Webnode

Kedves mesét szerető Gyermekek és Felnőttek!

 

Azért hoztam létre ezt a honlapot, hogy megismertessem veletek meséimet.

Szeretnék Olvasóimnak kellemes perceket szerezni a meséim olvasásásával. Szeretném, ha velem eljönnétek  Meseországba és együtt barangolnánk meséről mesére. Idősebb olvasóim szívébe, ha csak néhány percre is de vissza tudnám lopni a boldog gyermekéveket.

Kérek mindenkit, írja meg őszintén a véleményét a meséimről! Azért sem fogok megharagudni, ha valakinek nem tetszett, amit olvasott, vagy Ő valamit másképpen írt vagy mondott volna el.

Ne feledjétek, a népmese szájról szájra járt, így jutott el egyik embertől a másikig.

Meséimet bárki megváltoztathatja, átírhatja, elvehet belőle, hozzátehet. Csupán annyit kérek, jelezze ezt! Kíváncsi vagyok más szájából, tollából mesém hogyan hangzik.

Azt szeretném, hogy a mese ne haljon ki! Amíg csak két ember is él a földgolyón, mindig legyen mese.

Senki ne feledje, a mese megédesíti életünket!

 


Webnode

Váras mesék

Eszem-iszom a dédesi várban

 

 

 

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a nagyurak a dédesi várban elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak.

Összecsődítették a környék leghíresebb szakácsait, és megparancsolták nekik, hogy a meghívott vendégek részére készítsenek olyan estebédet, amit még maga a király sem evett. Kikötötték, ha csak egy étek is ismert lesz, minden szakácsot tömlöcbe vetnek.

Szegény fakanálforgató bajnokok úgy megijedtek, hogy még a jéghideg veríték is kiverte őket, pedig a forró kemence mellett állt valamennyi.

Egész nap törték a fejüket, hogy mit találjanak ki, amit nem ettek a nagyurak, de még maga a király se.

Egymás után sorolták fel a legjobb, legfinomabb ennivalókat. Volt köztük töltött libanyak. Fiatal nyúlból készült vadas, őzgerinc rántva, és ki tudná mind felsorolni, amit a szakácsok gyöngyei kitaláltak.

Sajnos csak az volt a baj, hogy mindegyiket már egyszer felszolgálták a dédesi várban.

Akárhogyan is erőlködtek, semmi új nem jutott az eszükbe.

Nagyon elkeseredtek, és titkon azon gondolkodtak, hogyan tudnának elszökni a várból.

Ez szinte lehetetlen volt, mert a vár kapitánya minden kijáratot bezártatott, és a falakon pedig talpig fegyverben őrök álltak. Megparancsolta nekik, hogy amelyik szakács szökni próbál, azt lőjék le.

Még egy egér sem tudott elszökni, annyira vigyáztak rájuk.

Nagy volt az elkeseredés a szakácsok között. A fiatalabbak még sírva is fakadtak, és a konyha egyik szegletében itatták az egereket.

A várban lakott egy öreganyó, talán még a várkapitánya sem tudta, mióta? Olyan idős volt, mint a postaút, vagy még annál is öregebb.

–Miért sírtok, aranyoskáim? - kérdezte és a két legjobban pityergő szakácshoz lépett.

–Jaj, öreganyám, nagy a mi bánatunk. Ha estig nem találunk ki olyan estebédet, amit még a nagyurak nem ettek, mindnyájan a tömlöcben végezzük. Hogyan lehetne ilyen étket készíteni ma estig, mire minden nagyúr megérkezik?

–Ezért lógatjátok az orrotokat? Azt hiszitek ezek a nagyurak már mindent kipróbáltak? Lehetséges, hogy életük során dúskáltak már minden különleges, drága ételben - italban – nevette el magát az öreganyó –, de mernék fogadni veletek, hogy még nem kóstolták meg, amit a szegény emberek esznek.

–Mi lenne az, anyó? – kérdezték szinte egyszerre.

