Síró fűzfabokrok
Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy szegény vándorlegény. Olyan szegény volt, hogy hozzáhasonlót nem lehetett találni a nagyvilágban. Egy viselős gúnyáján kívül nem volt semmije. Egész évben az országutakat járta, éjjelente meghúzta magát egy szénaboglyában, vagy megkért egy jóembert, hogy adjon szállást a házába. Reggel pedig ment tovább.
Egyik nyárvégi nap fáradtan megérkezett egy nagy faluba. Gondolta, itt is szerencsét próbál, hisz úgy tűnik, módos emberek lakják a falut.
Sok házba bekopogott, de mindenhol elküldték.
– Nem adunk szállást akármilyen jöttmentnek – hangzott bentről a válasz, amikor előadta, mi járatban van.
Órákig tartott, míg végigjárt minden portát. Sehol sem volt szerencséje. Már nagyon elfáradt és a kétségbeesés is mardosta az szívét, amiért az emberek ilyen kegyetlenek hozzá. Éppen azon gondolkodott, hogy itt hagyja ezt a falut, de tett még egy utolsó próbát a faluszéli kicsi házban.
Félve kopogott be a rozoga faajtón. Sokáig nem kapott semmi választ.
Sarkon akart fordulni, amikor egy anyó dugta ki az ősz fejét.
– Mi járatban vagy fiam? – kérdezte reszkető hangon.
– Jó estét, öreganyám! Szállást keresek éjszakára – válaszolta a legény. – Megszállhatnék-e valahol a házacskában?
– Megszállhatsz, de egy feltétellel, reggel, kimész a kertbe és kivágod az ottani vén, száraz diófát. Figyelmeztetlek, nehogy kár essen a négy fűzfába. Nyáron nagy melegben alattuk szoktam hűsölni.
– Szívest – örömest – vidult fel a legény. – Ennél, mi sem könnyebb. Alszok egy jót, és reggel kivágom azt a fát. Ígérem, a fűzfákban semmi kár nem fog esni.
Az öregasszony olyan jó volt hozzá, hogy még vacsorát is adott neki, sőt még bort is öntött a poharába.
Ahogy végzett a szegény legény a vacsorával, mindjárt le is feküdt, mert nagyon álmos volt. Úgy elaludt, hogy reggelig meg sem mozdult.
– Kell fel, fiam, hasadra süt a Nap. Itt egy pohár tej és egy szelet kenyér. Ha megittad, és megetted, menj a kertbe és vágd ki a vén, száraz diófát. Fejszét találsz majd a fészerben kertbe menet.
A legény megitta a tejet, elfogyasztotta a szelet kenyeret, és ment a fészerbe, ahol meglelte a fejszét. Gondolta egy – kettőre végez a munkával és folytathatja az útját.
Amint odaért egyszer csak keserves sírást hallott. Nézett jobbra, nézett balra, de sehol senkit sem látott. Már azt hitte becsapta a füle és neki akart állni a favágásnak. Akkor megint csak hallja a sírást. Ez már fele sem tréfa. Valaki sír és bajban van.
– Ki van itt? Ki itatja az egereket? – kérdezte kíváncsian.
– Én sírok – hallotta a legény. – Kérlek, vágjál ki bennünket!
– Kik vagytok?
– A négy fűzfabokor, akik azt szeretnék, hogy kivágnád őket!
Még soha nem hallott ilyet, hogy a fűzfabokrok beszélni és sírni tudnának. Azt hitte, hogy az ördögök játszanak vele. De, amint jobban megnézte, látta, hogy az egyik fűzfabokor valóban beszél. Kíváncsian megkérdezte:
– Aztán, miért vágjalak ki bennetek? Anyó megkért, hogy vigyázzak rátok, mert nagy melegben alattatok szokott hűsölni. Azt a megbízatást kaptam, hogy a vén, száraz diófát vágjam ki.
– Ne hallgass rá, ha megkönyörülsz rajtunk, akkor elárulok néked egy titkot.
A legény letette a fejszét és várta, hogy a fűzfabokor, mit fog mondani.
-Ha kivágsz minket, akkor megmondom – válaszolta az.
A legény felemelte a fejszét és nagy buzgón nekilátott az első két bokornak. Nem kellett sokáig várni, szinte pillanatok alatt kivágta azokat. Úgy gondolta, miután az ágak a földön fekszenek, megtudja a titkot. Sajnos tévednie kellett. A két fűzfabokorból egyszer csak két fehér galamb röpült fel és eltűnt az ég messzeségében.
– Na, ezek, jól becsaptak – dörmögött magában, és már indult is volna a vén, száraz diófa felé.
– Ne hagyj itt bennünket! Minket is vágjál ki! – rimánkodott a két megmaradt fűzfabokor.
