Kedves mesét szerető Gyermekek és Felnőttek!

 

Azért hoztam létre ezt a honlapot, hogy megismertessem veletek meséimet.

Szeretnék Olvasóimnak kellemes perceket szerezni a meséim olvasásásával. Szeretném, ha velem eljönnétek  Meseországba és együtt barangolnánk meséről mesére. Idősebb olvasóim szívébe, ha csak néhány percre is de vissza tudnám lopni a boldog gyermekéveket.

Kérek mindenkit, írja meg őszintén a véleményét a meséimről! Azért sem fogok megharagudni, ha valakinek nem tetszett, amit olvasott, vagy Ő valamit másképpen írt vagy mondott volna el.

Ne feledjétek, a népmese szájról szájra járt, így jutott el egyik embertől a másikig.

Meséimet bárki megváltoztathatja, átírhatja, elvehet belőle, hozzátehet. Csupán annyit kérek, jelezze ezt! Kíváncsi vagyok más szájából, tollából mesém hogyan hangzik.

Azt szeretném, hogy a mese ne haljon ki! Amíg csak két ember is él a földgolyón, mindig legyen mese.

Senki ne feledje, a mese megédesíti életünket!

 


Váras mesék

Eszem-iszom a dédesi várban

 

 

 

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a nagyurak a dédesi várban elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak.

Összecsődítették a környék leghíresebb szakácsait, és megparancsolták nekik, hogy a meghívott vendégek részére készítsenek olyan estebédet, amit még maga a király sem evett. Kikötötték, ha csak egy étek is ismert lesz, minden szakácsot tömlöcbe vetnek.

Szegény fakanálforgató bajnokok úgy megijedtek, hogy még a jéghideg veríték is kiverte őket, pedig a forró kemence mellett állt valamennyi.

Egész nap törték a fejüket, hogy mit találjanak ki, amit nem ettek a nagyurak, de még maga a király se.

Egymás után sorolták fel a legjobb, legfinomabb ennivalókat. Volt köztük töltött libanyak. Fiatal nyúlból készült vadas, őzgerinc rántva, és ki tudná mind felsorolni, amit a szakácsok gyöngyei kitaláltak.

Sajnos csak az volt a baj, hogy mindegyiket már egyszer felszolgálták a dédesi várban.

Akárhogyan is erőlködtek, semmi új nem jutott az eszükbe.

Nagyon elkeseredtek, és titkon azon gondolkodtak, hogyan tudnának elszökni a várból.

Ez szinte lehetetlen volt, mert a vár kapitánya minden kijáratot bezártatott, és a falakon pedig talpig fegyverben őrök álltak. Megparancsolta nekik, hogy amelyik szakács szökni próbál, azt lőjék le.

Még egy egér sem tudott elszökni, annyira vigyáztak rájuk.

Nagy volt az elkeseredés a szakácsok között. A fiatalabbak még sírva is fakadtak, és a konyha egyik szegletében itatták az egereket.

A várban lakott egy öreganyó, talán még a várkapitánya sem tudta, mióta? Olyan idős volt, mint a postaút, vagy még annál is öregebb.

–Miért sírtok, aranyoskáim? - kérdezte és a két legjobban pityergő szakácshoz lépett.

–Jaj, öreganyám, nagy a mi bánatunk. Ha estig nem találunk ki olyan estebédet, amit még a nagyurak nem ettek, mindnyájan a tömlöcben végezzük. Hogyan lehetne ilyen étket készíteni ma estig, mire minden nagyúr megérkezik?

–Ezért lógatjátok az orrotokat? Azt hiszitek ezek a nagyurak már mindent kipróbáltak? Lehetséges, hogy életük során dúskáltak már minden különleges, drága ételben - italban – nevette el magát az öreganyó –, de mernék fogadni veletek, hogy még nem kóstolták meg, amit a szegény emberek esznek.

