja, hősiesen megvédtem a várat.
– Látom, látom, de a kismadarak azt csicsergik, megígérted, hogy a szegény asszony fiából vitézt faragsz, és ezt te nem teljesítetted. Igaz ez? – kérdezte a király, szemöldökét összehúzva.
– Tudja, fenséges királyom, azok a fránya kismadarak mindenfélét csicseregnek. Különben is, egy árva garas nélküli jobbágyfiúból hogyan legyen vitéz. Csak vagyonos emberből válik jó fegyverforgató. Nincs igazam, fenséges királyom?
– A kánya rúgja meg, fiam! Látod, erre nem is gondoltam. Állítólag a szegény asszonynak passzusa is van ígéretedről. Hívasd csak elém, szeretném megtekinteni azt az irományt.
Jött is a szegény asszony a fiával, és hozták a passzust, amin az állt: akkor lesz a fiúból vitéz, ha a kőhalom valóban arannyá változik.

– Láthatja, fenséges királyom, mi van ide róva. Ebből a fiúból akkor lesz vitéz, ha ez a kőhalom arannyá változik. Tessék csak megnézni, nincs ott egy kavicsnyi arany sem. Én álltam a szavamat!

     A király nem lett volna király, ha egy hazug várkapitány többet tudna, mint ő, vagy okosabb lenne. Intett a vele levő sok-sok nagyúrnak, hogy mindenki szabaduljon meg a nála levő aranytól, és helyezze a kőhalomra. Igaz, a díszes társaság kicsit zsörtölődött miatta, de féltek a királytól, és ezért egymás után hajigálták értékeiket a kövekre. Egy idő múltával ott annyi arany fénylett, hogy a halmot egészen beborította. Végül még a király is odavetette az ujjain lévő aranygyűrűket.

– Nézze, kapitány uram, mennyi aranya van ennek a szegény jobbágyfiúnak. A nincstelensége már nem lehet akadálya, hogy vitéz legyen belőle.

     Erre már a vár kapitánya nem tudott mit felelni, csak szégyenlősen pislogott. Legszívesebben elbújt volna a föld alá. A király folytatta:

– Amiért ilyen igazságtalanul bánt el a szegény asszonnyal és fiával, a mai nappal kezdődően Palkó lesz ennek a várnak a kapitánya, mert akinek az édesanyja ilyen okos, az csak vitéznek való. Magának meg lapulevelet kötök a talpára. Mehet, ahová akar. Többé ebben a várban nem lesz kapitány.

     Ezt meghallván, a jelenlevők hangos éljenzésben törtek ki, és mindenki éltette az új várkapitányt. Ameddig Palkó belejött a vitézségbe, a király a legjobb tanítómesterét állította melléje, hogy megtanuljon minden harci fortélyt. A tanítómesternek nem kellett sokáig a várban lenni, mert a fiú gyorsan megtanult mindent, és mire betöltötte a tizennyolcadik életévét, a környék legjobb várkapitánya lett. Nem is tudta a várát az ellenség soha bevenni.

 Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána!

A nagyvázsonyi vár foglya

Ki ne ismerné Kinizsi Pál hatalmas erejét, de én most mégsem az ő tetteiről szeretnék mesélni nektek, hanem a várban raboskodó törökről.

Állítólag egy portya alkalmával ejtették el őkelmét, és Kinizsi Pál mindjárt a vár tömlöcébe záratta. Ahogyan telt – múlt az idő, a várbeliek megfeledkeztek róla. Szerencsére a porkoláb számon tartotta, és minden nap vitt neki ennivalót és innivalót, mert különben a szerencsétlen feldobta volna a talpát.

Törökünk egész nap az eget bámulta a tömlöc picinyke rácsos ablakán, és sóhajtozott. Senki nem értette szavait, míg valamelyest meg nem tanult magyarul a hosszú börtönévek alatt.

Egy nap így szólt az éppen az ebédet hozó porkolábnak:

– Atyafi, lenne a számodra egy ajánlatom. Ha elfogadod, gazdag lehetsz.

A porkoláb már sok mindent hallott a raboktól, és sok mindent ígérgettek neki, hogy csak eressze őket szabadon. Ezért amit mondtak neki a foglyok egyik fülén be a másikon ki. Oda se igen figyelt rájuk, de most nagyon meglepte az ajánlat.

– Ne járjon a szád, inkább egyél!

– Alhára esküszöm, ha kiengedsz búsásan megjutalmazlak. Nézd itt ez az aranygyűrű, ha megfordítod ujjadon háromszor, minden kívánságod teljesül.

A porkoláb elnevette magát:

– Ha valóban olyan nagy a varázsereje, akkor eddig, miért nem szabadítottad ki magad a segítségével?

– A gyűrű gazdája csak háromszor kérheti a segítségét – mondta szinte sírva a török – Nekem már nem tud segíteni, mert rég kihasználtam a varázserejét. Neked ajándékozom, csak engedj szabadon. Már olyan régen senyvedek a tömlöcben, hogy megérdemlem a szabadságot.

Ezen a porkoláb is elgondolkodott, és némileg igazat adott a fogvatartottnak. Talán már uruk Kinizsi Pál sem tudja, ki van a rácsok mögött. Senkinek nem fog hiányozni, ha elengedi a szerencsétlen törököt. A gyűrűt meg majd odaajándékozza feleségének, aki úgyis mindig azért nyafogott, hogy soha nem lepi meg valami ékszerrel, mint a többi katona. Egy porkoláb honnén szerezzen ilyeneket. Könnyű a portyázó katonáknak, mert az ellenség vagyonán osztozkodhatnak, de aki mindig a tömlöc előtt ücsörög, az nem jut ilyen előnyökhöz.

Így hát elfogadta a gyűrűt, ami legnagyobb meglepetésére valóban aranyból volt, majd így szólt a törökhöz:

– Amint alábukik a nap a szemközti nagy hegyek mögött, és besötétedik, visszajövök és szabadon engedlek.

– De ugye nem csapol be, mert akkor a gyűrű szörnyű bosszút fog állni rajtad és családodon? – figyelmeztette a rab a porkolábot.

– Megbízhatsz bennem – mondta halkan, és elsietett.

A porkoláb rendes magyar ember volt, és állta a szavát. Minden úgy történt, ahogyan megígérte. Amint besötétedett, csikordult a kulcs a zárban, és a török előtt szabad volt az út. Mehetett vissza Isztambulba, ahol már bizonyára nagyon várták feleségei és gyermekei.

– Köszönöm, hogy szabadon engedtél. – hálálkodott elmenőben – Vigyázz, hogy mindig csak jó dologra használd a gyűrűt, mert ha rosszra akarod használni, akkor Allah megbüntet érte, és életed végéig átkozott leszel!

A porkoláb megköszönte a tanácsot, és elváltak

Egy ideig nem is nagyon foglalkozott a gyűrű varázserejével. Odaadta feleségének, aki mindjárt felhúzta az ujjára, és büszkén mutogatta mindenkinek.

– Nézzétek csak, milyen szép gyűrűt kaptam a férjemtől!

A szomszédasszonyok ámulva nézték a nem mindennapi ékszert. Az egyiknek annyira tetszett, hogy megkérte a porkoláb feleségét, hadd próbálja fel az ujjára. Az gyanútlanul megengedte neki, hogy felpróbálja. Hosszú ideig nézegette, és látszott rajta az irigység. Szíve szerint megtartotta volna magának a gyűrűt, de végül mégis eljött az idő, hogy vissza kell adni. A menyecskének kissé húsos volt az ujjbegye, és nem akart lejönni róla a kéz ékessége.

– Nem jön le az ujjamról – nyögte ki végül kicsit kárörvendve, mintha csak azt remélte volna, hogy szomszédasszonya odaadja neki ajándékba. Ő sem akart megválni tőle, hiszen már régóta ábrándozott ilyen szép gyűrűről.

– Próbálja forgatni, szomszédasszony, akkor majd le tudja húzni az ujjáról – tanácsolta neki.

Akarva akaratlanul az irigy nő legalább háromszor megfordította kövérke ujján a gyűrűt. Mikor harmadszorra is körbefordult, hirtelen nagy fényesség lett, és egy imbolygó szellem jelent meg előttük. Mindketten nagyon megrémültek és már majdnem elfutottak, amikor a szellem így szólt a gyűrűt viselő nőhöz:

– Mit parancsolsz édes gazdám?

Mindjárt kapcsolt a szomszédasszony, és kaján vigyorral a szellemhez fordult:

– Én vagyok a te gazdád?

– Igen – válaszolta a dzsinn – aki az ujján viseli a gyűrűt, annak teljesítem három kívánságát. Mit kívánsz, édes gazdám?

Az asszonyságnak sem kellett több, vérszemet kapott, és azonnal kibökte:

– Szeretnék egy szép rokolyát, amely senkinek sincs a környéken.

Alig, hogy kiejtette a száján mindjárt rajta is volt egy olyan csodálatos ruha, amilyet talán még a királykisasszony sem hordott. Aki csak látta, az majd elájult meglátva azt. Irigykedtek is az asszonyok Nagyvázsonyban, és sajnálták, hogy nekik nincs ilyen.

De ez nem volt elég a menyecskének, mert addig – addig forgatta a gyűrűt az ujján, míg a szellem újból megjelent.

– Hívattál gazdám? Mit kívánsz tőlem?

Most már magabiztosan elmondta óhaját nem félve a dzsinntől.

– A szép ruha mellé kellene egy kalap is, de vigyázz olyan legyen, amely senkinek sincs.

– Ígérem, olyat hozok gazdámnak, hogy mindenki elcsodálkozik, amikor meglátja.

Nem tellett bele sok idő a kalap is ott díszelgett a szomszédasszony fején. Ezt már a gyűrű igazi tulajdonosa nem tudta elviselni, és mérgesen a fehérnépnek esett.

– Azonnal húzd le a gyűrűt az ujjadról, mert az engem illet – mondta, és teljes erejével nekiesett a szomszédasszonyának.

Az meg makacsul ismételgette:

- Nem adom, majd bolond leszek kiadni kezemből ezt a csodagyűrűt. Általa mindent elérhetek, amit csak akarok.

A nagy kiabálásra valahonnan a porkoláb is előkerült, és eszébe jutott, amit a török mondott neki. Talán hinnie kellett volna neki. Azt hitte, hogy csak némi lófarkas furfang, és azt akarja elérni vele, hogy kiengedje a tömlöcből. Most már megtapasztalta, hogy a gyűrű kétszer szerencsét hozott, hiszen a szomszédasszonyán ott a szép rokolya és a kalap. Valahogy meg kell menteni, hogy legalább a harmadik kívánság megmaradjon, és az asszonynép ne kótyavetyélje el. Lehetne vele temérdek kincset, gazdagságot kérni, ami a nagyvázsonyi emberek élete végéig elegendő lenne.

– Asszonyok, asszonyok – ordította teljes torokból – ne tépjétek egymás haját! Hallgassatok rám, és adjátok szépen nekem azt a gyűrűt! Különben is az az én tulajdonom.

A két fehérnép se látott, se hallott. Úgy összeakaszkodtak, hogy még maga a porkoláb sem tudta kibogozni, melyik az ő felesége, és melyik a szomszédasszony.

Hiába kérte őket, azok nem hallgattak rá. Tépték, cibálták egymást. Egyszer egyik volt alul, máskor a másik. Talán még most is gyapálnák egymást, ha időközben, ki tudja hogyan a gyűrű háromszor körbe nem fordult volna a szomszédasszony ujján, és megjelent a dzsinn szolgálatkészen

– Mit parancsolsz édes gazdám?

Amint a gyűrűt viselő fehércseléd meghallotta, amit éppen alul fetrengett a sárban, hangosan kiadta a parancsot:

– Pusztítsd el rólam a porkoláb feleségét, mert látni sem bírom!

Nagyot ugrott a dzsinn, és rémülten kezdett el hátrálni.

– Ó, magasságos Allah! Nézd el ennek az asszonyságnak a bűnét. Arra kért, hogy szomszédasszonyát pusztítsam el. Mi dzsinnek ilyet nem tehetünk. Nekünk kötelességünk az embereket szolgálni. Tudásomat, és erőmet csak jóra használhatom, ezért elveszem tőlük a gyűrűt.

Ahogy ezt kimondta hatalmas fényesség lett, majd megvakította a porkoláb szemét, és abban a szent minutában a szomszédasszony ujjáról eltűnt a varázserővel bíró ékszer.

Néztek jobbra, néztek balra a dzsinn sem volt sehol. Egy darabig még kiabáltak, hogy megjavulnak, és többször nem veszekednek, csak teljesítse a harmadik kívánságot, de hiába a gyűrű szelleme soha többé nem jött vissza.

A két nő nagyon röstellte magát, főleg a porkoláb szomszédasszonya, mert a veszekedés közben odalett a szép rokolya és a kalap is.

A porkoláb fogta is a fejét, amiért nem vigyázott jobban a gyűrűre, amit ajándékba kapott a nagyvázsonyi vár tömlöcébe raboskodó töröktől.

Talán így volt, talán nem, ha nem hiszitek, járjatok utána!

A somlyói vár lusta macskája

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a Magura Hegység közepén állt egy kicsi vár. Olyan kicsi volt, hogy igazán nem is lehetett igazán várnak nevezni. Szégyenszemre még a török is elkerülte, mondván ő bizony nem bajlódik ilyen aprócska vár bevételével. Netán a szultán megtudja, hogy itt vesztegetik drága idejüket, méregbe gurul, és dühében selyemzsinórt küld a fővezérnek.

Inkább elkerülték és nagyobb várat kerestek, ahol ország világnak megmutathatták vitézségüket, ha azt a gyaur magyarok hagyták volna.

A somlyói várban unalmasan teltek a napok. A várvédésére kirendelt néhány katona csak a hasát süttette a napon kortyolgatva finom borocskát, ami bőségesen volt a vár pincéjében nagy tölgyfa hordókban.