– Azért, hogy ti is becsapjatok, és anyó mérges legyen rám, amiért kivágtam a fűzfabokrait?
– Ígérjük, mi eláruljuk a titkot, csak vágjál ki bennünket!
A legény megállt, megvakarta a kobakját. Látszott rajta, hogy tanácstalan. Nagyon kíváncsi volt, mi lehet az a nagy titok. Ellenben félt is, hogy ez a két fűzfabokor is becsapja. Végül ezt mondta:
– Ha most azonnal eláruljátok a titkot, akkor kiváglak benneteket is.
A bokrok egy kicsit pusmogtak egymás közt, majd mondták:
– Tőlünk három lépésre, napkelte irányában van egy nagy, lapos kő. Vedd fel, és alatta találsz egy mélybe vezető lépcsőt. Menjél le rajta, és egy új világba fogsz érkezni. A többi a te dolgod lesz, hogy mit kezdesz vele.
Hitte is meg nem is, amit hallott. Úgy határozott, mielőtt kivágná a fűzfabokrokat, meggyőződik róla, hogy igaz-e. A fejszéjét a vállára tette és elindult napkelte felé és közben hangosan számolt.
– Egy… kettő… három… – a harmadik lépés után valóban meglelte a nagy, lapos követ.
Nagyon sok lépcső vezetett a mélybe, ráadásul azt sem tudta, hol fog kilyukadni és mi várja odalent. Lesz, ami lesz – gondolta – majd csak ellesz valahogyan a lenti világban. Ami fönt volt, annál rosszabb úgysem lehet. Szegénységét nem veheti el tőle senki.
Lépkedett, lépkedett, de sehogy sem akart leérni. Amikor már úgy látta leért, a lépcső hirtelen elfordult és ment tovább.
Nincs olyan mélység, ami egyszer csak véget ne érjen. A legény is nagy sokára megérkezett. A talpa alatt elfogyott a lépcső. Megérkezett abba a másik világba, amiről a fűzfabokrok beszéltek.
Olyan nagy fényesség fogadta, hogy egy pillanatra be kellett csuknia a szemét, nehogy megvakuljon.
Amikor hozzászokott a fényhez, jól körbenézett. Egy szép virágos réten találta magát. Minden olyan szép volt, hogy ilyent csak álmában látott, de az sem volt ennyire gyönyörű.
Akkor még nem tudta, hogy Tündérországba került, ahol éppen tündérkirály lányának férjet keresnek. Tündérek százai, ezrei járták az országot, hogy kiválasszák a megfelelő legényt. Bármennyire is igyekeztek, sehol nem leltek ilyet. A tündér ifjak nem voltak megfelelők a királykisasszony számára.
Amint jött – ment a virágos réten egyszer csak vele szembe megjelent egy tündér. Mind a ketten nagyon meglepődtek. A tündér még nem látott földi embert, és ezért kíváncsian meg is kérdezte:
– Te ki vagy? Honnan jöttél?
– A fenti világból – válaszolta, – és egy szegény vándorlegény vagyok.
– Mit keresel Tündérországban?
A legény részletesen elmesélte a tündérnek, hogyan került ide. Keresi a jó szerencséjét és a boldogulását. Szeretne kicsit körbenézni Tündérországban.
A tündér megígérte, hogy elvezeti a tündérkirályhoz.
Egy kis gyaloglás után meg is érkeztek a palotába, ahol azon sopánkodtak, nem találnak párt a király lányának. Ellenben, amikor meglátták a legényt szemük mindjárt megakadt rajta. Most bizony a királykisasszony nem kifogásolta, az elé vezetett delikvenst. Sőt szíve mindjárt lángba lobbant iránta.
A legény sem volt fából. Neki is nagyon megtetszett a királykisasszony. Már csak a tündérkirály beleegyezésére volt szükség.
– Nos, fiam szeretnéd-e elvenni feleségül a kislányomat?
– Nagyon szívesen, fenséges királyom – válaszolta boldogan, azt remélve, hogy a hosszú vándorlás után meglelte a szerencséjét, királykisasszony lesz a felesége és többé nem kell koptatnia a poros utakat.
Csak egy baj volt, hogy a király még nem tudta, hogy a fenti világból jött.
– Mely tündéri törzsből származol? - faggatózott tovább a király.
– Jaj, fenséges királyom, ha ezt én tudnám! Csak annyit tudok, hogy már nagyon régóta járom az utakat.
– Utakat járod? – csodálkozott el a király. – Ilyen tündéri törzsről még nem hallottam. Pedig már maholnap ezeréves leszek. Mondd csak hűséges hopmesterem, te hallottál ilyenről?
A hopmester tagadón megrázta a fejét.
– Ilyenről még én sem hallottam, de mindjárt megnézem a nagykönyvben, hátha a betűvető tündérek írtak róla.