–Mi lenne az, anyó? – kérdezték szinte egyszerre.

–Parázson héjában sült krumpli, de ezt csak úgy szolgáljátok fel nekik, ha előtte legalább fél napot a mezőn dolgoztak derekasan. Ha ezt sikerül elérni náluk, és mindegyikőjük úgy fog dolgozni, mint egy földműves, akkor ígérem az estebéd ízleni fog nekik.

A két fiatal szakácsnak tetszett, amit az öreganyó javasolt, és elmondták a többieknek, akik eleinte vonakodtak az ötlettől, de egy idő után beleegyeztek. Csak azt nem tudták, hogyan adják elő a nagyuraknak, hogy a vacsora előtt legalább fél nappal menjenek ki a mezőre dolgozni.

Végül nagy nehezen az egyik öreg szakács elvállalta, hogy rábeszéli az estebédre összegyűlteket egy kis mezei munkára.

A legnagyobb meglepetésükre az uraknak tetszett a munka, és kacarászva indultak a közeli mezőre, ahol éppen a széna kaszálásának az ideje volt.

Nagy hévvel kaszát ragadtak, és mint a parasztok igyekeztek minél több füvet levágni.

Eleinte minden könnyedén ment, és jól haladtak a munkával. Ahogyan az idő múlott, úgy lettek egyre fáradtabbak. Hiába kezük, és derekuk ne szokta ezt a munkát. Ezenkívül meg is éheztek, és alig várták, hogy eljöjjön az estebéd ideje. Olyan éhesek voltak, a farkas. Némelyikük talán még a füvet is megette volna, hogy az éhséget csillapítsa. Nem bánták, mi lesz a vacsora, érezték, a munka után olyan nagy eszem-iszom várja őket a dédesi várban, amilyet a világ még nem látott. Kíváncsian várták, mivel tudják csillapítani étvágyukat? Milyen a finom falatoktól roskadoznak majd az asztalok, amit még nem vettek a szájukba.

Már javában este volt, amikor végeztek a munkával. Elfáradva mentek fel a várba. Közben a szakácsok elkészítették a parázson, héjában főtt krumplit, és nagy tálakban ott gőzölgött az asztalon, és mindegyik tányér mellett egy kicsinyke tányérban friss, aranyló libazsír volt.

–Mi ez? - kérdezték kíváncsian – Ilyet még soha életünkben nem ettünk.

Nem sokat nézelődtek, mert nagyon éhesek voltak. Megették az összes krumplit, sőt még kértek is a szakácsoktól repetát, mert annyira ízlett nekik.

Végül a vár kapitánya megjegyezte:

–Ilyen mennyei eledelt még a király sem evett életében.

Nem győztek hálálkodni a szakácsoknak, amiért ilyen finom estebédet talál fel számukra. Azok meg csak kuncogtak a kemence mellett, mert nem tudták a nagyurak, ha nincs az öreganyó, akkor most már bizonyára valamennyien a tömlöc priccsét koptatnák.

Ha valaki derekasan dolgozik, akkor annak nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy olyat egyen, amit még soha. A megfáradt, éhes embernek minden ízlik.

Így ért véget a dédesi várban az eszem-iszom, amire a nagyurak életük végéig emlékeztek.


Mesék ovisoknak

 

Ha nagy leszek…

 

Ha nagy leszek, feleségül veszem Szandrát. Ő még nem tudja. Csak anyának árultam el tegnap este. Anyának is tetszik. Azt mondta szép kislány. Csillogó, kék szemei vannak.

Mindketten ugyanabba az oviba járunk. Én nagycsoportos vagyok, Szandra középső csoportba jár. Minden nap találkozunk az udvaron, és játszunk a homokozóban.

Múltkor építettem neki egy szép homokvárat. Nagyon örült neki. Csak az undok Rolli összedöntötte. Haragszom Rollira. Meg is mondtam az óvó néninek, aki megígérte, ha még egyszer ilyet csinál, sarokba állítja, és nem jöhet ki játszani az udvarra.