Nem volt rossz világ a vár falai között. Ettek, ittak a bent lévők. Legfeljebb a vár szakácsának akadt dolga. Minden nap finom étkeket kellett készítenie a vitéz uraknak. Ebben sem lett volna hiány, hiszen a környék erdeiben volt sok vad és a vár körüli falvak jobbágyai is ellátták a katonákat.

Egyik nap a szakács azt vette észre, hogy valaki dézsmálja az éléskamrát. A kolbászokat megrágva találta, de a szalonna is jócskán hiányos volt. A várbéli katona miért lopott volna ennivalót, amikor annyit kapott, hogy nem bírta megenni.

Hosszas kutakodás után rájött, hogy a kamrában elszaporodtak az egerek és azok rágcsálják meg a kolbászt és a szalonnát.

Nosza, – gondolta a szakács – van a várban egy macska, aki egész nap csak a henyél a napon, rossz időben meg a kemence tetején szunyókál. Bezzeg szereti a bendőjét. Amikor a vitéz urak jobbnál jobb falatokat eregetnek lefelé a torkukon, a macska mindig körülöttük sündörög és csizmájukhoz dörzsölődve addig – addig ügyeskedik, míg valaki megszánja lehajít számára egy jókora falatot. Így őkelme nap, mint nap annyi ennivalót kap, hogy eszébe sem jut egerek után nézni. Miért is nézne, ha nem korog a gyomra. Úgyis megkap mindent, amit csak kíván.

– Gyere csak ide, te macska! – kapta el a bundáját a bajuszkirálynak. – Lenne egy kis munka a kamrában. Annyi az egér, mint rostán a lyuk. Nem ártana, ha kicsit megritkítanád ezt a cincogó népséget.

A szakács egy határozott mozdulattal behajította a kamrába. Szegény állat először fel sem fogta, mi történt vele. Eddig még sohasem volt ilyenben része. Mindig csak az élet szebbik oldalát látta. Soha nem parancsolták meg neki, hogy hajkurássza az egereket.

Egy ideig unottan ténferegett a kamrában. Jó nagy volt. Nem csoda, hiszen mégis csak egy vár lakóit kellett ellátni ennivalóval.

A szalonnák, kolbászok és egyéb füstölt dolgok szép sorjában sorakoztak rudakra felakasztva a plafonra. Macska elérni azokat nem tudta ellenben az egerek valami fondorlatos módon feljutottak oda és vidáman lakmároztak belőlük. Lent a kőpadozaton olyan ennivaló volt, amit egy macska nem szeret.

Egy ideig jött – ment a kamrába keresve a kivezető utat. Esze ágába sem volt egerekre vadászni. Amikor egy idő után elunta a mászkálást leheveredett az ajtó elé és elaludt. Közben az egerek vidáman lakmároztak, mit sem törődve az ősi ellenséggel.

Miután jó pár fertály óra elteltet a szakács benézett, hogy a macska, mi munkát végzett? Hány egeret csípett fülön?

Mérgesen látta, hogy az egerek tovább lakmároztak a szalonnából és a kolbászból, ellenben a macska jóízűen alszik, mint egy kisded. Még azt sem vette észre, hogy benyitottak a kamrába.

– Te mihaszna, – kiáltotta el magát a szakács és keze ügyében lévő főzőkanállal jól hátba vágta az alvó állatot, aki ijedtében akkorát ugrott, hogy majd a fejét beleverte a mennyezetbe. – Nem szégyelled magad? Cincognak az egerek és te meg alszod az igazak álmát.

A macska lélekszakadva kiiszkolt a kamrából és elbújt a konyha egyik sötét szegletébe, hogy ne találjanak rá.

A fakanalak mestere mérgelődve kijött a kamrából és mivelhogy nem lelte a macskát úgy gondolta, hogy az bizonyára kifutott a világból. Azért biztonság kedvéért megtiltotta a vitéz uraknak, hogy, akár egy falat kenyeret is adjanak a lusta állatnak. A katonák nem nagyon értették, miért ez a szigorúság a macskára nézve, de mivelhogy szerették a hasukat és nem akartak ujjat húzni a szakáccsal szót fogadtak.

Szegény macska, amikor eljött az ebéd ideje megjelent az asztalnál és azt hitte minden a régi lesz. Elég egy kis kedveskedés a vitéz uraknak és már potyog is a finom falat.

Hej, de nagyot csalódott, amikor azt tapasztalta, hogy senki sem szór le neki még egy parányi kenyérmorzsát sem. Hibába nyávogott. Hiába volt minden ügyeskedés, nem kapott enni. Ráadásul a szakács még a kemence mellől is elzavarta, pedig odakint cudar idő volt. Megszűnt a szunyókálás jó lehetősége, mehetett ki a hidegbe. Szegény állat csak most jött rá, oda a jó világ. Kegyvesztett lett és mehet amerre lát.

Amint ott didergett a vár falának rideg kövén, gondolkodni kezdett, hogyan szerezhetné vissza régi úri helyzetét. Azt mindjárt tudta, hízelgéssel nem sokra mehet a szakácsnál. Az többé már nem hisz neki. Akkor ijedt meg igazán, amikor meghallotta, hogy új macskát akarnak hozni a várba, amely majd megfogja az egereket a kamrában. Ez jelentené számára csak a véget. Ennél rosszabbat el sem tudott volna képzelni.

Lelki szemei előtt megjelent, hogy az új macska basáskodik a konyhában és a vitéz urak neki dobálják le a földre a finomabbnál finomabb falatokat. Ebéd után meg majd kényelmesen elterpeszkedik a kemencén, mint ahogyan ő szokott.

Sürgősen tenni kell valamit. Még azelőtt, hogy az új macska ideér.

Kileste, hogy amikor véletlenül nyitva felejtették a konyha ajtaját és nem figyeltek oda, mint a nyíl beszaladt. Ismerte jól a helyiséget, tudta hová kell bújnia, hogy ne vegyék észre. A konyhában volt egy sarok, ahol mindenféle limlom várta a sorsát. Ezek között keresett rejtekhelyet. Itt gubbasztott egészen addig, míg a szakács a segédivel együtt el nem bóbiskolt. Edéd után mindig volt egy kis idő, míg lehetett szunyókálni. Ki merre látott keresett magának egy vackot és ott húzta a lóbőrt.

A szakács ráborult az asztal sarkára úgy aludt. Segédei meg ki a liszteszsákon, ki a kemence párkányán. Nem telt bele néhány perc az egész konyha hortyogott.

A macskának sem kellett több. Csak erre várt. Az éléskamrának volt egy szellőző lyuka, amin könnyedén befért, és mielőtt valaki észrevehette volna már bent is volt.

Most bezzeg nem volt rest megkeresni az egérlyukat és letelepedett eléje. Nagyon ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se bólintson el. Be akarta bizonyítani, hogy milyen jó macska és előle egyetlen egy egér sem menekül.

Nem kellett sokáig leskelődnie, egyszer csak óvatlanul, nem gondolva arra, hogy vadásznak rá megjelent egy hetyke fiatal egér. Miért is gondolt volna ilyenre, hiszen máskor mindig szabad volt a vásár. Nem kellett tartani ellenségtől. Egérországban az a hír járta, hogy a vár macskája lusta és még egerészni sem tud. Nagy meglepetés volt számára, amikor nyakon csípték, és nem volt menekvés.

Ezt látván az egerek nagyon megijedtek. Mindjárt összeült az egerek tanácsa, és rövid megbeszélés után arra az elhatározásra jutottak, hogy veszélyes a várban maradni. Jobban teszik, ha veszik a sátorfájukat és keresnek maguknak egy másik várat, ahol szabadon garázdálkodnak az éléskamrában.

A kicsi kukta éppen akkor nyitott be, amikor a macska szájában ott lógott a szerencsétlen egér.

– Mesteruram! Mesteruram! – kiáltotta teli torokkal a gyerek. – Macskánk egeret fogott.

Senki ne akarta elhinni a hallottakat és azonnal az ajtóhoz lódultak, hogy lássák a csodát.

– Valóban – ismerte el a szakács és szíve mindjárt megenyhült. – Talán ez a macska mégis tud egeret fogni. Adjunk neki még egy esélyt! Ha ezentúl jól végzi a dolgát és a kamrában nem lesznek egerek, akkor itt maradhat, de ha ezek a kicsi cincogók újból megdézsmálják az ennivalónkat, lapulevelet kötünk a talpára, és mehet ahová akar.

A macska büszkén vonult el a szakács és a segédek előtt, és mintha csak azt mondta volna:

– Többé nem fogtok csalódni bennem.

Csicsóvári menyecske

Nagyon régen, hajdanában, amikor még a Csicsóvár eredeti díszében pompázott egy sziklás, magas hegy tetején, történt, hogy a vár ura elhatározta, asszonyt hoz a várba. Fehérnép nélkül mégis csak unalmas az élet. Egy kis női kacajra vágyott, amely megédesíti mindennapjait.

Igen ám, de nagyon válogatós fajta volt. Minden kiszemelt lányban talált valami kivetnivalót. Egyik sem tetszett neki. A bemutatott leánykák, hol kövérek, hol soványak voltak. Amelyik ránézésre megfelelt volna, az meg butácska volt. Nem tudott egy értelmes szót kinyögni a szájacskáján.

– Nem lehet, hogy a vármegyében nincs nekem való fehérnép – morgolódott magában a vár ura. – Aki nekem bemutat egy szép, talpraesett menyecskét, azt busásan megjutalmazom.

Ezt meghallotta a szakácsa János, és mindjárt kapott az alkalmon. Volt neki egy szép, de kicsit bőbeszédű unokahúga Juliska. A lány állandóan beszélt, be nem állt a szája. Éjjelre is anyjának be kellett tapasztania, hogy tudjon aludni. Ha ezt elfelejtette, akkor még álmában is karattyolt felverve a ház alvó lakóit.

János elhatározta, hogy bemutatja unokahúgát a csicsói vár urának, és rábeszéli, vegye el feleségül. Így a lánytól is megszabadulnak, meg ő is jól jár. Gazdag ember lehet a Juliskáért kapott pénzből.

Alig várta, hogy másnap reggel elcitálja a lányt a várba. Nem mondta meg neki, mi a terve. Csupán annyit kötött az orrára, hogy a konyhán kell neki segíteni.

Juliska kapott az alkalmon. Régóta szerette volna látni, milyen belülről a vár, és mit sütnek, főznek a nagyuraknak.

Már kora hajnalban megérkeztek, és a lány mindjárt elment körülnézni. Akivel csak találkozott azzal mind szóba elegyedett. Mindenféléről kérdezgette őket, vagy saját magáról mesélt a várbelieknek.

Ki tudja, miért ezen a reggelen a vár ura is korán ébredt és leballagott az udvarra. Nem volt rajta díszes ruha, semmi jel nem utalt arra, hogy ő a vár első embere. Akár kocsislegénynek is kinézhetett volna, vagy valamilyen szolgálónak. Amint ott ténferegett az udvaron egyszer csak összeszaladt Juliskával. A találkozás annyira véletlenül sikerült, hogy majdnem fellökte a szegény lányt.

– Nem tud vigyázni? – förmedt rá Juliska a vár urára. – Majdnem fellökött. Nézze csak, letiporta a bálba menő cipellőmet! Ki látott ilyen ügyetlen, mulya embert? Most azonnal, követelem, térítse meg a káromat. Ha nem teljesíti kérésemet, elmegyek a bíróhoz és panaszt teszek. Mégis csak hallatlan, hogy egy mihaszna szolga majdnem fellöki a vár urának a mátkáját.

Valójában Juliska sem értette, miért mondta ezt. Hiszen unokatestvére meg sem említette neki, hogy ezért jönnek a várba. Úgy tudta, a konyhán kell segíteni. Valamiért ez csúszott ki a száján. Különben is szeretett tücsköt – bogarat összehordani. Erről volt híres. Azt hitte talán ezzel megijeszti a legényt, akivel találkozott.

A vár ura máskor ebben az esetben fogdmegért kiáltana és tömlöcbe záratná ezt a merész perszónát, de most valamiért elnézte neki, sőt hagyta, hogy tovább pergesse a nyelvét.

Mikor végre szóhoz jutott, ezt mondta:

– Szegény lovászfiú vagyok itt a várban. Nincs nekem még egy garasom sem, hogy új topánkát vegyek számodra. Kérlek, nézd el nekem, ezt az ügyetlenségemet. Ígérem, amikor legközelebb találkozunk, figyelmesebb leszek. Most pedig mennem kell az istállóba, ahol várnak a lovak

A lány még mondani akart valamit, de a vár ura elsietett, ezért kénytelen volt az első embernek elmondani, aki vele szembe jött.

– Nem értem, ebben a várban, milyen lovászfiúk vannak. Megvallom, egészen jó vágású volt. De azért jobban figyelhetett volna. Majdnem fellökött. Nézze csak bátyámuram még a cipellőm sarkát is letiporta. Megérdemelné, hogy panaszra menjek a bíróhoz. De valahogy ma nincs kedven. Mégis csak egy szegény lovászfiú. Ugye, bátyámuram?

A szegény öregember azt sem tudta, miről van szó. Meglepődve hallgatta Juliska be nem álló száját. Végül szinte futva elmenekült.

– Bizonyára ez a lány meghibbant – jegyezte meg, amikor már jó messzire ért, és onnan pislogott vissza.

Közben János mindenhol kereste unokahúgát. Bejárta az egész várat, mire rátalált.

– Merre kószálsz, Juliska? Nekem nincs időm egész nap téged keresni. Mindjárt vinnünk kell a vár urának a reggelit. Úgy gondoltam, ma te is velem jössz és segítesz bevinni a sült kappant, amit urunk minden reggel elfogyaszt – mondta a vár szakácsa ravaszkásan az unokahúgának.