Elsietett a hopmester, és csak nagy sokára jött vissza. Addig a legényt megvendégelték minden jóval. Annyit ehetett, amennyi csak belefért. Még a pendelyét is meg kellett eresztenie, hogy azt a sok finomságot ott ne kelljen hagynia.
– Fenséges királyom, – jelentette a hopmester – még a nagykönyv sem tesz ilyen tündértörzsről említést.
Amikor ezt a király meghallotta igen csak vakargatni kezdte a kobakját.
– Akkor fiam, te tulajdonképpen ki vagy? Honnan jöttél? Egyáltalán tündér vagy-e?
Szegény legény azt sem tudta, hogyan kezdje a magyarázkodást. Jobbnak látta, ha mindjárt az elején kezdi és a tündérkirály előtt nem hallgat el semmit.
Így is lett. Amikor végzett a történetével várta, hogy mi fog történni. Közben le nem vette volna szemét a királykisasszonyról, aki olyan szép volt, hogy még nem látott hozzá hasonlót.
A tündérkirály egy kis gondolkodás után megszólalt:
– Sajnálom, akkor így nem veheted el feleségül leánykámat. Kicsikém csak egy tündérlegény férje lehet.
Ez a hír nagyon elszomorította, és gondolkodni kezdett, miképpen tudná megszerezni a királykisasszonyt.
Már éppen szólították az előbbi tündért, hogy kísérje vissza a feljárathoz és ígértessék meg vele, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tündérországba, amikor azt találta ki egy kis csellel megszerzi a tündérkirály lányát.
– Fenséges királyom! – fordult újra a király felé. – Esedezve kérem, csak annyit engedjen meg, hogy holnap reggelig Tündérországban maradhassak. Még sohasem jártam itt. Szeretnék körülnézni.
A tündérkirály nem látott ebben semmi kivetnivalót, megengedte, hogy a szegény legény reggelig Tündérország vendége legyen. Adott melléje egy kísérőt, hogy töviről hegyire bejárhassa a tündérek birodalmát, és vénségére legyen miről beszélnie unokának.
A kísérővel elmentek mindenhová. Tán még az egérlyukba is bekukkantottak, de amint beesteledett a legény azt füllentette, hogy nagyon elfáradt, és szeretne lepihenni.
A tündérlány bevezette egy házban, ahol majd álomra hajthatja a fejét és aludhat reggelig.
Alig, hogy magára maradt és teljesen besötétedett, a királykisasszony ablak alá lopózott. Óvatosan körbenézett, és amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, bekopogott.
– Ki kopog? – kérdezte riadtan bentről egy vékonyka hang.
– Én vagyok a vándorlegény.
– Tudhatod jól, mi nem kelhetünk egybe, mert te emberfia vagy én meg tündér.
– Azért jöttem, hogy megszöktesselek, elvigyelek a fenti világba, ahol majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.
– Apám szomorú lesz, ha megszököm veled.
– Majd megvigasztalódik, ha értesül boldogságunkról. Láttam szemeidben, hogy tetszem neked. Ezért kérlek, gyere velem.
A királykisasszony egy nagyot sóhajtott, és a kezét nyújtotta a legénynek.
– Jól láttad. Amint megpillantottalak, mindjárt beléd szerettem. Nem bánom, történjen akármi, veled megyek. Ettől a perctől fogva, mi egy pár leszünk.
A tündérkirály lánykája kiugrott az ablakon és a vándorlegény karjaiba omlott.
– Sietnünk kell drágaságom. Messze van a feljáró a fenti világba és nem szeretném, ha észrevennék szökésünket – mondta a legény és kéz a kézben elindultak.
Szerencsére még világosság előtt a feljáróhoz értek. Itt a királykisasszony még egyszer visszanézett apja birodalmára, és követve kedvesét felment a fenti világba.
Egyet azonban nem tudtak, aki ezen a lépcsőn felmegy, odafent azonnal fűzfabokorrá változik. Ez a sors várt a királykisasszonyra és a vándorlegényre is. Ahogy lépni próbáltak előre, ahol a lábuk földet ért, ott azon nyomban talpuk gyökeret eresztett és két szép egymásba kapaszkodó fűzfabokor lett belőlük. Egészen addig ott kell állniuk, míg valaki ki nem vágja őket.
Az anyó sokáig várta a legényt. Furcsállta, hogy nem hallja a fejsze csattogását. Ezért elindult a kertbe, hogy megnézze, mi történt.
Meglepetten látta, hogy még áll a vén, száraz diófa. Szerencsére a fűzfák is a helyükön vannak. A fejsze ott árválkodott mellettük. Az anyó értetlenül megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott:
– Nem értem, minden legény eltűnik, amikor megkérem, hogy vágja ki a diófámat. Még szerencse, hogy a fejszémet nem vitte el.