Ma majd építek egy újabb várat Szandrának, ami olyan szép lesz, mint az igazi. De ha ezt is lerombolja Rolli, akkor nagyon mérges leszek.

Már nagyon várom szeptembert, amikor iskolába megyek. Csak az a kár, hogy Szandra nem jöhet velem. Ő majd még csak a jövő évben lesz iskolás. Azt mondta, hogy édesapja beszél a tanító nénivel, hogy együtt mehessünk elsőbe.

Milyen jó is lenne! Ott is mellettem ülne a padban és együtt tanulnánk.

Szomszédunkban lakik egy nagyfiú. Nemrég azzal ijesztgetett, hogy aki nem tanul az iskolában és rosszalkodik, azt délután bezárja a tanító néni egy sötét szobába és estig ott kell maradnia. Ebédre is papírgalacsinból készített ebédet kap.

Anya megnyugtatott, ez nem igaz. Valóban az iskola más, mint az óvoda, és sokat kell tanulni. De azért a szünetekben játszhatunk is. A tanító néni nagyon aranyos, és szereti a gyerekeket. Csak szót kell fogadni neki. Ennek fejébe megtanít; írni, olvasni, számolni és még rengeteg tudományra.

Én már tudok számolni tízig, sőt még a nevemet is le tudom írni. Egyik nap apa megtanított erre. Rolli még ezt sem tudja. Buta fiú. Csak a homokvár lerombolásához ért. Ugye ez nem szép dolog? Nem is barátkozunk vele, Szandrával.

Nem szeretek olyan gyerekeket, akik durvák és állandóan veszekednek. Anya mondta, ne álljak velük szóba, s kerüljem ki őket. Apa szerint meg, nem szabad hagynia magát az embernek. Húzzak be nekik egy nagyot, ha bántanak.

Most aztán nem tudom, mit tegyek? Majd megkérdem Szandrától. Kíváncsi vagyok, hogy ő, mit javasol.

Annyi bizonyos, ha valaki bántani akarná a barátnőmet, akkor azt megvédeném.

Apa és anya szerint is erős fiú vagyok. Én vagyok a legmagasabb az óvodában. Rolli jobban jár vele, ha békén hagy minket. Különben is Balázska a legjobb fiú barátom, kinek édesapja birkózó megígérte, hogy szól apjának, hogy engem is tanítson meg birkózni. Ha megtanulok, akkor aztán, jaj, lesz Rollinak! Úgy földhöz fogom vágni, mint a pinty. Sírhat nekem. Nem fogom sajnálni. Miért sajnáljak egy rossz fiút. Ő kereste magának a bajt.

Nem rossz oviba járni. Csak délután ne kellene aludni. Miért nem lehet akkor is játszani. majd megkérem az óvó nénit, hogy engem és Szandrát engedjen ki az udvarra homokozni, amíg a többiek alszanak. Tudom, Szandra sem szeret aludni. Ez egy olyan rossz dolog. Ráadásul csöndben is kell maradni hosszú ideig. Aki izeg-mozog arra az óvó néni rászól.

Nem tudom, ki találta ki, hogy az ovisoknak aludniuk kelljen ebéd után. Szerintem ez egy rossz szokás. El kellene törölni, és helyette mindenki tegye azt, amit akar.

Én biztos, hogy Szandrával játszanék az udvaron.

Szandra lehet már sejti, hogy feleségül akarom venni, ha nagy leszek. Még nem mondtam meg neki. A felnőttek szerint ilyet ünnepélyes keretek között hozzák a kiválasztott tudtára a szándékukat. Naná, én is így fogok tenni. A homokozóban építek neki egy szép homokvárat, és akkor majd megtudja, mit tervezek, ha nagy leszek. Alig várom, hogy nagy legyek. Szandra lesz a feleségem. Egy hatalmas házban fogunk lakni, aminek lesz egy szép kertje.