Az volt a terve, hogy így fogja bemutatni a lányt, de annak be nem állt a szája. Csak mondta vég nélkül a magáét. Még akkor is, amikor vitték a kappant a vár urához.

A reggeliző szoba a vár egyik tornyában volt. Már messziről hallatszott Juliska cserfes hangja. Még a csigalépcsőn felfelé is beszélt. Unokabátyja nem győzte csitítani.

– Hallgass már, Juliska! Urunk nem szereti, ha valaki túl sokat beszél. Legalább egy percig maradjál csöndben!

A vár ura is mindjárt felismerte, és elhatározta, jól megtréfálja. Elbújt a szobában és egy oszlop mögül leste a lányt.

János nem értette, hová lett az ura? Körbenézett a szobában, de sehol sem látta.

– Hol van fenséges uram? Meghoztuk a kappant reggelire.

– Tegyétek csak le, oda az asztalra! Mindjárt jön a mátkám és kettesben elfogyasszuk.

Ez nagyon meglepte a szakácsot. Hiszen úgy tudta ura még nem talált magának feleségnek valót, akkor meg ki lehet az a lány, akit mátkájának nevez? Elszomorodva letette az asztalra a reggelit, és majdnem sírva mondta Juliskának:

– Menjünk, Juliska, itt már nekünk nincs keresnivalónk! Uram és mátkája nélkülünk is el tudja fogyasztani ezt a szép, kövér kappant.

Megfogta a lány karját és húzta ki a szobából, aki egyfolytában beszélt megszédítve a körülötte állókat. Ekkor a vár ura előjött a rejtekhelyéről, és nevetve mondta:

– Gyere mátkám, ülj ide az asztalomhoz! Legalább amíg eszel nem jár a szád. Amikor végeztünk a reggelivel, elmegyünk a cipellőkészítőhöz és készíttetek számodra egy lakodalmi lábbelit. Ugyanis mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Téged kedves szakácsom, pedig megjutalmazlak, amiért ilyen csinos leányzót hoztál nekem.

Megörült a fakanalak mestere, amiért bevált a terve és hamarosan rokonságba kerül Csicsóvár urával. Juliskának is tetszett az ajánlat, hiszen aki megkérte a kezét jóvágású fiatalember volt. Mindig is ilyen férjről álmodozott. Oda is ült a megterített asztalhoz és vőlegényével egy szempillanat alatt elfogyasztották a sült kappant. Ezentúl szegény Jánosnak mindig kettőt kellett betennie a kemencébe, hogy az ifjú pár jól lakjon.

Hamarosan meg is tartották a lagzik a várban. Még a kutyák is rántott húst ettek, és boldogan éltek volna, ha a feleség nem beszélt volna annyit. Ezen a vár ura úgy segített magán, hogy inkább elment a királlyal hadakozni a török ellen, és minden egyes alkalommal hazahozott egy – egy török foglyot, és ha az ne akart vallani, hívatta feleségét, aki addig – addig beszélt a töröknek, hogy az a sok beszéd hallgatása helyett, még azt is bevallotta, amiről egy mukkot sem tudott.

Ez gyorsan hírül ment a törökök között, és amikor meglátták a csicsói vár urát a harctéren, ész nélkül menekültek, nehogy fogságba essenek, és reggeltől estig kelljen hallgatniuk Juliska nagyságos asszonyt. Amelyik töröknek végül sikerült kiszabadulni a fogságból, soha többé még csak a vár környékére sem jött. Még az sem érdekelte, ha a szultán fejét vesz a parancs megtagadásáért.

Vigyázz, ha egyszer a Csicsóvárnál jársz, nehogy összetalálkozz vele, mert egykönnyen nem szabadulsz tőle. Annyira tudja mondani a magáét, hogy még levegőt sem vesz közben. Ha nem figyelsz rá, nagyon megharagszik, és átkot szór a fejedre, amit jobb elkerülni. Akkor inkább hallgasd végig, ülj le a vár egyik ódon kövére, és amíg Juliska nagyságos asszony szóval traktál téged, gyönyörködj a csodálatos csicsói tájban!

Borverseny a somlói várban

Hol volt, hol nem volt, egyszer a somlói várban a nagyurak elhatározták, hogy borversenyt tartanak a környék boraiból.

Azonnal kihirdették: akinek a  bora a legjobban ízlik az előkelő társaságnak, azt megjutalmazzák száz arannyal.

 Másnap kora reggel már jöttek is a borosgazdák, és nagy flaskákban hozták a jobbnál jobb borokat. Késő estig gyűlt a sok finom nedű a nagyterem hatalmas faasztalán. Ember legyen a talpán, aki majd el tudja dönteni, melyik bor nyeri meg a versenyt.

 Már a strázsa éppen be akarta zárni a vár kapuját, amikor megjelent egy szegény ember.

     – Mit akarsz? – kérdezte a strázsa. – A nagyuraknak most nincs idejük veled foglalkozni. Még ma este el kell dönteniük, hogy melyik borosgazda bora nyeri meg a versenyt. Tűnj el innen, ha jót akarsz!

     – Szeretnék én is részt venni a borversenyen, mert az én borom a legjobb a világon. Kérlek, engedj bemennem, hogy jelentkezhessek! 

     – Hoztál-e magaddal bort? Hol van a borosflaska?

     – Azt bizony nem, de meghívom a nagyurakat a pincémhez, és ott megkóstolhatják a boromat.

     – Ezt meg hogyan gondolod? Azt hiszed, a nagyurak egy lépést is tesznek a te vacak borodért? Javaslom, húzd el az irhád, amíg nem késő. A vár kapitánya nem szereti a mihaszna léhűtőket.

     A szegény ember nem hagyta magát. Végül a strázsa dúlva-fúlva jelentette a kapitánynak, hogy a kapunál várakozik egy szegény ember, és azt állítja, hogy a bora a legjobb a világon, de nem hozott borosflaskát a kóstolóra.

     – Bátor egy legény lehet, aki ilyen magabiztos a dolgában – mondták a nagyurak, és a strázsával megüzenték neki, hogy járuljon a színük elé.

     – Bemehetsz – mondta neki a strázsa. – Ne feledd, amiért ilyen jó voltam hozzád, kapok tőled egy flaska bort!

     A szegény ember megígérte, hogy holnap elküldi neki az itókát.

     Bent a nagyteremben a jelenlevők érdeklődve néztek rá, és még a kapitány is megpödörte a bajszát.

     – Miből gondolod, hogy a te borod nyeri meg a versenyt? – kérdezték.

     – Fenséges uraim, nemcsak gondolom, de tudom is. Nincs még egy ilyen finom bor a világon, mint az enyém. Tessenek eljönni a szőlőmbe, és ott ízlelgetni cseppenként!

     Amikor ezt a nagyurak meghallották, még jobban kíváncsiak lettek, és mindjárt indultak is volna a szegény ember szőlőjébe megkóstolni a világ legjobb borát.

     – Látom, a nagyurak szívesen megkóstolnák már a boromat, de most mégis azt javaslom, először ízlelgessék végig az asztalon sorakozó borosflaskákat, és majd holnap kora reggel látogassanak el hozzám.

     A javaslat mindenkinek tetszett, és mindjárt neki is láttak a borkóstoláshoz. Nagyon sok finom bor kotyogott a flaskákban. Igazából nem is tudták eldönteni, melyik a legfinomabb. Erre bizony aludni kell egyet, és majd holnap kora reggel kiballagnak a szegény ember szőlőjébe. Talán a friss reggeli szellő segít a döntéshozatalban, na és isznak egy kortyot az ottani borból is.     

     Ebben maradtak, és reggel, amikor a kapitány kakasa kukorékolt egyet, azonnal mindegyikőjük kiugrott az ágyból, és elindultak a szegény ember szőlőjébe. A szőlősgazda már várta őket a birtoka végében.

     A hosszú gyaloglás alatt a nagyurak úgy elfáradtak, hogy alig bírtak mozogni. Ennek ellenére a szegény ember így szólt hozzájuk:

     – Még mielőtt megkóstolnák a borocskámat, lenne egy kérésem.

     – Mi légyen az? – mondta türelmetlenül a kapitány – Mondd gyorsan, mert már nagyon szomjasak vagyunk!

     – Amikor jöttem idefele, a nagy sötétségben megbotlottam, és a markomból kiröpült a pincém kulcsa. Most kulcs nélkül nem tudok lemenni a pincébe borért. Kérem a nagyurakat, legyenek szívesek segíteni nekem megkeresni a kulcsot! Valahol itt lehet a szőlőtőkék között. Mindnyájuknak adnék egy kapát, és közös erővel, ha átkapálnánk a sorokat, bizonyára megleljük azt a fránya kulcsot.

     A nagyuraknak nem nagyon tetszett az ötlet, hiszen soha életükben nem volt kapa a kezükben, de mivel igen porzott már a torkuk, szorgalmasan kapargálni kezdték a sorokat, és minden gazt észrevétlenül kikapáltak a szőlőből. Már majdnem végeztek, és végigértek minden soron, amikor a szegény ember a homlokára ütött.

     – Jaj, Istenem, hogyan lehettem ennyire ostoba! Kegyelmeteket potyára dolgoztattam, mert most jutott az eszembe, hogy nem is a kulcs röpült ki a markomból, hanem egy bot, amivel a seregélyeket ijesztgettem. Hiszen a kulcs a pince lejáratánál van, egy nagy kő alatt.

     A nagyurak mérgelődtek, morogtak, de a szőlő sorai már meg voltak kapálva, ők meg olyan szomjasan ácsingóztak a pince előtt, hogy talán egy kút vizét is kiitták volna.

     A szegény ember sietve hozta kancsókban a pincehideg borát, amire az úri napszámosok mohán rávetették magukat, és nem győzték ismételgetni: „Ez a világ legjobb bora”.

     – Jól hallottam, nagyurak, hogy ez a világ legjobb bora? – kérdezte a szegény ember.

     – Jól hallottad, ez a világ legjobb bora – erősítette meg a kapitány – Te nyerted meg a versenyt. Ezentúl mindig tőled veszek bort a vendégeim részére. Megvallom, a környék borai is tüzesek és finomak. Ezen nem kell csodálkozni, mert a Somló hegy bora csak jó lehet. Köszönet az itt élő embereknek, akik verejtékes munkájukkal járulnak hozzá, hogy ilyen jó nedű teremjen a hegy napsütötte oldalán. Tiéd a díj. Megérdemled a száz aranyat.

     Mire a szegény ember szerényen megszólalt:

     – Kérem a nagyurakat, hogy a száz aranyat ne nekem adják, hanem osszák szét a környék szegényei között, akik még nálam is szegényebbek. Nekem már az is dicsőség, ha az én borom a legjobb, és a nagyurak ittak belőle jóízűen. Remélem, messze földre elviszik a hírét, és aki errefelé jár, az mind akar belőle inni.

     A nagyurak még egy darabig kóstolgatták a szegény ember borát, majd amikor már jól elteltek a tüzes nedűvel, elindultak haza. Megfogadták a szegény ember kérését, ha jött velük szembe egy koldus vagy hajléktalan, mindnek a markába nyomtak egy-egy aranyat. Nyomorultak, nem tudták, mi lelte a nagyurakat, és nem győztek hálálkodni az ajándékért.

     A szegény ember a szőlőjéből nézte őket, és elégedetten kortyolgatta a borát, amely  még a nagyurak szívét is meglágyította. Nem feledkezett meg a strázsáról sem, mert még aznap vitt neki egy flaska bort, az pedig ettől olyan jókedvre derült, hogy másnap reggelig nótázott a somlói vár legmagasabb tornyában.

Anyóka meséje

Ült az anyóka a Kereki – Fehérkő várának romján, és nézte a lemenő nap aranyló sugarait. Nem vette észre, amikor melléje értem. Volt időm kicsit hosszabban szemügyre venni az öregasszonyt. Apró termete szinte beleolvadt a romos falmaradványba. Olyan volt, mint egy itt felejtett szobor. Aszott arca, kissé hegyes orra mesebeli öreganyó képét sugallta felém. Ilyet csak régi mesekönyvek lapjain szokott látni az ember.

– Jó napot, anyó! – köszöntöttem illően.

Ő rezzenés nélkül rám emelte tekintetét, és halkan mondta:

– Isten hozott, fiam! Ülj mellém! Ide erre a vénséges kőre, ami egykor e vár büszke fala volt.

Nem lehetett neki nemet mondani. Valami különös, varázslatos erő volt a hangjában. Valósággal rabul ejtett. Pedig már mennem kellett volna, mert nemsokára itt az este.

Ennek ellenére mégis lekuporodtam az anyóka mellé a kőre, és egy ideig együtt néztük csendben, a távolban egy sötét felhő mögött eltűnő napot. Amikor már teljesen elnyelte a felhő, anyóka újból megszólalt.

– Tudod-e, ki vagyok?

– Honnan tudnám – válaszoltam csodálkozva. – Hiszen életemben csak most járok erre, mint vándor, aki régi magyar várakat keres fel, és tiszteletét teszi az egykor itt élőknek, vitéz várvédőknek.

– Akkor, fiam tudd meg, igen nagy szerencséd van, hogy rám találtál. Valamikor nagyon régen én is e falak közt éltem.

Elképedve hallgattam az öregasszonyt. Még az is az eszembe villant, tán szegényke kicsit hibbant, és félrebeszél. Észre is vette ezt rajtam és mosolyogva megkérdezte:

– Ugye nem hiszel nekem? Bizonyára azt gondolod rólam, hogy ez az öregasszony megbolondult. Nem vagyok bolond, fiam. Igazat beszélek.

Erre nem tudtam, mit feleljek. Némán lehorgasztottam a fejem és nem mertem a szemébe nézni.

– Ha rá érsz, akkor mesélek neked egy szép történetet. Akarod?