–Parázson héjában sült krumpli, de ezt csak úgy szolgáljátok fel nekik, ha előtte legalább fél napot a mezőn dolgoztak derekasan. Ha ezt sikerül elérni náluk, és mindegyikőjük úgy fog dolgozni, mint egy földműves, akkor ígérem az estebéd ízleni fog nekik.

A két fiatal szakácsnak tetszett, amit az öreganyó javasolt, és elmondták a többieknek, akik eleinte vonakodtak az ötlettől, de egy idő után beleegyeztek. Csak azt nem tudták, hogyan adják elő a nagyuraknak, hogy a vacsora előtt legalább fél nappal menjenek ki a mezőre dolgozni.

Végül nagy nehezen az egyik öreg szakács elvállalta, hogy rábeszéli az estebédre összegyűlteket egy kis mezei munkára.

A legnagyobb meglepetésükre az uraknak tetszett a munka, és kacarászva indultak a közeli mezőre, ahol éppen a széna kaszálásának az ideje volt.

Nagy hévvel kaszát ragadtak, és mint a parasztok igyekeztek minél több füvet levágni.

Eleinte minden könnyedén ment, és jól haladtak a munkával. Ahogyan az idő múlott, úgy lettek egyre fáradtabbak. Hiába kezük, és derekuk ne szokta ezt a munkát. Ezenkívül meg is éheztek, és alig várták, hogy eljöjjön az estebéd ideje. Olyan éhesek voltak, a farkas. Némelyikük talán még a füvet is megette volna, hogy az éhséget csillapítsa. Nem bánták, mi lesz a vacsora, érezték, a munka után olyan nagy eszem-iszom várja őket a dédesi várban, amilyet a világ még nem látott. Kíváncsian várták, mivel tudják csillapítani étvágyukat? Milyen a finom falatoktól roskadoznak majd az asztalok, amit még nem vettek a szájukba.

Már javában este volt, amikor végeztek a munkával. Elfáradva mentek fel a várba. Közben a szakácsok elkészítették a parázson, héjában főtt krumplit, és nagy tálakban ott gőzölgött az asztalon, és mindegyik tányér mellett egy kicsinyke tányérban friss, aranyló libazsír volt.

–Mi ez? - kérdezték kíváncsian – Ilyet még soha életünkben nem ettünk.

Nem sokat nézelődtek, mert nagyon éhesek voltak. Megették az összes krumplit, sőt még kértek is a szakácsoktól repetát, mert annyira ízlett nekik.

Végül a vár kapitánya megjegyezte:

–Ilyen mennyei eledelt még a király sem evett életében.

Nem győztek hálálkodni a szakácsoknak, amiért ilyen finom estebédet talál fel számukra. Azok meg csak kuncogtak a kemence mellett, mert nem tudták a nagyurak, ha nincs az öreganyó, akkor most már bizonyára valamennyien a tömlöc priccsét koptatnák.

Ha valaki derekasan dolgozik, akkor annak nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy olyat egyen, amit még soha. A megfáradt, éhes embernek minden ízlik.

Így ért véget a dédesi várban az eszem-iszom, amire a nagyurak életük végéig emlékeztek.


Mesék ovisoknak


Ákombákom Palkó, Ákombákom Panka táncra perdül

 

 

Szomszédunkban lakott egy kislány Marika. Nagyon szeretett rajzolni. Igaz nem mindig sikerült olyant rajzolni, mint nagyobb testvéreinek, akik már iskolába jártak. Marika rajzai sokszor csak ákombákom alakok voltak. Ez nem nagyon zavarta a kislányt. Minden nap csöppnyi kezébe fogta a színes ceruzát és hosszú ideig rajzolgatott.

Egyik ilyen alkalommal is egy kisfiút és egy kislányt rajzolt a hófehér papírra. Szépen kiszínezte őket. Boldogan mutatta meg édesanyjának a művét.

–Nézd, édesanyám, mit rajzoltam. Ő Palkó, ő meg Panka – mutatott ujjával a keszekusza alakokra.

–Nagyon szép – dicsérte meg az anyja. – Igazi rajzművész vagy.