Csak ne kellene ebéd után aludni. Nagyon utálom. Olyan rossz hosszú ideig csendben maradni. Ilyenkor mindig Szandrára gondolok.

Az a kár, hogy ő középsőcsoportos és egy másik szobában alszanak. Legalább itt lehetne velem. Milyen jó lenne együtt aludni. Amikor az óvó néni nem nézne ránk, beszélgethetnénk.

A többi gyerek mindig gyorsan elalszik. Csak én nem tudok. Mindig Szandrára gondolok. Tegnapelőtt véletlenül elaludtam, képzeljétek el Szandráról álmodtam. Álmomban már megnőttem és feleségül vettem Szandrát. Milyen szép is volt. Bárcsak már felnőtt lehetnék!

Ma az ebéd nagyon finom volt. Nagyon szeretem tejfeles makarónit. Olyan sokat ettem belőle, hogy majdnem kipukkant a hasam. Szandra majd minden nap tejfeles makarónit készít nekem ebédre. Csak az a baj, hogy mindig összekenem a számat, arcomat tejfellel. A dadus néninek kellett lecsutakolni az arcomat ebéd után. Ha nagy leszek, akkor majd megtanulok, rendesen enni. Anya mindig azt mondja, egy nagyfiú nem keni össze magát, ha eszik. De ez olyan nehéz. Hogyan lehet egyszerre kettőre figyelni. Figyeljek az evésre, és közben élvezzem a tejfeles makarónit is. Ez lehetetlen. Valószínűleg, amikor majd nagy leszek, ezt akkor sem tudom megtanulni. Ha nagy leszek, akkor majd Szandra megtörli az arcomat, én meg az övét. Milyen szép lesz. Már úgy szeretnék felnőtt lenni.

Ma megkérdezem anyát, mennyit kell még addig aludni. Remélem már nem sokat.

Felnőttnek jó lenni. Felnőttek azt csinálnak, amit akarnak. Óvó néni nem parancsol nekik. Nem mondja, üljél le! Ne rosszalkodjál! Maradjál csöndben! – Minden nap az oviban ezt halljuk. Szandra is már nagyon unja. Milyen jó lesz, ha nagyok leszünk. Sohasem fogok ebéd után aludni.

Itt fekszem az oviban, és türelmetlenül várom, hogy felkelhessünk. Még az uzsit sem fogom megenni, mert annyira sietek majd a homokozóba, hogy Szandrának megépítsem a várat.

Jaj, csak ne kellene aludni!

Nem tudom, mi történt velem? Elaludtam. Dadus ébresztett fel. Uzsonnázni hívott. Finom barackízes kenyeret kaptunk. De én most nem akartam enni. A dadus csodálkozott is, miért nem eszem. Nem mertem elárulni neki, hogy sietnem kell a homokozóba várat építeni.

Szandra már bizonyára kint van az udvaron.

Végre, mi is mehetünk. Szandra sehol. Máskor ilyenkor már várt a homokozó mellett.

Mi történhetett? Hiába kérdeztem a dadust, nem tudta, hol van a barátnőm. Balázska szaladt hozzám, és a fülembe súgta. Látta, Szandrát édesanyja ma előbb hazavitte.

Akkor ma nem tudom, megmondani neki, hogyha nagy leszek, akkor feleségül veszem. Pedig, milyen jó lett volna közölni vele.

Most mi lesz? Kinek építsek homokvárat? Holnapig kell várni Szandrára. De akkor tényleg megmondom neki, ha nagy leszek, feleségül veszem.

 

 

                                                                                                                                                  


Csuda jó mesék

 A seprű

–Sepertem én eleget. Megöregedtem. Helyemet átadom a fiataloknak. Ideje már egy kicsit megpihenni. Különben is megkoptam, elvástak a cirokjaim.