Bólintottam, hogy igen. Úgysem bírtam volna elmenni. Valami a kőhöz szegezett. Az anyóka mesélni kezdett:

„Hol volt, hol nem volt, itt ezen a helyen állt egy csodaszép vár. Falai fehérek voltak, mint a hó, és olyan magas tornya volt, hogy a csúcsa az eget verte. Egyszer még a Hold is beleakadt, amikor kapaszkodott felfelé az égen.

A vár urának volt egy aranyos leánykája, akit mindenkinél jobban szeretett. Vigyázott is rá, mint szeme fényére. Éjjel – nappal egy állig fegyverben lévő vitéz követte a kislány minden lépését. Édesanyját korán elveszítette. Még bölcsőbeli emberke volt, mikor az Úristen magához szólította. Így a csöppség édesapjával éldegélt ebben a gyönyörűséges várban.

Jó soruk volt. A környék gazdái ellátták őket mindenféle jóval, a várbeli katonák cserébe elűzték a vidékről az ellenséget.

Szépen cseperedett a leányka. A kis pöttöm, csacsogó teremtésből egy – kettőre szépséges hajadon lett.

Eljött az idő, hogy édesapja férjhez adja. De a féltő apa nem akarta akármilyen jöttmenthez adni egyetlen gyermekét. Ezért kihirdette szerte az országban, de talán még azon túl is, hogy lányát ahhoz adja feleségül, aki le tudja győzni a közelben lakó hétfejű sárkányt, aki a környék embereit veszélyezteti. Az évek folyamán már sok – sok keserűséget okozott, elrabolva szegény parasztok terményeit. Nemrég azt üzente a királynak, hogy feleségül veszi a lányát és készüljön az esküvőre. Amikor ezt a korona viselője meghallotta, nagyon megijedt, hogy elveszíti egyetlen kicsinyke lányát. Ezért is hirdette ki, hogy férjhez adja a királykisasszonyt.

Jöttek is a kérők tömegesen. Volt köztük herceg, gróf, nagyúr, de amikor megtudták, kivel kell megküzdeniük valamennyinek inába szállt a bátorsága. Elment a kedvük a nősüléstől. Ahogy tehették mindjárt kereket oldottak és soha többé nem jöttek vissza. Eszük ágában sem volt feleségül venni a király szépséges leánykáját.

Búsult is ezért a király. Mi lesz most vele? Az mégis csak szörnyűséges lenne, ha a hétfejű sárkány lenne a veje. Egész nap a fejét törte, de semmi okos nem jutott az eszébe.

Amikor már egyetlen kérő sem jelentkezett, akkor lett ám igazán szomorú a király. Nagy könnycseppek hullottak szeméből, és már ott tartott, hogy még a koronáját is földhöz csapja, amikor egy szegény legény tévedt a várba.

– Fenséges királyom, ha meg nem sértem, miért itatja az egereket. Nem szép látvány egy síró király – mondta nagy merészen.

– Tágulj innen, te fajankó! – ripakodott rá a legényre. – Mindjárt lenyakazlak a kardommal, ha még egy szót is mersz szólni hozzám!

De a legény nem ijedt meg. Nem olyan fából faragták, hogy az első szóra kereket oldjon. Tovább faggatta az uralkodóját.

– Ugyan, fenséges királyom, kegyed nem olyan hírében áll, hogy ezt megtenné egy szegény legénnyel. Mondja el nyugodtan nekem, mi nyomja a lelkét, hátha tudok segíteni!

– Majd éppen te tudsz segíteni, amikor mindenki elmenekült meghallván, hogy a hétfejű sárkánnyal kellene megküzdeni, hogy megszabaduljon tőle a leánykám.

– Csak ennyi – csodálkozott el a legény. – Ha akarja, fenséges királyom, holnap estére tálcán hozom el önnek a sárkány mind a hét fejét.

A király azt gondolta, hogy ennek a legénynek bizony elment az esze. Hogyan tudna megküzdeni a fenevaddal, amikor még a kardforgató vitézek is megrettentek tőle. Ennek ellenére mégis beleegyezett, hogy próbát tegyen. Nem nagyon hitte, hogy sikerülni fog neki.

– Idefigyelj, te legény, mit kérsz fizetségül, ha mégis sikerülne legyőzni a hétfejű sárkányt? – kérdezte a király.

– Csupán annyit, fenséges királyom, hogy egy kérésem teljesítse! Legyen az bármi!

A királynak tetszett a válasz. Egy ilyen szegénylegény, ugyan, mit kérhetne? Valószínűleg fizetség fejéül egy zsák aranyat. Abból meg úgyis annyi van a kincstárban, mint égen a csillag és réten a fűszál. Ha meg mégis a hétfejű sárkány kerekedik felül, akkor meg nem kell teljesíteni semmiféle kérést.

A legény a király markába csapott és elindult megküzdeni a királykisasszony kérőjével. Az útja a vár egyik tornya alatt vezetett el, ahol éppen akkor egy szépséges leányka dugta ki a fejét. Tekintetük mindjárt találkozott és mindkettőjük szívében fellobbant a szerelem lángja egymás iránt. A lány a torony ablakából leejtette keszkenőjét, amit a legény magához vett. Jól elrejtette szíve fölé a ruhája ráncaiban, hogy el ne vesszen.

Sokáig ment, mire a hétfejű sárkány barlangjához ért. Bekiáltott a barlangba:

– Sárkány, gyere ki! Szeretnék megküzdeni veled.

A sárkány azt hitte csak álmodja az egészet és a másik oldalára fordult. Eddig még senki nem mert ilyet mondani neki.

A legény újból megismételte:

-Sárkány, gyere ki! Szeretnék megküzdeni veled.

Ezt már kicsit furcsállta a barlang lakója, de még most sem ment ki, hanem aludt tovább.

De amikor harmadszorra is meghallotta a legény szavát, álmosan előkecmergett és mérgesen ráförmedt a kint várakozóra:

– Hogy merészelsz zavarni a legjobb álmomban. E földkerekségen nem létezik emberfia, aki ezt meg merné tenni rajtad kívül. Most azonnal búcsúzz el életedtől! Halálok halálával fogsz meghalni.

– Nem eszik olyan forrón a kását, sárkány – húzta ki magát a legény és a furkósbotját jó erősen megmarkolta. – Javaslom, küzdjünk meg becsületesen!

Ez meglepte a hétfejű sárkányt, és magabiztosan elfogadta a kihívást.

– Ha így szeretnél meghalni, hát legyen – mondta és félelmetesen közeledni kezdett az ellenfeléhez.

– Várjál, sárkány! – kiáltotta el magát a legény. – A párbaj illem azt diktálja, egyezzünk meg, hogyan harcolunk egymás ellen. Mivel kisebb vagyok nálad, én fogom megmondani, mivel és hogyan harcolunk először. Utána majd te választhatsz.

– Rendben, emberfia – nevette el magát a hétfejű sárkány. – Azzal a furkósbottal úgysem sokra mész ellenem. Még azt is megengedem, hogy egyszer megüss engem, de utána nincs kegyelem.

A sárkány azt gondolta, hogy kihívója furkósbottal akar vele megküzdeni. Nem számított arra, hogy a legénynek egészen más jár a fejébe.

– Nézd, sárkány ott van az a nagy tó! Amelyikünk előbb átér a túlpartra, az nyeri meg az első fordulót.

– Benne vagyok, emberfia, – rikkantotta el magát a sárkány – de utána egymásra majd kénköves tüzet fogunk hányni, amelyikünk tüze elégeti a másikat, az győz.

A tó partjához mentek és egyszerre belevetették magukat a vízbe. Természetesen a sárkány érkezett meg elsőnek, hiszen hatalmas, erős állat volt. Kiérve a túloldalpartjára már előre készült kénköves tüzével elpusztítani a legényt. De nem vette számításba, hogy a tó vize belefolyt mind a hét torkába és ott kialudt a tűz. Csak krákogott, próbálkozott tüzet csiholni valahogyan, de nem sikerült.

Közben a legény is megérkezett és a tarisznyájából előhúzott egy flaskát, amibe még öregapja öntött finom szilvapálinkát, amely olyan erős, hogy tán még a sziklát is szétmarta, ha rácseppent belőle.

Amint mondtam már a sárkány torkaiban elaludt a tűz, és így ennélfogva nem tudta megégetni a legényt. Ezek után kiszolgáltatva állt kihívója előtt, aki egy nagyot kortyolt a pálinkából.

Amikor a sárkány megérezte a pálinka illatát, nagyon megijedt. Még sohasem találkozott ilyennel. Azt hitte ez fog most lángként kicsapni a legény szájából feléje. Nem nagyon tetszett neki, hogy ellenfele egyre közelebb jön feléje, ezért jobbnak látta, ha nyakába szedi a lábát és fut, ameddig csak bírja. Pedig, ha tudta volna, hogy a legény csak egy korty italt akart neki adni, akkor talán még össze is barátkoztak volna.

– Ne szaladj el, sárkány! – kiáltott utána a legény. – Szeretnélek megkínálni öregapám szilvapálinkájával.

De ezt a hétfejű sárkány úgy értette, hogy még a legény öregapja is jönni fog és kettőjük torkából csapnak majd elő a halált hozó lángok. Még jobban futni kezdett és talán még ma is fut, ha közben ki nem futott a világból.

Így megszabadultak a hétfejű sárkánytól, aki soha többé nem akarta feleségül venni a királykisasszonyt édesapja legnagyobb örömére.

– Na, fiam megmentettél bennünket a sárkánytól – örvendezett a király. – Mi legyen az a kérés, amit szeretnél, ha teljesítek?

A legény előhúzta a keszkenőt a ruhái ráncaiból és mondta:

– Fenséges királyom, nekem csak egy kérésem lenne, amiért megmentettem a hétfejű sárkánytól. Itt van ez a keszkenő, amit a szívem fölött őriztem. Minden vágyam, hogy gazdáját feleségül vegyem.

– Mi sem könnyebb ennél – nevetett boldogan a király, azt hitte, hogy a keszkenő valamelyik fehércseléd szolgálójának a tulajdona.

Azonnal hívatta a várban található összes leányzót és sorba állította őket és rájuk mutatott:

– Válaszd ki, amelyik ennek a keszkenőnek a tulajdonosa!

A legény jött – ment fel alá a leánykák előtt, de csak nem látja azt az egyet, aki a toronyból kinézett és leejtette a keszkenőt. Végül szomorúan konstatálta:

– Fenséges királyom, nagyon sajnálom, egyik lány sem az, akit kiszemeltem feleségnek. Van-e még leányzó a várban vagy annak környékén, akit még nem láttam?

A király a közeli falvakból is idecsődítette a hajadonokat, de azok közt sem volt, akire a legény vágyott. Az meg senkinek az eszébe sem jutott, hogy éppen a királykisasszony legyen az.

Mindenki tanácstalan volt. A király azt javasolta, amiért megmentette őket a hétfejű sárkánytól, ad neki annyi aranyat, amennyit csak elbír. Ezt a legény nem fogadta el. Szíve csak azután a leányzó után epedezett, akit meglátott a torony ablakában.

Ahogy ott a trónteremben búslakodtak egyszer csak valamiért a királykisasszony beszaladt édesapjához. Amint a legény megpillantotta, mindjárt elkurjantotta magát:

– Itt van az én mátkám. Ő dobta le a keszkenőt a torony ablakából. Őt kérem feleségül, fenséges királyom.

– De hiszen, ő a lányom – csodálkozott el a király. – Számára herceget, grófot, de legalábbis nagyurat szántam, nem pedig egy szegény legényt.

A leánykérő nem ijedt meg. Most is bátran kiállt igaza mellett.

– Fenséged megígérte, ha legyőzöm a hétfejű sárkányt, akkor teljesíti kérésemet. Nem kérek én mást, mint ennek a szépséges leányzónak a kezét. Még az sem érdekel, ha nagyra becsült királyi fenséged hozomány nélkül enged bennünket utunkra. Majd csak meg leszünk valahogy, mint a többi házaspár, akik szívből szeretik egymást – mondta a legény és várta a választ.

A király elgondolkodott. Jó uralkodója volt az országának, és nem akart ő senkinek sem rosszat. Milyen király lenne a népe előtt, ha meghazudtolná saját magát. A lányához fordult és így szólt:

– Édes kicsi leánykám, akarsz-e ennek a becsületes, bátor legénynek a hites, szerető felesége lenni?

– Mit gondol, királyi édesapám, ledobtam-e volna a legszebb keszkenőmet, ha nem ez lenne a vágyam? - válaszolta a királykisasszony.

– Ismerlek én jól, drága, egyetlen magzatom, amit a fejedbe veszel, abból nem engedsz. Legyen, ahogy akarjátok! – mosolyodott el a király. – De nem kel félnetek, itt élhettek a várban, mint két turbékoló gerle. Férjedet kinevezem vitézeim élére, mert aki olyan bátor, hogy elkergette a hétfejű sárkányt, az megérdemli ezt a tisztet.

Ott azonnal kihirdette a lakodalom időpontját és meghívott mindenkit, aki élt és mozgott.

Olyan jól sikerült a lakodalom, hogy hosszú éveken át az emberek csak erről beszéltek.”

Anyóka elhallgatott és álmodozva nézett a távolba, mintha onnan várna valakit.

Sokáig nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem, én is részese voltam a hallottaknak. Egy kis idő elteltével az öregasszony rám emelte égszínkék szemét és megkérdezte:

– Tetszett a történet?

Biccentettem fejemmel, hogy igen. Ekkor mesélőm elmosolyodott és újból kérdést intézett hozzám:

– Tudod-e, ki vagyok?

– Gondolom egy öreg néni, aki erről a Kereki – Fehérkő váráról mindent tud és ezzel szórakoztatja a kirándulókat.