Marikát ez annyira fellelkesítette, hogy rajzát kiakasztotta a szekrénye oldalára, és amikor csak bement a szobába, mindig elégedetten nézett rájuk.

–Szia, Palkó! Szia, Panka! – köszöntötte kicsi barátait, akik mintha visszamosolyodtak volna a papírról

Gyerekek könnyen felednek. Marika is egy idő után megfeledkezett Palkóról és Pankáról. Egyre ritkábban vetett rájuk pillantást.

Ez nagyon fájt a kicsi rajzfiguráknak. Egyre többször szomorkodtak egyedül a szobában.

–Nem szeret már bennünket Marika – siránkozott szomorúan Panka.

–Egészen megfeledkezett rólunk – csillogott Palkó szemében egy könnycsepp. – Ez így nem mehet sokáig. Tennünk kell valamit. Még a végül egészen megun, és a papírkosárban találjuk magunkat.

–Úgy bizony. Tennünk kell valamit. De mit?

A két kis rajzfigura tanácstalan volt. Nem tudták, mit tegyenek. Mégis csak Marikához tartoznak, hiszen ő rajzolta le őket ide erre a nagy, fehér papírra. Most ez az otthonuk. Legalább a kislány foglalkozva velük egy kicsit többet! Kezdetben minden nap rájuk nézet, sőt még meg is cirógatta vonaltestüket.

Milyen jó volt az. Bárcsak megint Marika kedvencei lehetnének.

Amint ott búslakodtak egyszer csak az utcáról zene hallatszott be a szobába. Vidám, pattogó zene volt. Még sohasem hallottak ilyet.

–Mi ez Panka? – kérdezte Palkó.

–Azt hiszem muzsika – felelte Panka.

–És mire való a muzsika?

–Ha jól tudom arravaló, hogy táncoljanak rá az emberek.

–Táncoljanak? Azt meg, hogyan kell?

–Állítólag igen egyszerű. Az emberek összekapaszkodnak és körbe – körbe lépegetnek a zene ritmusára.

–Én is tudnék táncolni? – kérdezte kíváncsian Palkó.

–Miért ne, ha nem vagy botlábú.

–Tudod, mit? Van egy jó ötletem.

–Mi lenne az? – kerekedett ki Panka szeme.

–Próbáljuk ki! Mi is táncolhatnánk. Mit szólsz hozzá?

–Benne vagyok – ugrott egy nagyot a rajzkislány.

Eleinte egy kicsit ügyetlenül Palkó és Panka összekapaszkodott, és a behallatszott muzsika ütemére ringatózni kezdtek. Egyet jobbra, egyet balra, és a következő pillanatban már forogtak is. Olyan nagyszerű érzés volt, hogy arcocskájuk kipirult, és azonnal megfeledkeztek minden bánatukról.

–Nem is nehéz táncolni – lelkendezett Palkó. – Hogy miért nem csináltuk előbb?

–Ezentúl, ha zenét hallunk, mindig táncolni fogunk – mondta boldogan Panka.

Ahogy összekapaszkodva ropták a táncot, észre sem vették, hogy bejött a szobába Marika valamiért. Nem tudta nem észrevenni a két vidám, táncoló rajzfigurát. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, de amint közelebb ment hozzájuk, látta, mindez valóság. Ákombákom Palkó, és Ákombákom Panka, akiket ő rajzolt megéledtek és táncra perdültek.

Egy ideig némán nézte a két kis figurát, majd hangosan elsikította magát:

–Édesanyám, a rajzlapon a figuráim táncolnak!

Anyja nem értette, mi ebben a nagy csoda, és a konyhából mondta a kislányának:

–Bizonyára most táncolva rajzoltad le őket.

Marika erre nem tudott, mit felelni, mert az utcán elhallgatott a zene és a két kis figura azonmód mozdulatlan lett. Abbahagyták a táncot, de látszott rajtuk, várják, hogy újból megszólaljon, és folytathassák a mulatozást.

A kislány belátta, kár lenne erőltetni, hogy a rajzfigurák tényleg mozogtak. Senki sem hinné el neki, amit látott.