 Nézzék csak! Kicsinyke csutak maradt az egykor oly csodás ékességemből. Ezzel már nem lehet seperni. Még a legvacakabb szemét sem ijed meg tőlem. Nevetve ugranak el, amikor közeledek feléjük. Talán még a nyelem ér valamit. Jó lesz a virágoskertben karónak egy rózsa vagy valami más virág mellett. De az sem baj, ha csak pihengetek valahol hátul az udvarban található fészerben.

 Egytől nagyon félek. Nem szeretném, ha tűzre vetnének. Ez oly iszonyatos lehet. Láttam, amikor öreganyámat elégették. Akkor napokig sírtam. Mi az, hogy sírtam, bömböltem. El akartam futni, itt hagyni ezt a kegyetlen házat. Elmenni máshová, ahol tiszteletben tartják az öreg seprűk jogait.

 Micsoda dolog, ha megöregedtünk a sok munkában, akkor hálából elégetnek bennünket. Nem szomorú ez?  Nem ezt érdemeljük. Talán több megbecsülést és kaphatnánk a sokévi szolgálat után.

 Javaslom, gazdáink hozzanak létre egy öreg seprűk otthonát, ahol szerény lehetőségek között éldegélhetnénk, amíg végképp az enyészetté válunk. Nem kérünk túl sokat. Csak egy kis hajlékot, ahol meghúzhatnánk magunkat vénségünkre. Ez olyan nagy kérés? Egy kis nyugalom és ne bántsanak minket. Nem kívánjuk, hogy aranytálcán szolgáljanak fel nekünk.

 Milyen jó is lehet egy csendes, félhomályos fészerben éldegélni, és hallgatni a kintről beszüremlő zajokat. Jaj, Istenem erről már annyit ábrándoztam! Úgy irigylem azokat a seprűket, akiknek ez a sors jutott. Ki tudja velem mi lesz? Minap is olyan furcsán nézegetett a gazdám. Mintha szemei azt mondták volna: „Na, te vénség, nem sokára megszabadulok tőled. Új seprűt hozok a házba.” Ezért, amikor elmegy valahová, mindig riadtan nézem, vajon vett-e újat. Megkönnyebbülök, ha látom üres kézzel tér haza. Ilyenkor nyerek egy – két napot és reménykedem, hogy elkerülöm a tűzhalált.

 Tudom jól egy nap, bármennyire is nem szeretném, eljön az a pillanat, amikor nyugdíjaznak. Csak ugye az nem mindegy, hogyan. Lehet szépen is. Megköszönve a sok fáradságos munkát és jutalmul kapni a fészerben egy örökös helyet. Még az sem gond, hogy télen sem visznek be a jó, meleg házba.

 Mi seprűk bírjuk a hideget. Fiatal koromban hányszor sepertem a fagyos, jeges, havas utakat. meg sem tudom számolni. Ahogy most így visszagondolok azokra az évekre, még élveztem is. Milyen jó volt szaladgálni a friss, fehér hóban és kiabálni az utcán lévő többi seprűnek: „Helló, amigó! Ugye milyen nagy hó esett az éjjel? Jó itt kint szaladgálni a járdán és élvezni a tél örömeit.”

Tudom jól, azok az évek azért igen megviselték a cirokjaimat. A fagy és a kemény jeges hó gyakran letört egy – egy darabot belőlük. De akkor ki törődött ezzel. Örültünk a télnek és, hogy a gazda velünk végezteti el ezt a munkát. Igaz, amikor igen nagy volt a hó, akkor már előkerült a lapát is. Az csinálta az utat és én meg tisztára sepertem, ahol az emberek jártak. Sokszor versenyeztünk az idővel. Már – már úgy nézett ki elvégeztünk a munkával, de amint visszanéztünk láttuk közben olyan nagy hó esett, hogy mindent kezdhettük elölről. Így ment hosszú évek át.