– Bizony, bizony nagyon sokat tudok erről az egykor csodálatos várról. Tud meg én vagyok az a királykisasszony, akit a szegénylegény megmentett a hétfejű sárkánytól és feleségül vett. Most is őt várom. Amint lemegy a Nap, és kigyúlnak a csillagok, az égen megjelenik hófehér paripán és ellovagolunk az álmok birodalmába, ahol boldogan élhetünk az idők végezetéig.

Ha nem hiszel nekem, várd meg az estét, és megláthatod nem mondtam valótlant.

Nem tudtam addig várni. Mennem kellett. Vártak barátaim, de hittem anyókának, mert aki ilyen szépen tud mesélni, annak minden szava igaz lehet.

A bujáki vár kincse

Hol volt, hol nem volt, egy nagy kerek erdő közepén állt egy vár. Ebben a várban lakott egy tündér. A környéken mindenki szerette, mert segítette a szegény embereket. Titokban aranytallérokat csempészett a házukba, ha már elfogyott mindenük és az éhség kerülgette őket.

Senki nem tudta, honnan szerzi aranytallérjait?

A közeli faluban élt egy irigy ember, aki elhatározta, hogy megszerzi a tündér kincsét.

Csak egy baj volt. Nem lehetett a várba könnyűszerrel bejutni, mert a kaput három félelmetes kopó őrizte. Aki csak közelükbe ment, azt a fenevadak elkergették.

Ezért soha, senki nem merészelt bejutni a várba. A falubeliek messze elkerülték még csak a környékét is. A tündér csak nagy ritkán hívott vendégeket magához, és ilyenkor egy öreg, hajlott hátú vénasszony képében jelent meg a vendégei előtt.

Aki szerencsés volt és meghívást kapott, az hosszasan tudott mesélni az ottani látottakról.

A tündér mindig pazarul megvendégelte a meghívottakat. Kaptak finom ételt és italt. Amikor pedig elbúcsúztak mindegyiknek a zsebébe egy aranytallért csúsztatott, amit csak otthon vettek észre.

Az irigy ember is szerette volna, ha egyszer meghívja a tündér. Magában eltervezte, ha netán ez a szerencse érné, biz Isten kilesné, hol rejtegeti az aranytallérokat, és alkalomadtán ellopná azokat.

A környéken elhíresztelte, hogy életében csak egyetlen vágya van, hogy vendégségbe menjen a várba. Utána az sem érdekelné, ha maga az ördög vinné el a pokolba.

Előbb – utóbb a tündér is értesült a dologról, és elhatározta, hogy teljesíti a kívánságát.

Egyik reggel egy szolga dörömbölt az irigy ember ajtaján.

– Ki vagy? – kérdezte álmosan a jövevénytől, mert éppen akkor kelt ki az ágyból – Remélem, jó okod van, amiért felébresztettél.

A szolga elmondta, hogy úrnője este vacsorával várja a várba, és kéreti, hogy az esti harangszó után egy fertály órára jelenjen meg a vár kapujánál.

Az emberünk olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. Türelmetlenül várta az estét.

Végre meghallotta a harangszót. Felpattant a kocsijára, és füttyszóval elindult a várba. De az indulás előtt zsebébe csúsztatott némi altatóport.

A tündér kedvesen fogadta, mint minden vendégét. Bevezette a legszebb szobába, majd leültette a gazdagon megterített asztal mellé. Még muzsikus cigányokat is hívatott, hogy hangulatosan teljen el a vacsora. Volt az asztalon minden jó, finom ennivaló. Az irigy ember annyit ehetett, amennyit csak bírt. Jól tele is tömte a bendőjét a sok finomságból. Ennek ellenére mégis csak az izgatta, hol tarthatja a tündér az aranytallérokat?

Vacsora után kérte a vendéglátóját, hogy hadd tekintse meg a várat, szeretné végigjárni a díszes termeit és szobáit. A vendéglátója szívesen teljesítette kérését, és végigkalauzolta a váron, elmondta melyik helyiség mire szolgál.

Amikor már megnéztek majdnem mindent csak egy szoba volt hátra, az irigy ember megkérdezte:

– Mondd csak kedves tündér, mi ez a szoba?

– Ebbe a szobába földi halandó ember nem léphet be. Nem mondhatok róla többet. Érd be ennyivel!

„Itt lehetnek a tündér aranytallérjai” – morfondírozott magában az emberünk, csak még azt nem tudta, miképpen kaparintsa meg az ott lévő kincset.

Visszamentek az asztalhoz és folytatták a vacsorát. Ettek, ittak, és hallgatták a cigány muzsikáját

Kileste, amikor a tündér nem nézett oda, és egy gyors mozdulattal beleöntötte a poharába az altatóport, amit titkon előhúzott a zsebéből.

Csak egyről feledkezett meg. A tündérek akkor is látnak, ha nem néznek oda és akármilyen praktika nem fog rajtuk.

Megitták a bort és a tündér úgy tett, mintha elalélt volna. Még a bársonyos székről is lecsúszott, hogy még hitelesebb legyen.

Erre várt az irigy ember, mindjárt felugrott és rohant a tiltott szobába.

Előre örült, hogy milyen gazdag lesz, és miket fog venni a rengeteg pénzen.

Berontott a szobába, és ott legnagyobb meglepetésére kilencvenkilenc ördögfióka ropta a táncot és vígan kurjantgatott.

– Mindjárt megyünk a pokolba, és visszük magunkkal az embert. Örül nekünk majd apánk, amiért zsákunk nem lesz üres.

Az irigy ember mindjárt sarkon fordult, hogy elmeneküljön, de az ördögfiókák elkapták a grabancát.

– Segíts tündér! Az ördögök pokolba akarnak vinni – kiabálta kétségbeesve.

Erre a tündér is megjelent és nyugodt hangon megkérdezte a vendégjétől:

– Nem te mondtad, hogy még a pokolba is elmész, csak hívjalak meg a várba? Kívánságod teljesült, és még a poklot is megláthatod. Vigyétek ördögfiókák! – mondta és még mielőtt az ördögök bekötözték volna a zsák száját egy csillogó aranytallért tett az irigy ember kabátzsebébe – Te sem legyél kivétel, eddig minden vendégem kapott tőlem egy aranytallért ajándékba.

Az ördögfiókák elvitték az irigy embert. Azt beszélték a környéken messze földre távozott, és soha többé nem jött vissza a falujába. Az igazság az, hogy senkinek sem hiányzott, sőt örültek, amiért megszabadultak tőle.

Egy nap a tündér is eltűnt a várból, de az is lehet, hogy csak láthatatlanná vált és még ma is ott van, vigyáz az aranytallérokra.

Ezért, ha egyszer a bujáki várnál jársz és találsz egy régi tallért a romok között, elégedjél meg vele, és ne akart az összes kincset, mert hátha téged is elvisznek az ördögfiókák a pokolba.

A keresdi tündérvár

Üljetek csak ide körém! Most egy csodálatos várról mesélek nektek.

Nem kell az Óperenciás – tengeren túlra mennetek, hogy meglássátok és halljatok róla. Csak ide a szép Erdélyországba a Keresdi várba vigyen a lábatok és annak is az egyik eldugott szegletébe.

Állítólag ebben a várban tündérek laktak. Igaz őket még senki sem látta, pedig sokan szerették volna meglesni a vastag falak közt lakó lényeket. A környéken élő emberek hiába leskelődtek éjjel nappal, soha egyetlenegyszer sem pillanthatták meg a tündéreket.

Egy szép nyári nap fiatal vándor érkezett a közeli faluba. Érdeklődni kezdett a vár felől. Az emberek elmesélték neki, hogy kik laknak ott. Mire a legény elkurjantotta magát és mondta:

– Ha addig élek is, meglesem azokat a tündéreket, és a legszebbiket feleségül veszem.

A falusiak kinevették.

– Nem fog az menni, fiatalúr – mondta egy vénember. – Már sokan próbálkoztak meglesni a bent lévőket, de eddig még senkinek sem sikerült. Miért gondolja, hogy most sikerülni fog?

– Azért, mert van sütnivaló a kobakomban és túljárok a tündérek eszén – válaszolta nagy hetykén.

– Csak nehogy megbánja! Még az is lehet, hogy azok a tündérek egy nagy fává változtatják, amiért leskelődik utánuk.

A vándorlegény ezt már igazán meg sem hallotta. Fogta magát és elindult a vár felé.

Nem kellett sokáig mennie, egy – kettőre odaért. A vár kapuja tárva – nyitva volt, mintha csak őt várták volna.

Bement az ódon falak közé és jól körülnézett, de semmi rendkívülit nem látott egészen addig, míg a hatalmas ebédlőterembe nem ért. Az asztal megvolt terítve. Tizenkét tányér evőeszközökkel sorakozott rajta.

– Legalább tudom, hány tündér lakik a várban – nevette el magát és leült az asztalfőre, és akkor sikolyást hallott, majd mérgesen valaki rászólt.

– Hogy merészelsz az ölembe ülni? Ez az én helyem.

A legény felugrott és a következő székre akart leülni, de ott is már ült valaki. Így próbálkozott körbe-körbe, de minden szék foglalt volt.

– Akkor hová üljek le? – kérdezte kíváncsian.

– Ott van az a lóca – hallatszott az asztalfőről. – Azon megvárhatod, míg befejezzük az ebédet.

– Kedves tündér, – mondta bizakodva. Már sejtette, hogy csak is tündérekkel lehet dolga – boldoggá tennél, ha engem is megvendégelnél egy kis harapnivalóval. A hosszú utam alatt megéheztem és már igen csak korog a bendőm.

A tündérek felnevettek és összesúgtak, mire a főtündér csöndre intette az asztalnál ülőket.

– Csönd legyen! Ebéd alatt nálunk nem szokás a hangoskodás. Ez a legény arra kér bennünket, hogy vendégeljük meg. Mit tegyünk, tündérek?

A jelenlevők valamennyien egyhangúan azt válaszolták, adjanak neki enni.

– Társaim azt javasolják, hogy kapjál te is abból, amit mi eszünk – mondta a főtündér. – De tudd meg idegen, mi tündérek az égen található bárányfelhőkből lakmározunk. Ha elfogadod, akkor szívesen vendégül látunk.

A legény arca felderült és vidáman mondta:

– Ennél jobb étket el sem tudtam volna képzelni. Édesanyám is mindig rántott bárányfelhőt készített nekem.

Amikor ezt a tündérek meghallották, mindjárt nagyon meglepődtek és újból suttogni kezdtek.

– Tán csak ez a legény maga is nem tündér? Ha az, akkor igen nagy hibát követtek el. Lócára ültették, ahol csak emberfia kuporoghat. Legnagyobb tiszteletlenség egy tündért az étkezőasztal melletti lócára ültetni. Ha ez kitudódik, akkor még tündériségük is veszélybe kerülhet. Gyorsan tenni kell valamit, hogy ezt a szörnyű hibát helyrehozzák.

Mindegyik tündér a főtündértől várta a választ. De ő is tanácstalan volt. Csak hebegett – habogott, pedig ez nem volt jellemző rá.

Végül úgy oldották meg a kínos helyzetet, hogy a legényt az asztalhoz invitálták, szorítottak helyett neki, és a szolgáló szellőlányok tettek elébe egy terítéket jól megrakva rántott bárányfelhővel.

Amint a legény az asztalhoz ült a tündérek azonnal láthatókká váltak. Az egyik szebb volt, mint a másik, de a legszebb mégiscsak a főtündér volt. Szépségét leírni, most nem találok szavakat, de azt hiszem, erre nem is létezik kifejezés.

A legény tátott szájjal nézte és mindjárt úgy belepistult, hogy csak rá tudott nézni és gondolni.

– Miért nem eszel, kedves legény? – kérdezték tőle a tündérek. – Hiszen előbb olyan éhes voltál, mint a farkas.

A legény hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, mert még most is az asztalfőn ülő tündért nézte.

– Egyél már! – biztatta az mosolyogva. – Azt mondtad a rántott bárányfelhő a kedvenc eledeled. Tán nem ízlik, ahogy mi készítjük?

– Nem, nem, erről szó sincs, nagyon jó az illata és szépen van elkészítve, de szerintem hiányzik róla az erős paprika. Édesanyám mindig jól megszórta vele. Úgy az igazi. Ti még nem próbáltátok erős paprikával a rántott bárányfelhőt?

A tündérlányok csodálkozva összenéztek és tagadón ingatták a fejüket.

– Mi nem szoktunk ilyet rátenni. Nem ismerjük az erős paprikát – válaszolták szomorkásan.

– Pedig az nagy kár. Nincs is jobb, mint az erős paprikás, rántott bárányfelhőnél. Még szerencse, hogy tarisznyámban mindig található ez a fontos fűszer.

A tarisznyájából elővette az erős paprikát és jól megszórta mindegyik tündér tányérján lévő eledelt. Szegény tündérek, amint lenyelték az első falatot krákogni, prüszkölni kezdtek. Szegénykék majdnem megfulladtak, úgy égette torkukat az eddig még nem ízlelt különlegesség. Mindegyiknek pofikája kipirosodott és még a könnyük is kicsordult tőle. A főtündér is alig kapott levegőt és cikákolva kérdezte:

– Mit adtál nekünk, te legény? Kicsordult a könnyünk és ez azt jelenti, mi is földi emberek lettünk.

– Ez, miért lenne baj, kedves tündér. Legalább így közületek a legszebbiket feleségül vehetem – nevette el magát a legény.

– Feleségül venni egy tündért? – csodálkoztak el a többiek. – Kihallott már ilyet?

– De hiszen már nem vagytok tündérek. Miért nem mehetnétek feleségül egy jóképű magyar legényhez, mint például én vagyok. Van nékem tengernyi pajtásom szerte Nagy-Magyarországon, akik szívesen választanak közületek. Meglássátok, itt ebben az országban jobb sorotok lesz, mint Tündérországban. Csak higgyetek nekem!