Elhatározta, soha többé nem lesz hűtlen kicsi barátaihoz, és ha nem látja senki, akkor bekapcsolja nekik a rádiót. Azt remélve, hogy zene hallatára Ákombákom Palkó és Ákombákom Panka újra táncra perdül.

Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna a két kis rajzfigurát. Boldogan összekacsintottak, és örültek, hogy Marika megint a játszópajtásuk lesz.






 


Csuda jó mesék

 A seprű

–Sepertem én eleget. Megöregedtem. Helyemet átadom a fiataloknak. Ideje már egy kicsit megpihenni. Különben is megkoptam, elvástak a cirokjaim.

 Nézzék csak! Kicsinyke csutak maradt az egykor oly csodás ékességemből. Ezzel már nem lehet seperni. Még a legvacakabb szemét sem ijed meg tőlem. Nevetve ugranak el, amikor közeledek feléjük. Talán még a nyelem ér valamit. Jó lesz a virágoskertben karónak egy rózsa vagy valami más virág mellett. De az sem baj, ha csak pihengetek valahol hátul az udvarban található fészerben.

 Egytől nagyon félek. Nem szeretném, ha tűzre vetnének. Ez oly iszonyatos lehet. Láttam, amikor öreganyámat elégették. Akkor napokig sírtam. Mi az, hogy sírtam, bömböltem. El akartam futni, itt hagyni ezt a kegyetlen házat. Elmenni máshová, ahol tiszteletben tartják az öreg seprűk jogait.

 Micsoda dolog, ha megöregedtünk a sok munkában, akkor hálából elégetnek bennünket. Nem szomorú ez?  Nem ezt érdemeljük. Talán több megbecsülést és kaphatnánk a sokévi szolgálat után.

 Javaslom, gazdáink hozzanak létre egy öreg seprűk otthonát, ahol szerény lehetőségek között éldegélhetnénk, amíg végképp az enyészetté válunk. Nem kérünk túl sokat. Csak egy kis hajlékot, ahol meghúzhatnánk magunkat vénségünkre. Ez olyan nagy kérés? Egy kis nyugalom és ne bántsanak minket. Nem kívánjuk, hogy aranytálcán szolgáljanak fel nekünk.

 Milyen jó is lehet egy csendes, félhomályos fészerben éldegélni, és hallgatni a kintről beszüremlő zajokat. Jaj, Istenem erről már annyit ábrándoztam! Úgy irigylem azokat a seprűket, akiknek ez a sors jutott. Ki tudja velem mi lesz? Minap is olyan furcsán nézegetett a gazdám. Mintha szemei azt mondták volna: „Na, te vénség, nem sokára megszabadulok tőled. Új seprűt hozok a házba.” Ezért, amikor elmegy valahová, mindig riadtan nézem, vajon vett-e újat. Megkönnyebbülök, ha látom üres kézzel tér haza. Ilyenkor nyerek egy – két napot és reménykedem, hogy elkerülöm a tűzhalált.

 Tudom jól egy nap, bármennyire is nem szeretném, eljön az a pillanat, amikor nyugdíjaznak. Csak ugye az nem mindegy, hogyan. Lehet szépen is. Megköszönve a sok fáradságos munkát és jutalmul kapni a fészerben egy örökös helyet. Még az sem gond, hogy télen sem visznek be a jó, meleg házba.

 Mi seprűk bírjuk a hideget. Fiatal koromban hányszor sepertem a fagyos, jeges, havas utakat. meg sem tudom számolni. Ahogy most így visszagondolok azokra az évekre, még élveztem is. Milyen jó volt szaladgálni a friss, fehér hóban és kiabálni az utcán lévő többi seprűnek: „Helló, amigó! Ugye milyen nagy hó esett az éjjel? Jó itt kint szaladgálni a járdán és élvezni a tél örömeit.”