 Milyen csodás egy élet volt. Amíg csak élek soha nem fogom elfelejteni. Bárcsak visszajöhetnének azok a boldog évek! Tudom, elmúltak és vége. Ami elmúlt, az soha többé nem jön vissza. Bármennyire is szeretnénk. Pedig, milyen szépek voltak. De oly hamar elrepültek, és most itt áll öregen, megfáradtan.

 Mit hoz a jövő? Nem tudom. Csak remélhetek. Nem rajtam fog múlni, mi fog történni. Ha lehetne egy kérésem, éjjel – nappal azon a félhomályos fészeren gondolkodom. Nincs nekem más vágyam, mint ott lehessek a többi ósdi limlommal. Istenem, ha megvalósulhatna! Én lennék a világ legboldogabb seprűje. Fiatalság bolondság – mondják az okosok. Amikor fiatal voltam, én is ilyen lehettem. Ifjú koromban egy ideig bent a házban éltem. Ott volt ám csaj jó világ. Fényes, pazarul berendezett szobákat, helyiségeket seperték velem. Sok érdekes dolgot láttam, és hallottam odabent. Egyszer bent felejtettek az ebédlőben, a sarokban az üveges szekrény mellett. Kezdetben jó hangulatban ebédeltek. Sokat nevettek, vihogtak és mindenféléről beszélgettek. A nagypapa mesélni kezdte a háborús élményeit.

–Jaj, apuka, ezt már annyiszor hallottuk! – tiltakozott a meny és merített a levesestálból a férjének.

–De ezt még nem hallottátok. Tudjátok, ez akkor történt, amikor a ruszkik ránk rontottak negyvenhárom januárjában és már túl voltunk az áttörésen. Akkor még azt hittük, talán sikerül kicsúsznunk az Iván markából…

– Egyen inkább, édesapám! – szólt rá a fia. – Hallottuk már. Ott es esett hadifogságba. Ugye?

Az öreg elszomorodott, hogy senkit sem érdekli a története. Igazán csak most értette meg, mit érezhetett az öregember. Többé nem is szólalt meg az asztalnál. Némán kanalazgatta a levest majd unottan turkálta a második fogást. A süteményből már nem is evett. A meny hiába rakott eléje hármat is. Máskor mindig ő volt az első, aki fogatlanul is először fogyasztotta el.

–Hová megy, apuka? – kérdezte a menye, amikor az öreg némán felállt az asztal mellől és kissé tántorogva elindult a szobája felé.

–Elálmosodtam. Kicsit ledőlők – válaszolta rosszkedvűen.

Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Máskor is előfordult, hogy lefeküdt egy kicsit szunyókálni. Mindezt jól láttam az üveges szekrény mellől. Akkor egy kicsit csodálkoztam is, hogyan lehet valaki álmos ebéd után. Általában, mi seprűk, amint az emberek felálltak az asztaltól befejezve az ebédet, nekiláttunk összeseperni a lehullatott morzsákat és egyéb ételmaradványokat. Hamar elvégeztem. Akkor még villámgyorsan tudtam seperni. Nem fájt semmim. Bezzeg most. Itt fáj, ott fáj. Sajog mindenem. Reggelente alig bírok megmozdulni és végezni a dolgom. No, de nem erről akarok beszélni. Hagyjuk a siránkozást! – Az öreg bement a szobába és leheveredett a díványra. Máskor elég volt neki fél órácska, vagy talán még annyi sem. De most valahogy nem akart kijönni. Eleinte a háziak meg is feledkeztek róla és csak akkor kezdték el keresni, amikor már szürkülni kezdett. Egyszer csak a meny elsikította magát és felemelt kézzel rohant ki a verandára.

–Meghalt! – kiáltotta egészen elsápadtan.

–Ki halt meg? – kérdezte csodálkozva a férj. Még csak, véletlenül sem mert apjára gondolni. Mindenki más meghalhatott volna csak ő nem. Hiszen olyan jól tartotta magát. Semmi jel nem utalt arra, hogy valami baj lehet.