– Mondd csak legény! – kérdezte nevetve a főtündér. – Te kit választanál közülünk feleségül?

– Ki mást, mint téged, drágaságom – ugrott eléje a legény és átölelte szerelmesen.

A főtündérből lett leányka nem ellenkezett, sőt boldogan viszonozta a legény ölelését.

Ott mindjárt kihirdették, hogy mához három hétre megtartják az esküvőt. Ennek mindenki nagyon örült, mert a legény meghívta pajtásait is, akik szintén választottak feleséget a szép tűzről pattant leánykák közül és mindenki boldogan élt, míg meg nem halt.

Most már ugye tudjátok, hogy a magyar és székely leánykák, miért olyan tüzesek, azért, mert tündérkorukban egy legény erős paprikát etetett velük.

Itt a vége, fuss el véle!

Lakodalom a Füzéri várban

Egy öregembertől hallottam a következő történetet. Ha akarjátok, akkor elhiszitek, de azon sem csodálkoznék, ha nem, mert amikor én is meghallottam, bizony eleinte csak mosolyogtam rajta. Minden olyan hihetetlennek hangzott az öreg szájából, mintha csak mese lett volna.

Hol volt, hol nem volt, egyszer a Füzéri vár kapitányának volt egy csodálatos leánykája Sára. Olyan szép volt, hogy tán az egész országban nem lehetett hozzáhasonlót találni, pedig a magyar lányok és menyecskék szépségét még messzi országokban is ismerik.

A leányka már kiskorában is gyönyörű volt, édesapja nagy boldogságára. Mindig büszkén mutogatta, ha vendégek érkeztek a várba.

Amint telt – múlt az idő Sára egyre szebb lett, és lassan kapitányuramnak arra kellett gondolnia, hogy leánykája eladósorba kerül, és megfelelő férjet kell keresni számára.

Nappal és éjjel szakadatlanul azon jártatta az eszét, ki találjon férjnek?

Akárki nem jöhetett ám számításba. A férjjelöltnek daliás, gazdag nagyúrnak kellett lenni. Szerinte tán az lett volna a legjobb, ha maga a király kéri meg a kezét.

Egyik szép nyári nap híre ment, hogy a király népes kíséretével Füzér várába érkezik országjáró körútja alkalmából.

Mi sem kellett több Sára édesapjának, elhatározta, hogy összehozza lányát a nemes vendéggel. A király is fiatal volt. Nem régen foglalta el a trónt, és a kismadarak az csicseregték, hogy egy hűséges hitves után áhítozik.

Ennél jobb alkalom nem is lehetne, hogy a két fiatal megismerje egymást.

A Füzéri vár kapitánya lázasan készülődött a találkozóra, és tiszta szívéből hitte, hogy a király elveszi feleségül a lányát.

– Jön a király! Jön a király! – kiáltotta az őr a toronyban.

Erre kapitányuram mindjárt felugrott, még a pipa is kiesett a szájából.

Azonnal hangosan, dörgő hangon utasította a várban élő népséget, hogy mindenki kelően fogadja a királyt és kíséretét.

Olyan vacsorát készítettet a vendégei számára, hogy amilyen még soha életükben nem ettek.

A király elégedetten törölgette a bajszát, és egy nagy kupa bort lezúdított a gigáján. Csak erre várt a Füzéri vár kapitánya.

– Fenséges királyom, látom jól teletömte a bendőjét, és megkóstolta a pincém nemes kincsét a finom helyi borocskát. Ha meg nem sértem kegyelmedet, boldog lennék, ha vetne egy pillantást a leánykámra Sárára. Nagyon jó feleségnek való teremtés. Hallottam, hogy őméltósága éppen asszonyt keres magának.

– Bizony, bizony ideje lenne már megnősülnöm – bólogatott a király – Sajnos ez eddig nem teltem olyan lánykára, aki tetszene nekem. Ezért szívesen megtekinteném a Sára nevű lányodat. Nosza, a leányzó járuljon színem elé!

Kapitányuram azonnal csettintett egyet az ujjaival, ami azt jelentette, hogy Sára lépjen elő a bársony függöny mögül.

Vártak, vártak, de semmi sem történt. Sehol a lány, nem adott életjelt magáról. Apja újból csettintett az ujjaival, és vártak. Amikor már a harmadszori csettintésre sem jött elő a király nagyon mérges lett.

– Kapitányuram, látom kend a bolondját járatja velem. Magyarázatot kérek cselekedetére. Ha azonnal nem magyarázza meg, mit jelent ez a színjáték, elcsapatom a várkapitányságából.

Szegény Füzéri vár kapitánya vakargatta a feje búbját, de semmi épkézláb magyarázatot nem tudott adni, hová lett a szépséges kislánya. Már majdnem feladta, amikor a lány dadusa félve, remegve becsoszogott a király asztala elé.

– Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, ha megengedi, akkor én elárulom, hol tartózkodik Sára kisasszony. Eszemadta olyan szerelmes a molnár egyetlen fiacskájába Jankóba, mint a Füzéri vár legöregebb nagyágyúja. Szegénykém most is a mátkájával turbékol, közeli patak egyik fűzfája alatt.

– Igaz ez, te asszony? – kérdezte a király

– Ha nem hisz nekem fenség, akkor győződjek róla saját szemével!

A király azonnal elküldött két katonáját a közeli patakhoz, hogy keresse meg a szerelmespárt, és hozzák elébe.

Nem sok időnek kellett eltelnie, mert a katonák hozták is a kisasszonyt és a kedvesét.

Szegény várkapitány kétségbeesve tördelte a kezeit, és szünet nélkül a király bocsánatáért esedezett. Minderre a király csak ennyit mondott:

– Nem tudom, hogy megbocsátok-e nektek. Már annyira beleéltem magam, hogy Sára lányod jegyzem el a mai napon. Sajnos csalódnom kellett, mert ez a szépséges leányzó többre becsüli a molnár fiát, mint engem. Ez mégis csak hallatlan. Meg kell, hogy büntessem az egész vár népségét a legkisebbtől a legöregebb emberig.

Amikor a Füzéri vár kapitánya ezt meghallotta, majdnem elájult az ijedelemtől.

– Királyi fenség, azonnal megparancsolom Sára lányomnak, hogy hagyja ott a molnár fiát, és kérjen bocsánatot kegyelmedtől – rogyott térdre a kapitány a király széke előtt.

– Már késő – mondta komolyan a király – vérig vagyok sértve, és ezen csak a büntetés segít. Most itt azonnal kihirdetem az ítéletet.

Mindenki, aki csak jelen volt a helyiségben, lélegzetvisszafojtva várta, hogyan bünteti meg őket a király. Az emberek a legrosszabbakra számítottak. Úgy gondolták az katonák az egész vár népségét tömlöcbe zárja, és sokuk talán onnan soha nem fogja meglátni a Jóisten szépséges kék egét. Legtöbbjük elsírta magát, és búcsúzkodni kezdtek egymástól.

A király felállt az asztal mellett és dörgő hangon mondta a jelenlevőknek:

– Halljátok az ítéletem, amely ellen fellebbezésnek helye nincs! Most itt íziben királyi szavamra mondva, elrendelem, ez a két fiatal szerelmes, a Füzéri vár kapitányának leánykája Sára és a molnár fia Jankó életük végéig kötelesek lesznek együtt élni, mint férj és feleség. A vár népsége meg minden késedelem nélkül készüljön a lagzira, amit mához három hétre meg kell tartani, mert ha nem így cselekedtek, akkor tényleg lesújt királyi haragom! Mindezt én saját magam felügyelem, és a lakodalom minden költségét állom. Csak az a egyetlen kikötésem, hogy jelen lehessek az esküvőn, és az azt követő keresztelőn, mert én szeretnék a megszületendő első gyermek keresztapja lenni. Ugye mindenki megértette, amit parancsba adtam?

Meghallván ezt a jelenlevők, mint egy mázsás kő hullott volna le szívükről úgy megkönnyebbültek. Az emberek szinte egyszerre rebegettek el egy hálaimát, amiért megmenekültek, és nem kell tömlöcbe vonulniuk.

Eleinte a Füzéri várkapitány kissé duzzogott, amiért nem lett a király a veje, de egy idő után belátta, hogy egy molnár fia is lehet jó férj, ha a fiatalok igazán szeretik egymást, meg végül az sem utolsó, ha valaki tudja, hogyan kell búzából jó kenyérnek való lisztet készíteni.

Senki nem akart a királlyal ujjat húzni, ezért aki csak élt és mozgott lázasan nekilátott készülődni a lakodalomra, amit három hét múlva nagy pompával meg is tartottak. Az ígéretéhez híven a király is eljött, és éjfélkor úgy ropta Sárával a táncot, hogy még majdnem a korona is leesett a fejéről.

Egyszer minden lakodalom véget ér, és a vendégek hazamentek szép sorjában, az ifjú pár talán még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle!

Az árvai vár magas tornya

Hol volt, hol nem volt, az égig érő, magas hegyek között, messze fent, közel a lengyel határhoz, a királynak volt egy szépséges vára. Gyakran töltötte itt napjait leánykájával. Csönd és nyugalom honolt a vastag falak mögött.

     Amikor a királynak úgy hozta a kedve, elment vadászni a közeli erdőbe, és ilyenkor kislánya hűséges szolgájával maradt a várban. Mint általában minden leányzó, nagyon kíváncsi természetű volt a királykisasszony is. Amíg édesapja rótta az erdők sűrűjét, addig ő elindult, hogy felfedezze a vár összes termét, szobáját. Bejárt a pincétől a padlásig minden helyiséget. Már csak a magas torony volt vissza. Oda is el szeretett volna jutni, de a várbeliek könyörögtek neki, hogy oda ne menjen!

– Jaj, aranyos, királykisasszony – kérlelték riadt tekintettel. – Csak oda ne tessék felmenni! Ott lakik egy öreg varázsló, és aki a nyugalmát megzavarja, azt ronda varanggyá változtatja. Jobb elkerülni és békén hagyni.

A királykisasszony egyszer-kétszer még csak hallgatott az emberekre, de amint mondtam: nagyon kíváncsi volt, az eszemadta. Szerette volna megismerni az öreg varázslót. Azt meg nem tudta elképzelni, hogy varanggyá változtassa egy öregember, amiért látogatóba megy hozzá.

     Amikor még a szolgája sem figyelt rá, fellopózott a magas toronyba, ahová kilencvenkilenc lépcső vezetett fel. Nyikorgó falépcsőn ment, egyre feljebb. Már azt hitte, sohasem ér fel a toronyba, amikor egy kicsinyke egér ugrott eléje.

– Kérlek, könyörülj meg rajtam – mondta az egér rimánkodva. – Három napja már nem ettem egy falatot sem. Gyermekeim is éheznek. Ha jót teszel velem, akkor életed végéig szolgád leszek.

     A leánykát meglepte a kérés, de mivelhogy kötényében mindig elrejtett némi elemózsiát, hogy a várban lévő állatokat etesse, most is előhúzott belőle egy aprócska pogácsát, és az egérnek ajándékozta.

– Tessék, kicsi egér, fogyaszd el egészséggel! Remélem, jut belőle még a gyermekeidnek is.

     A kis cincogó állat nem győzött hálálkodni.

– Adok neked egy egérfogat, ha bajba kerülsz, akkor csak vedd elő és fúj rá! Jövök és segítek.

     Alig hogy ezt kimondta, már el is tűnt.

     A királykisasszony eltette az egérfogat, és bekopogott a torony vastag ajtaján. Sokáig várt, mire válasz érkezett a kopogásra.

– Ki vagy? Mit akarsz? – hallatszott egy rekedtes, öreges hang odabentről.

– A király lánya vagyok. Be szeretnék menni.

– Ide senki sem jöhet be. Ez az én birodalmam. Még a király lányának sem szabad ide bejönni. Ha átléped a torony küszöbét, varangyos békává változtatlak. Jobban teszed, ha messze elkerülöd ezt a helyet!

     Az ajtó nem nyílt ki. Bármennyire is vágyott rá. Nem tudta, mitévő legyen. Egy ideig tanácstalanul toporgott az ajtó előtt. Mégsem lehet, hogy a király lánya ne tudjon bemenni, ahová akar. Apja is úgy tanította, hogy soha ne adja fel, legyen kitartó. Végül eszébe jutott az egérfog. Elővette köténye zsebéből és ráfújt. Nem telt bele egy pillanat, és kicsi, újdonsült barátja meg is jelent.

– Ilyen hamar bajba kerültél? – kérdezte az egér. – Mondd csak, leányka, miben segíthetek?

– Szeretnék bemenni a toronyba, de a lakója nem engedi. Azt mondta, varangyos békává változtat, ha átlépem a küszöböt. Segíts nekem, hogy bemehessek, és megnézzem, mi van odabent! Tudsz ebben segíteni?

– Nem lesz könnyű feladat. Ami igaz, az igaz: a varázsló mindenkit varangyos békává változtat, aki megzavarja nyugalmát. Erről már én is hallottam. Úgy tudok segíteni, ha elintézem az egerek királyánál, hogy egy fertályórára egér legyél. Besurranunk az ajtó alatti résen. Vigyázz, mert ha letelik a fertályóra, és nem jössz ki a toronyból, akkor visszaváltozol kislánnyá, és ugye tudod, mi fog történni abban az esetben.

     A királylányka elfogadta a kis egér ajánlatát. Hamarosan ugyanolyan egér lett, mint a kicsi barátja. Így könnyen be tudott menni az ajtó alatti résen.