Tudom jól, azok az évek azért igen megviselték a cirokjaimat. A fagy és a kemény jeges hó gyakran letört egy – egy darabot belőlük. De akkor ki törődött ezzel. Örültünk a télnek és, hogy a gazda velünk végezteti el ezt a munkát. Igaz, amikor igen nagy volt a hó, akkor már előkerült a lapát is. Az csinálta az utat és én meg tisztára sepertem, ahol az emberek jártak. Sokszor versenyeztünk az idővel. Már – már úgy nézett ki elvégeztünk a munkával, de amint visszanéztünk láttuk közben olyan nagy hó esett, hogy mindent kezdhettük elölről. Így ment hosszú évek át.

 Milyen csodás egy élet volt. Amíg csak élek soha nem fogom elfelejteni. Bárcsak visszajöhetnének azok a boldog évek! Tudom, elmúltak és vége. Ami elmúlt, az soha többé nem jön vissza. Bármennyire is szeretnénk. Pedig, milyen szépek voltak. De oly hamar elrepültek, és most itt áll öregen, megfáradtan.

 Mit hoz a jövő? Nem tudom. Csak remélhetek. Nem rajtam fog múlni, mi fog történni. Ha lehetne egy kérésem, éjjel – nappal azon a félhomályos fészeren gondolkodom. Nincs nekem más vágyam, mint ott lehessek a többi ósdi limlommal. Istenem, ha megvalósulhatna! Én lennék a világ legboldogabb seprűje. Fiatalság bolondság – mondják az okosok. Amikor fiatal voltam, én is ilyen lehettem. Ifjú koromban egy ideig bent a házban éltem. Ott volt ám csaj jó világ. Fényes, pazarul berendezett szobákat, helyiségeket seperték velem. Sok érdekes dolgot láttam, és hallottam odabent. Egyszer bent felejtettek az ebédlőben, a sarokban az üveges szekrény mellett. Kezdetben jó hangulatban ebédeltek. Sokat nevettek, vihogtak és mindenféléről beszélgettek. A nagypapa mesélni kezdte a háborús élményeit.

–Jaj, apuka, ezt már annyiszor hallottuk! – tiltakozott a meny és merített a levesestálból a férjének.

–De ezt még nem hallottátok. Tudjátok, ez akkor történt, amikor a ruszkik ránk rontottak negyvenhárom januárjában és már túl voltunk az áttörésen. Akkor még azt hittük, talán sikerül kicsúsznunk az Iván markából…

– Egyen inkább, édesapám! – szólt rá a fia. – Hallottuk már. Ott es esett hadifogságba. Ugye?

Az öreg elszomorodott, hogy senkit sem érdekli a története. Igazán csak most értette meg, mit érezhetett az öregember. Többé nem is szólalt meg az asztalnál. Némán kanalazgatta a levest majd unottan turkálta a második fogást. A süteményből már nem is evett. A meny hiába rakott eléje hármat is. Máskor mindig ő volt az első, aki fogatlanul is először fogyasztotta el.

–Hová megy, apuka? – kérdezte a menye, amikor az öreg némán felállt az asztal mellől és kissé tántorogva elindult a szobája felé.

–Elálmosodtam. Kicsit ledőlők – válaszolta rosszkedvűen.

Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Máskor is előfordult, hogy lefeküdt egy kicsit szunyókálni. Mindezt jól láttam az üveges szekrény mellől. Akkor egy kicsit csodálkoztam is, hogyan lehet valaki álmos ebéd után. Általában, mi seprűk, amint az emberek felálltak az asztaltól befejezve az ebédet, nekiláttunk összeseperni a lehullatott morzsákat és egyéb ételmaradványokat. Hamar elvégeztem. Akkor még villámgyorsan tudtam seperni. Nem fájt semmim. Bezzeg most. Itt fáj, ott fáj. Sajog mindenem. Reggelente alig bírok megmozdulni és végezni a dolgom. No, de nem erről akarok beszélni. Hagyjuk a siránkozást! – Az öreg bement a szobába és leheveredett a díványra. Máskor elég volt neki fél órácska, vagy talán még annyi sem. De most valahogy nem akart kijönni. Eleinte a háziak meg is feledkeztek róla és csak akkor kezdték el keresni, amikor már szürkülni kezdett. Egyszer csak a meny elsikította magát és felemelt kézzel rohant ki a verandára.