Hiába hívtak azonnal orvost. Az is csak a halál szomorú tényét tudta bejelenteni hivatalosan is. Szegény embert álmában érte a halál. Csak legalább hagyták volna neki elmesélni azt a háborús élményt. Most úgy kellett a másvilágra távoznia, hogy magával vitte és talán már Szent Péternek meséli.

Ezen én is sokat elgondolkodtam, milyen kegyetlenek vagyunk. Nem figyelünk a másikra. Beszélünk, beszélünk, de csak légbe kiáltott szavak. Senki nem emlékszik arra, mit mondott a másik egy perccel ezelőtt. Ha én egyszer abba a fészerbe bekerülök, ígérem, mindenkit meghallgatok elejétől a végéig. Türelmes leszek a másikkal szemben és soha nem fogom sürgetni. Legyünk kicsit jobbak! Nem nagy kérés ez. Minek ez a nagy hajtás, éjjel - nappal munka. Néha pihenni is kell. Megállni egy pillanatra és felnézni az égre megcsodálva a csillagokat. A nagy rohanásban, ha ezt elmulasszuk, akkor az már soha nem jön vissza, és bánkódhatunk rajta életünk végéig. Óh, Istenem, csak lehessek ott egyszer abban a félhomályos fészerben! Nem vágyok fényes palotára, mennyei kiszolgálásra. Jó lesz nekem egy picinyke sarok is a többi megunt tárggyal. nem lehet, hogy ne teljesüljön ez a kérésem. Ha ez beteljesül, akkor én leszek a világ legboldogabb seprűje.

 

 

                                                                      

 

 

 


Szavazás

Tetszenek a meséim?

IGEN
76%
22

NEM
24%
7

Összes szavazat: 29


Újdonságok

Kérés az Olvasóhoz

2015.03.17 13:27
Kedves Olvasóm, Kérek minden Olvasót, aki meglátogatja oldalamat, hogy mondjatok véleményt...

—————

Újból kéréssel fordulok olvasóimhoz

2014.10.27 20:27
Nagyon kérek mindenkit, aki meglátogatja honlapomat, hogy szavazzon! Kíváncsi vagyok...

—————

Kérés

2014.10.03 21:04
Kedves Olvasóim!   Kérlek bennetek, hogy aki olvassa meséimet, az mondjon véleményt! Kíváncsi...

—————

Meghalt a számítógépem

2014.06.21 12:58
Körülbelül egy hétig nem volt számítógépem. Újra kellett telepíteni mindent. Ezért nem tudtam újabb...

—————

Tisztelt Olvasóim!

2014.03.30 22:49
TISZTELT OLVASÓIM! AZ OLDAL FOLYAMATOSAN ÉPÜL. EGY KIS TÜRELMET KÉREK, HOGYMESÉIM FELKERÜLJENEK....

—————

Várom a véleményeket

2014.03.24 22:04
Kedves meseszerető Felnőttek és Gyerekek! Várom véleményetek Meseország honlapomról. Írjátok meg,...

—————

Várom a véleményeket

2014.03.24 22:04
Kedves meseszerető Felnőttek és Gyerekek! Várom véleményetek Meseország honlapomról. Írjátok meg,...

—————

Váras mesék

2014.03.04 21:07
Ma új mesét tettem fel a honlapra Váras mesék címen. Ezeknek a meséknek az a lényege, hogy számba...

—————

Érdeklődés

2014.02.28 21:07
Kedves Olvasóim! Legyetek szívesek megírni, hogy tetszik a honlapom. Nagyon kíváncsi vagyok a...

—————

Információ

2014.02.27 12:01
Minden nap legalább egy új mese kerülfel a honlapomra. Kérlek, ha érdekel eza műfaj a mese, akkor...

—————