     Egy öregember volt odabent. Karosszékben ülve vaskos, nagy könyvet olvasott. Nagyon öreg volt, hófehér szakálla a padlót súrolta. Előtte a kicsi asztalkán egy kézzel festett kép volt. Olvasás közben a torony lakója gyakran vetett pillantást a képre, amelyen egy szöszke kislány nézett vissza rá. Ilyenkor az öregember szeme könnytől elhomályosult. A kicsi, szürke egér mindezt jól látta. Nem értette, az ittlévő toronylakó miért lett ilyen embergyűlölő. Akár még nagypapája is lehetne, hiszen olyan szelíd és barátságos a tekintete. Jött-ment a toronyszobában. Mindent jól megnézett, de főleg az asztalkán lévő képnél időzött el hosszan.

     Észre sem vette, hogy elröppent a fertályóra. Pedig egér-barátja figyelmeztette, hogy jöjjön ki, mert szörnyű dolgok történhetnek, ha bent marad.

Amint letelt az idő, az egérből újból királykisasszony lett, és ott állt a meglepett öregember előtt, aki először valójában azt sem tudta, mi történt.

– Te meg hogyan kerültél ide? Nem meg mondtam, ne gyere be?! Ezért most büntetésből varangyos békává változtatlak.

A király leánykája nagyon megijedt és sírva fakadt, mire az öregember csodálkozva kérdezte:

– Most meg miért sírsz? Magyarán megmondtam, ha belépsz a toronyba, akkor mi vár rád. Ne sírj itt nekem! Így nem tudlak varangyos békává változtatni. Hogy néz ki egy pityergő varangy?

– Akkor ne tessék elvarázsolni! – kapta fel gyorsan a fejét a kislány. – Nem akartam én semmi rosszat a bácsinak. Csak kíváncsi voltam, ki lakik a vár tornyában. Bácsi, ne tessék engem varangyos békává változtatni!

– Jaj, Istenem, te is éppen olyan vagy, mint a kis unokám volt. Ő is ilyen szép és csillogó szemű volt, mint te – mondta az öregember, kissé szelídebb hangon.

– Ugye, ő van ezen a régi képen?

– Igen, aranyoskám, ő volt az én drágaságom, de nem vigyáztam rá eléggé.

– Tessék elmondani, mi történt vele! – kérlelte csicsergő hangján a királykisasszony.

– Réges-régen, amikor még az erdőben éltem unokámmal, Zsófival, szegénykének meghaltak a szülei, csak én maradtam neki. Nem vigyáztam rá eléggé. Kint játszott az udvaron, és egyszer csak jött egy hatalmas madár. Egy ideig csak keringett a ház felett, és amikor senki sem számított rá, elrabolta a kis unokámat. Soha többé nem láttam. Akkor vonultam be ebbe a toronyba, és megfogadtam, aki csak egy pillanatra is beteszi ide a lábát és megzavarja nyugalmamat, azt varangyos békává változtatom. Tudd meg, valamikor híres varázslója voltam a királynak. De most már visszavonultan élek, tán még édesapád is megfeledkezett rólam.

– Nagyon sajnálom – szipogott a királykisasszony. – Bárcsak tudnám visszaadni a bácsinak az unokáját. De én csak egy kislány vagyok, és ezt még édesapámnál sem tudom elintézni, aki bizonyára segítene, ha tehetné. Milyen jó lenne, ha Zsófi is itt élne! Lenne játszópajtásom, amikor meglátogatjuk ezt a várat édesapámmal. Nem kellene unatkoznom a sok felnőtt között.

Ekkor valami olyan dolog történt, amire senki sem gondolt. A toronyszobában nagy, vakító fényesség áradt szét. Mindkettőjüknek be kellett csukniuk szemüket, és amikor kinyitották, egy szőke kislány lépett az öregember elé, és csillogó szemekkel mondta:

– Nagypapa, megjöttem!

– Nini! – kiáltott fel a királykisasszony. – Hiszen ő a Zsófi, a bácsi unokája. Csak is ő lehet, mert éppen olyan, mint itt, ez a kislány a képen.

– Valóban, csoda történt – ugrott fel a székből az öregember, és boldogan átölelte Zsófit. – Köszönöm, leányka, hogy segítettél nekem visszakapni drága, kicsi unokámat. Szereteted visszahozta őt nekem.

– Ugye, akkor nem tetszik engem varangyos békává változtatni? – kérdezte a királykisasszony félénken.

– Dehogy foglak. Életem végéig hálás vagyok, amiért segítettél. Ellenben azt azért áruld el, hogyan tudtál besurranni az ajtón, amikor az zárva volt!

– Egy kis varázslattal – válaszolta mosolyogva. – Van nekem egy kicsi egér barátom, aki segített ebben.

– Juj, egér! – kiáltott fel Zsófi. – Félek az egerektől.

– Nem kell félni tőle. Nagyon aranyos kicsi állat. Gyere, bemutatlak neki.

Igaz, eleinte Zsófi kissé vonakodva követte a királykisasszonyt, de hamarosan ő is megbarátkozott az apró, szürke állattal. Az öregember meg boldogan nézte őket, amint önfeledten játszottak a toronyszobában. Többé nem zárkózott be ide. Ajtaja mindig nyitva volt, és attól sem kellett tartani, hogy valakit is varangyos békává változtat. Egy aranyos nagypapa lett belőle, aki szeretettel gondoskodott kicsi unokájáról, és hagyta, hogy vidáman játsszon a királykisasszonnyal, amikor az a várba látogat.

Itt a vége, fuss el véle! Ha nem hiszed, akkor látogass el az árvai várba, és menj fel a toronyba, hátha meglátod őket!

Kecskék királya

Valamikor réges-régen a gyönyörűséges Bük hegység rengetegében egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Még az ellenség is elkerülte, nem tartotta fontosnak, hogy megostromolja, és elfoglalja, mint a többi környékbeli várat. Csönd és nyugalom uralta az ódon kövek között.

Nem is laktak ott túl sokan. A vár gazdáján, az öreg várkapitányon kívül csak néhány ellustult katona ásítozott reggeltől estig és estétől reggelig. Unalmukban naphosszat csak aludtak, vagy kortyolgatták a borocskát, amit a környék jobbágyai hoztak nekik, hogy gigájuk ki ne száradjon. Ezért estefelé ahányan csak voltak a várban úgy berúgtak, hogy alig álltak meg a lábukon. Legtöbbjük ott, ahol volt eldőlt, mint egy zsák makk, és reggelig meg sem moccant.

Soha nem volt ebből baj, mert nem kellett tartaniuk az ellenségtől. Messze elkerülték a portyázó török hordák a várat. Kivéve egyszer, amikor tizenkét török ólálkodott az erdőben és véletlenül ráakadt a kicsi várra.

Kihaltnak tűnt. Semmi mozgás nem látszott benne. Hogyan is látszott volna, amikor a bent lévőek részegen feküdtek szanaszéjjel, ahol éppen ledöntötte őket az isteni nedű.

Éjszaka volt és törökök elhatározták, hogy belopóznak a várba. Minden vágyuk az volt, hogy kikémleljék, milyen kincsek rejtenek a falak.

Álruhát öltöttek és szegény vándorkereskedőknek öltöztek, akik bebocsátást kértek éjszakára a várba.

Sokáig dörömböltek a kapu vastag fa ajtaján, de senki nem sietett fogadásukra.

Végül a törökök bementek a várba, és a legnagyobb meglepetésükre, ott ahol az őrnek kellett volna strázsálni egy kecske hevert a kövön. Egyet mekegett, amint meglátta a jövevényeket.

A jövevények nem tudták mire vélni a dolgot. Amint beljebb mentek a várba, mindenhol kecskével találkoztak.

Azt majdnem elfelejtettem mondani az öreg várkapitánynak volt legalább száz kecskéje. Mivelhogy mindenki részegen fetrengett valahol, még a pásztor is, ezért az állatok szabadon kóborolhattak a vár területén. Ha akartak bemehetek még a vár urának a hálószobájába is.

A sok kecske láttán a vándorkereskedőnek öltözött török azt hitte, hogy ebben a várban a kecskék az urak. Furcsállták ezt a várvédő kompániát. Ilyennel még nem találkoztak. Rosszat sejtettek. Ők is tudták, hogy a kecske az ördög kedvenc állata. Nem jó vele ujjat húzni. Jobb lesz, ha most mindjárt kereket oldanak, és eltakarodnak a környékről.

Mentek is volna vissza, ahonnan jöttek, de olyan dolog történt, amire még csak álmukban sem mertek gondolni.

Amikor beléptek az ajtón véletlenül az egyikük becsapta az ósdi tákolmányt, amelynek a hatalmas zárszerkezete úgy bezáródott, hogy emberfia azt nem tudta kinyitni.

Hiába próbálkoztak vele. Az ajtó nem nyílt ki.

A nagy zajra egyre több kecske gyülekezett a kapunál. Az oktondi állatok úgy vélték, hogy már reggel van, és mennek a közeli rétre legelni, mint mindig.

Jajgattak a törökök. Alához rimánkodtak segítségért, de az csak nem akarta megmenteni híveit. Nem mutatta meg nekik, hogyan tudnának kijutni a várból.

Futkostak a várban le – föl, és közben keservesen jajveszékeltek. A kecskék mindenhová követték őket. Akárhová mentek, állandóan a nyomukban voltak.

Biztosra vették, hogy a várban maga az ördög lakik kecskék képében.

Hiába fogadkoztak, ha kikerülnek innen élve, akkor meg sem állnak hazáig, de kérésüket senki nem hallgatta meg.

Lassan felkelt a Nap és sugarai bearanyozták a vidéket, és a vár népe ébredezni kezdett.

Meglepetve látták, hogy a vár egyik szegletében egy tucat török álruhába öltözve reszket. Körülöttük legalább száz kecske mekegett nem engedte őket elfutni.

– Nézzétek, – kiáltott fel a vár kapitánya – kecskéink törököket fogtak. Köszönet ezeknek az állatoknak, nem engedték ellenség kézre kerülni a várat. Javaslom, ezentúl legyen a neve Kecskevár, és királyának pedig kinevezem ezt az öreg bakot. Alattvalói legyenek a rabul ejtett törökök, akiknek életük végéig szolgálniuk kell ezeket a nemes állatokat.

Így történhetett meg, hogy ettől a naptól kezdve az itteni kecskéknek úri életük volt. A tizenkét alattvaló szünet nélkül leste kívánságukat. Ha az öreg kecskekirály friss füvet kívánt, akkor ahányan csak voltak mind egyszerre ugrottak, és futottak, hogy azonnal teljesítsék a kérését.

Ezen a vár népe kitűnően szórakozott, főleg akkor, ha a kupába finom bor is került.

Megkínálták vele a törököket is, akik eleinte szabadkoztak, nem akarták elfogadni az itókát. Féltek, hogy Allah megorrol miatta, amiért igazhitűként isznak a gyaurok borából. De amikor a várkapitány rájuk parancsolt, hogy emeljék fel poharukat a kecskekirály egészségére, úgy megijedtek, hogy ész nélkül mindjárt lehörpintettek egy – két kupa bort. Reszkettek, ha nemet mondanak, akkor a kecskékben lakozó ördög elviszi a lelküket.

Egy – két kupa borból három – négy, sőt több is lett. Végül annyira megkedvelték a közeli hegy nedűjét, hogy állandóan magasra emelgették a poharakat a kecskekirály egészségére.

Kékkővári madárfióka

Hol volt, hol nem volt egy magas, sziklás hegy, azon állt „Kékkő” vára. A környék ékessége volt. Messzi vidékről a csodájára jártak. A vár kapitányának volt egy gyönyörűséges leánykája, Gyöngyvirág. Az olyan szép volt, hogy párja nem akadt, talán az egész világon. Már kislány korában is megakadt rajta az emberek szeme. De ahogy nőtt, növögetett, úgy lett egyre szebb.

     Apja vigyázott rá, mint legnagyobb kincsére. Éjjel-nappal katonákkal őriztette, minden lépését, mozdulatát figyelték.

     Talán épp ez volt a baj. Az egyik fiatal őrzőnek megtetszett a fiatal lány és szerelmes lett bele. Eleinte titkolta érzelmeit, de egy idő után nem tudta türtőztetni magát, és amikor sétáltak a vár kertjében, az imádottja fülébe súgta:

– Szépséges kisasszony, beléd szerettem.

Az őrt még az sem érdekelte, ha merészségéért ura a fejét veszi. Ugyanis a lány apja mindenkinek a tudtára adta, ha csak valaki is ránéz Gyöngyvirágra, biz Isten saját kardjával választja el fejét a testétől.

Ezért a többi őr mindig lesütött szemmel követte a kisasszonyt, és lehetőleg sohasem emelte rá tekintetét.

     A fiatal, bátor katona azt hitte, hogy a lány azonnal kiabálni kezd és apjához rohan. Legnagyobb meglepetésére Gyöngyvirág elmosolyodott, és kacéran kísérőjére nézett.

– Ugye tudod, apám fejedet veszi, ha ez kitudódik?

– Tudom, nagyon is jól tudom – válaszolta az. – Már az sem érdekel, ha meg kell halnom. Nem bírtam tovább magamban tartani titkomat. Kérlek, bocsáss meg, szépséges kisasszony!

– Nem kell bocsánatot kérned! Te is tetszel nekem – mondta a lány. – Gyere holdtöltekor szobám ablakához, amikor már mindenki nyugovóra tért a várban, és akkor majd beszélgetünk!

     Tetszett ez a katonának. Olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Alig várta, hogy holdtölte legyen. Szerencséjére, egy-két nap elteltével eljött ez is. Amikor az égen a nagy sápadt képű éji lámpás bevilágította a környéket, a fiatal katona lopakodva közeledett a lány ablaka felé.

     A várbeliek már mind aludták az igazak álmát. Senki nem látta és hallotta meg, amikor egy parányi kaviccsal megcélozta az ablakot. Nem sokáig kellett várnia. Lassan kinyílt az ablak, és kidugta fejét rajta a lány, majd mondta neki:

– Leengedek egy kötelet, másszál fel rajta a szobámba.