–Meghalt! – kiáltotta egészen elsápadtan.

–Ki halt meg? – kérdezte csodálkozva a férj. Még csak, véletlenül sem mert apjára gondolni. Mindenki más meghalhatott volna csak ő nem. Hiszen olyan jól tartotta magát. Semmi jel nem utalt arra, hogy valami baj lehet.

Hiába hívtak azonnal orvost. Az is csak a halál szomorú tényét tudta bejelenteni hivatalosan is. Szegény embert álmában érte a halál. Csak legalább hagyták volna neki elmesélni azt a háborús élményt. Most úgy kellett a másvilágra távoznia, hogy magával vitte és talán már Szent Péternek meséli.

Ezen én is sokat elgondolkodtam, milyen kegyetlenek vagyunk. Nem figyelünk a másikra. Beszélünk, beszélünk, de csak légbe kiáltott szavak. Senki nem emlékszik arra, mit mondott a másik egy perccel ezelőtt. Ha én egyszer abba a fészerbe bekerülök, ígérem, mindenkit meghallgatok elejétől a végéig. Türelmes leszek a másikkal szemben és soha nem fogom sürgetni. Legyünk kicsit jobbak! Nem nagy kérés ez. Minek ez a nagy hajtás, éjjel - nappal munka. Néha pihenni is kell. Megállni egy pillanatra és felnézni az égre megcsodálva a csillagokat. A nagy rohanásban, ha ezt elmulasszuk, akkor az már soha nem jön vissza, és bánkódhatunk rajta életünk végéig. Óh, Istenem, csak lehessek ott egyszer abban a félhomályos fészerben! Nem vágyok fényes palotára, mennyei kiszolgálásra. Jó lesz nekem egy picinyke sarok is a többi megunt tárggyal. nem lehet, hogy ne teljesüljön ez a kérésem. Ha ez beteljesül, akkor én leszek a világ legboldogabb seprűje.

 

 

                                                                      

 

 

 


Szavazás

Tetszenek a meséim?

IGEN
87%
20

NEM
13%
3

Összes szavazat: 23


Újdonságok

Kérés az Olvasóhoz

2015.03.17 13:27
Kedves Olvasóm, Kérek minden Olvasót, aki meglátogatja oldalamat, hogy mondjatok véleményt...

—————

Újból kéréssel fordulok olvasóimhoz

2014.10.27 20:27
Nagyon kérek mindenkit, aki meglátogatja honlapomat, hogy szavazzon! Kíváncsi vagyok...

—————

Kérés

2014.10.03 21:04
Kedves Olvasóim!   Kérlek bennetek, hogy aki olvassa meséimet, az mondjon véleményt! Kíváncsi...

—————

Meghalt a számítógépem

2014.06.21 12:58
Körülbelül egy hétig nem volt számítógépem. Újra kellett telepíteni mindent. Ezért nem tudtam újabb...

—————

Tisztelt Olvasóim!

2014.03.30 22:49
TISZTELT OLVASÓIM! AZ OLDAL FOLYAMATOSAN ÉPÜL. EGY KIS TÜRELMET KÉREK, HOGYMESÉIM FELKERÜLJENEK....

—————

Várom a véleményeket

2014.03.24 22:04
Kedves meseszerető Felnőttek és Gyerekek! Várom véleményetek Meseország honlapomról. Írjátok meg,...

—————

Várom a véleményeket

2014.03.24 22:04
Kedves meseszerető Felnőttek és Gyerekek! Várom véleményetek Meseország honlapomról. Írjátok meg,...

—————

Váras mesék

2014.03.04 21:07
Ma új mesét tettem fel a honlapra Váras mesék címen. Ezeknek a meséknek az a lényege, hogy számba...

—————

Érdeklődés

2014.02.28 21:07
Kedves Olvasóim! Legyetek szívesek megírni, hogy tetszik a honlapom. Nagyon kíváncsi vagyok a...

—————

Információ

2014.02.27 12:01
Minden nap legalább egy új mese kerülfel a honlapomra. Kérlek, ha érdekel eza műfaj a mese, akkor...

—————