     A szerelmes legény boldogan kapott az alkalmon és felmászott. Ott egymás karjaiba omlottak, és hajnalig turbékoltak, mint két szerelmes galamb.

     Így ment ez hosszú napokon, sőt heteken keresztül. A fiatalok azt tervezgették, hogy megszöknek, és távol a vártól boldogan élnek, míg meg nem halnak.

     A szerelmes katona tudott egy jó helyet, ahol senki sem fogja bántani őket. Elhatározták, hogy következő éjjel tervüket megvalósítják, de szerencsétlenségükre az egyik szolga kihallgatta beszédüket, és mindenről beszámolt az urának.

A lány apja iszonyatos haragra gerjedt, és azonnal le akarta csapatni a lánya csábítójának a fejét. Hosszas rábeszélés után az egyik tisztjének sikerült némileg lecsendesíteni az apa haragját.

– Fenséges uram, állítsunk csapdát! Így legalább nem tudja letagadni, hogy galád mód elcsábította a szépséges leánykáját. A vár népe nem fog megorrolni, amiért fejét veszi katonájának.

     A várkapitány hosszasan gondolkodott azon, amit hűséges tisztje mondott, és végül elfogadta az ajánlatot. Másnap este saját maga rejtőzött el a kertben, a sűrű bokrok mögött néhány katonával, és várták, hogy a szerelmes ifjú jöjjön, hogy megszöktesse Gyöngyvirágot.

    Alig hogy elbújtak, már jött is a legény. Óvatosan lépkedett fától fáig, hogy senki ne vegye észre. A lány ablaka alá érve hármat huhogott, mint egy bagoly. Nemsokára, a fal mellett osonva, megjelent a kedvese is, kezében egy kicsi batyuval.

Még mielőtt csókkal illették volna egymást, a várkapitány katonáival előjött rejtekhelyéről, és lecsapott a szerelmesekre.

A lány hiába könyörgött apjának, az elvitette a legényt, és a vár legsötétebb tömlöcébe zárta, a lányát pedig szobafogságra ítélte. Gyöngyvirág sírt, zokogott, de a zord atya szíve nem enyhült meg, sőt másnap nagyszámú bámészkodó népség előtt lecsapatta a legény fejét, és azt kitűzette a várkapura, elrettentés céljából.

Úgy gondolta, hogy az idő múltával lánya elfelejti a legényt, és feleségül megy egy hozzáillő ifjúhoz, és minden rendben lesz.

Hamarosan be kellett látnia, hogy tévedett. A lánya nem felejtette el a legényt. Mindennap siratta, és kérte a Mindenhatót, hogy vegye el az ő életét is, mert akkor a túlvilágon találkozhat kedvesével. A Mindenható nem hallgatta meg könyörgését. Nem jött a megváltó halál. Keserűség és kín költözött a szobájába.

     Apja hiába kopogott be hozzá mindennap, lánya még csak arra sem méltatta, hogy szemeit rá vesse. Már a várkapitány is érezte, hogy szörnyű bűnt követett el, de már a legény életét visszaadni nem tudta. Kétségbeesésében titkon, hogy senki ne szerezzen róla tudomást, elment a közeli erdőben lakó boszorkányhoz.

– Öreganyám – mondta – mindent megadnék, csak hogy kislányom megint boldog legyen. Mondja, mit tegyek? Ha segít, akkor bármelyik kérését teljesítem.

     A vénséges boszorkány az apára nézett hunyorgó szemekkel.

– Nem kérek egyebet, csupán a lelkedet – sziszegte alig érthetően.

– Rendben – egyezett bele. – Megkapod, de mitől lesz boldog a kislányom?

– Adok egy madártojást. Csempészd párnája alá, és meglásd, lányod hamarosan újból boldog lesz. El ne feledd, mit ígértél nekem!

Az utolsó mondatot a várkapitány már meg sem hallotta. Lóhalálában sietett haza. A szolgálójával a lány párnája alá csempésztette a madártojást és várt.

     Eltelt egy nap, kettő, de nem történt semmi. A lány ugyanolyan szomorú volt, mint előző nap. Ellenben a harmadik nap történt valami. A szobából halk nevetés hallatszott ki. A szolgáló jelentette: Gyöngyvirág párnája alól egy kicsi madárfióka kelt ki a tojásból.

     Az apa azt hitte, hogy ez a kicsi madár segít feledtetni lánya szerelmét. Majd ahogy játszik vele, ugyanaz a kedves leányka lesz, mint régen, és a vár a nevetésétől lesz hangos. De azt még a szolgáló sem láthatta, hogy a madárfióka, amit egyedül maradt a lánnyal, azonnal átváltozott legénnyé, és cirógatta, kényeztette kedvesét. Ezért lehetett nevetést hallani a szobából. Amikor a lány apja bekukkantott a kulcslyukon, azt látta, hogy drágasága újból mosolyog és boldog.

     Mi sem kellett több neki, ugrándozni kezdett, mint egy gyermek. Amint ott ugrándozott a hosszú folyosón, egyszer csak megjelent előtte a boszorkány.

     A várkapitány ingerülten kérdezte tőle:

– Mit akarsz? Nem látod, hogy mennyire örülök? A kislányom újból nevet és boldog.

– Éppen ezért vagyok itt – válaszolta ravaszkásan a boszorkány. – Egyezségünk úgy szól, amint kislányod újból boldog lesz, lelkedet nekem adod.

     A várkapitánynak be kellett látnia, hogy ezt ígérte a boszorkánynak és nincs kecmec, teljesítenie kell a kérést. Még egyszer benézett a kulcslyukon, hogy lássa a lányát. Majd szomorúan elindult a vénséges öregasszony után, aki valami varázsszót mormolt az orra alatt, és vele együtt eltűnt a várból. Senki nem tudta, hová lett a vár ura. Hiába is keresték mindenhol, nem leltek rá. A vár mégsem lehet kapitány nélkül. Ha elveszett, akkor keresni kell egy másikat.

Egy öreg tiszt, amint éppen a fejét törte, véletlenül benézett a lány szobájába, és meglátta az ölelkező ifjú párt. Hozzájuk lépett, és megkérdezte a legényt:

– Mondd csak, édes fiam, nincs kedved várkapitánynak lenni?

– Hogyne lenne, tiszturam, úgyis feleségül szándékozom venni ezt a gyönyörűséges leányzót. Mégsem dukál, hogy egy ilyen szép lánynak rang nélküli férjeura legyen. Az esküvővel együtt megtarthatjuk a kinevezésemet is. Ígérem, jó várkapitány lesz belőlem, és hűségesen fogom szolgálni hazámat. Ha kell, életem árán is megvédem ezt a várat, ha netán ellenség tör rá.

Így lett a Gyöngyvirág őrzőjéből a kékkői várkapitány, és boldogan élt szépséges feleségével, míg meg nem haltak.

Két versengő testvér

Hol volt hol nem volt, réges-rég élt két vetélkedő testvér, akiről a mesém szól.

Rimaszombat közelében van két várrom. Az egyik Ajnácskő a másik meg Várgede. Olyan közel vannak egymáshoz, hogyha annak idején az egyik várban leesett egy lyukas réz garas, akkor azt a másikban meghallották azt.

Ma már csak omladozó romok állnak a két hegycsúcson, de egykor ezen várak urai állandó versenyzett egymással. Pedig testvérek voltak. Egy anya szülte mindkettőt.

Már egészen kicsi korukban mindig felül akarták múlni egymást. Nem telt nap, hogy össze ne mérték volna erejüket. Szegény anyjuk megérte csitítani magzatait.

– Kicsikéim, ne törjétek magatok! Nem kell mindig azon lenni, hogy a másikat legyőzzem. Próbáljatok meg békességben élni egymással.

A gyerekek, ha meg is fogadták anyjuk kérését, a következő pillanatban már megint életre halálra menő küzdelem volt közöttük.

Sokszor csupán apró dolgokban mérték össze erejüket és ilyenkor, aki győzött olyan boldog volt, hogy akár madarat is lehetett volna vele fogatni, de amelyik elveszítette a versenyt, az sírva fakadt és nagy könnycseppek hullottak szeméből.

Nem volt egy perc nyugtuk se. Éjjel – nappal versenyeztek. Minden nap minden órájában bizonyítani akartak maguknak és egymásnak is.

Szüleik azt gondolták, amikor majd fiacskáik felnőnek, akkora majd megnyugszanak és nem versenyeznek tovább. Élnek szépen, mint két jó testvér.

Sajnos nem így történt. Amint felcseperedtek még inkább felülkerekedett rajtuk a versenyláz. Egyre vadabb versenyeket találtak ki, hogy bebizonyítsák, milyen erősek és ügyesek.

Egyik nap elhatározták, hogy lakhelyükhöz közel eső két hegyre építenek egy – egy várat, amelyikőjüké szebb és nagyobb lesz, az nyeri meg a versenyt.

Ezenkívül még abban is megegyeztek, ha elkészülnek a várak többé nem vetélkednek egymással. Úgy fognak élni, mint más rendes ember. Megnősülnek, családot alapítanak és boldogan élnek míg meg nem halnak.

Nagy hévvel nekiláttak a várépítésnek. Az a egy kikötés volt, hogy senki nem segíthet. Aki ezt megszegi, az elveszíti a versenyt. Minden munkát saját két kezükkel kellett elvégezni. A kőhordástól a torony csúcsára kihelyezett zászlóig mindent maguknak kell csinálni.

Kezdetben minden rendjén is ment. Szépen emelkedtek a falak, és már a torony építésének is nekikezdtek, amikor egy gonosz manó jelent meg a környéken. Elhatározta, hogy megtréfálja a testvéreket. Jól összeveszejti őket.

Egyik nap odasomfordált hozzájuk, természetesen külön – külön és megígérte nekik, hogy segít a vár építésében.

– Nem lenne tisztességes bátyámmal szembe – mondta az a testvér, akihez a gonosz manó odament. – Megígértük egymásnak, hogy becsületesen építjük fel a várunkat és utána soha többé nem versenyzünk.

A manó addig – addig beszélt míg elfogadták ajánlatát. Eleinte volt is látszata a segítségnek. Egyik nap egyik vár épült gyorsabban, másik nap a másik, ahogy éppen segített a manó. De minden éjjel a felépített falak leomlottak. A testvérek ezt sehogy sem értették. Meg is kérdezték segítőjüktől, ez meg hogyan lehetséges? Mindent úgy csinálnak, mint eddig és mégis most a kövek nem állnak meg egymáson.

– Testvéred ebben a ludas – súgta a fülébe a manó, hol ennek, hol annak. – Éjjel idelopózik és amit felépítettél nappal, ledönti éjjel.

– Nem lehet, testvérem nem becstelen. Versenyzésben nem tenne ilyet – mondták.

Ennek ellenére mégis kételkedtek a másikban. Elhatározták meglesik, hogyan dönti le a másik, amit nagy keservesen felépítettek.

Mindketten elbújtak és figyelni kezdték a másikat. Egész éjjel a bokrokban kuksoltak, de semmi különöset nem észleltek.

Közben a manó elment a testvérek feleségeihez és azt hazudta, hogy férjük menyecskékkel szórakoznak. Mi sem kellett több az asszonykáknak, villámgyorsan kipattantak az ágyból és férjük keresésére indultak.

Hamarosan meg is találták a bokrokban lapuló férjeket, de a menyecskék sehol sem voltak. Erre éktelen haragra gerjedtek és hangosan rikácsolni kezdtek. Ezt még a gonosz manó sem gondolta és vakarni kezdte a feje búbját, hogyan csillapítsa le a hangoskodó nőket. Még a végül kiderül a turpisság, hogy ő eszelte ki az egészet. Nem így tervezte az egészet. Úgy gondolta, jól összeveszejti a testvéreket és ráadásul a feleségüktől is kapnak a fejükre, amiért az éjszakát nem a hitvesi ágyban töltik.

A feleségek olyan hangosan kiabálták, hogy a két elbújt testvér kénytelen volt előjönni és bevallani egymásnak és feleségének, hogy miért van itt, amikor minden rendes ember az igazak álmát alussza.

Az életük párjai kicsit kételkedtek férjük igazmondásában, de amikor meggyőződtek, hogy tényleg rajtuk kívül nincs itt fehérnép megbocsátottak nekik.

A testvérek szégyellték magukat, hogy be akarták csapni egymást. Végül arra a következtetésre jutottak, mindezért csakis a gonosz manó a felelős és alaposan meg kell büntetni, hogy soha többé még csak a környékükre se merészkedjen jönni.

Ezt érezte a manó is és el akart illanni. Már éppen azon volt, hogy lábait a nyakába szedje, amikor az egyik feleség észrevette és nyakon csípte.

– Nem megy kend sehová, amíg el nem nyeri méltó büntetését – mondták neki az asszonyok.

Sokáig tanakodtak, mi legyen a manó vezeklése, hogyan büntessék meg? Hosszas tanakodás után elhatározták, addig a manó el nem mehet tőlük, amíg fel nem építi mindkét várát.

Ez mindnyájuknak tetszett. A gonosz manó hiába tiltakozott, nem neki való a kőművesmunka. A manók kiközösítik, ha megtudják, mily alantas munkát végzett. Nem szabad nekik dolgozni, mert akkor elvesztik varázserejüket és így tovább és így tovább….

De amikor az egyik feleség rátátotta a száját, a manó fülét, farkát behúzta és már rohant is építeni a várakat. Olyan szaporán dolgozott, hogy a két vár három nap alatt elkészült és olyan szépek lettek, hogy még a király is megirigyelhette volna azokat.

A két testvér meg megígérte egymásnak, hogy felhagynak a versenyzéssel és boldogan fognak élni, míg meg nem halnak.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi menjen el e két várhoz és győződjön meg róla saját szemével, de vigyázzon, nehogy az ott ólálkodó gonosz manó őt is rászedje valamire.