MESÉIM

TARTALOMJEGYZÉK

1., Tornászkodó csigafiú

2., Szintelen pillangó

3., Róka, róka hová futsz?

4., Róka Rudi ajándéka

5., Peti itatja az egereket

6., Nagypapa szerszámai

7., Mindentudó botocska

8., Mikulás és a veszekedő nyulacskák

9., Mi van a Mikulás zsákjában?

10., Mesélő tündér

11., Tejfeles bajszú király

12., A füzetben lakó tündér

13., Kicsi esőcsepp

14.,Gombaházikó tündére

15.,Vitatkozó tulipánok

16., Tavasz a réten

17., Szegény kicsi törpe

18., Okos mókus

19., Cseresznyekirályfi

20., Ki tud nagyobbat ugrani?

21., Beteg Nap

22., Kukackirály nősülni készül

23., Mókus és a buta cinege

24., Csizmácska

25., Hol lalkik a Jézuska?

26., Álom a fenyőfa alatt

27., Szegény ember és a róka

28., Egérnéne, hogyan járt túl a macska eszén

29., Szomorú királyfi

30., Kakas úrfi és a tyúkanyó

31., Kis lila pillangó

32., Kicsi Mariska és a cinegék

33., Kislány horgászbottal

34., Blöki a postáskutya

35., Cili cica és a cinegék

36., Kicsi csiga, aki megmentette az erdőt

Tornászkodó csigafiú

Egyszer, amikor a virágos réten sétálgattam, arra lettem figyelmes, hogy egy nagy lapulevél alatt valaki keservesen sír. Először még csak elképzelni sem tudtam, ki lehet? Ugyanis senkit sem láttam a réten. Néztem jobbra, néztem balra, és akkor megpillantottam a lapulevél alatt egy csigát. Olyan keservesen sírt, hogy mindjárt megesett rajta a szívem. Még sohasem láttam csigát sírni. Ez a csúszómászó népség inkább a szememben mindig vidámnak tűnt, de most ez a kicsi csiga nagyon bánatos volt.

Mindjárt meg is kérdeztem tőle:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Nem kaptam választ a kérdésemre. Csak hangos hüppögés volt hallható a lapulevél alól. Még egyszer megismételtem kérdésemet:

– Mi a baj, kicsi csiga?

Ekkor kidugta fejecskéjét a házából és nagy könnycseppeket hullatva mondta:

– Senki sem akar velem játszani. A csigagyerekek azt mondják, nyápic vagyok. Kérlek, segíts, hogy én is erős legyek!

Megesett rajta a szívem. Nagyon szánalmas volt, amint ott zokogott nekem. Mindjárt tudtam, hogy valamit ki kell találnom, nem hagyhatom magára. De hogyan tudnék segíteni egy csigának? Ezt igazán magam sem tudtam. Még sohasem voltam hasonló helyzetben. Vajon, mit kellene tenni, hogy erős legyen?

Leültem melléje a fűre és törni kezdtem a fejem. Sokáig semmi okos nem jutott az eszembe. Már úgy nézett ki, feladom, és hősiesen bevallom, nem tudok segíteni, amikor, mint villám átcikázott agyamon egy briliáns ötlet. A csigafiúnak tornászni kell. Ha minden nap fut, különböző gyakorlatokat hajt végre, akkor egy idő után megerősödik és izmos kis csiga válik belőle.

A futást, azt hamarosan el is vetettem, mert ugye a csigák nem szoktak rohangálni. Butaság lenne tőlem, hogy ilyenre kérjem. Maradt hát a gyakorlatok. Ha szorgalmas és kitartó ezzel is eredményes lehet.

– Idefigyelj, kicsi csiga! – mondtam neki. – Azt javaslom, tornásszál. Ha megfogadod tanácsomat, akkor egy két hónap múlva te leszel a környék legerősebb csigája.

– Tornásszak? – csodálkozott el tágra nyitott szemekkel. – Azt meg, hogyan kell csinálni? Mi csigák nem szoktunk tornászni. Ki tudna nekem ebben segíteni?

Erre a kérdésre én sem számítottam. Tényleg itt a virágos réten, ki tud segíteni egy csigafiúnak a tornászásban? Ezért aztán kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De ne adtam fel. Tudtam, hogy erre is majd csak megtalálom a megoldást. Bizonyára sikerül valamit kitalálnom vagy valaki segít.

Körülnéztem segítséget vártam. Eleinte a sok, szép virágon kívül senkit sem láttam. Meleg volt és az állatok és az állatok hűs helyet keresve elbújtak.

Reménytelennek tűnt a helyzetem. A csigafiú egyre türelmetlenebbül kérdezgette: „Ki fog segíteni nekem?”

És akkor megtörtént a csoda. Váratlanul az egyik fűszálon megpillantottam egy katicabogarat. Serényen mászott egyre feljebb, talán azért, hogy körbenézzen a nagyvilágban.

Gyorsan felugrottam és hozzászaladtam. Először a kicsike állat nagyon megijedt. Nem tudta, mit akarhat tőle ez a hatalmas ember. Megpróbált elmenekülni, de sikerül óvatosan a markomba tartani. Szegényke reszketett, és apró szemeit rám emelte, mintha azt mondta volna kétségbeesve:

– Ne bántsál! Engedj el! Szeretnék szabadon szállni, repülni a színes, illatos virágok felett.

– Ne félj! Nem bántalak, csak a segítségedet szeretném kérni – és visszamentem vele a csigafiúhoz. – Nézd, itt van ez a kicsi csiga! Senki nem játszik vele. A többi csigafiú és lány elhagyta, mert gyönge. Szeretne ő is erős lenni. Kérlek, kedves katicabogár segíts neki a tornászásban! Látom te erős és ügyes vagy. Bizonyára minden nap tornászol.

A katicabogár végig sem engedte mondani, amit elkezdtem, büszkén kihúzta magát.

– Így igaz, minden nap tornászok – lelkendezett megbátorodva. – Nálunk, katicabogaraknál soha nem telik el egy nap torna nélkül. Mi is lenne velünk, ha elhagynánk magunkat? Nem bírnánk felemelni a szárnyunkat, és lepottyannánk a magas fűszálról.

– Akkor segítesz neki? – kérdeztem reménykedve.

Kicsit gondolkodott, majd a kis vidám hangján mondta:

– Nem bánom segíthetek. Akár már most el kezdhetjük a tornázást. Úgyis ráérek és unatkoztam.

Örült a csigafiú, hogy lesz, aki segít neki megerősödni, és talán még a többi csiga is visszafogadja, ha meglátják, milyen erős.

A katicabogár jól értette a dolgát. Látszott rajta, hogy minden nap edzi a testét. Úgy megdolgoztatta szegény csigát, hogy lógott a nyelve a sok gyakorlat után. Hajlongtak, nyújtózkodtak, de a katicabogár még fejre is állította tanítványát.

De nem volt elég csak egyszer végig izzadni a napot. Hosszú idő kell, hogy egy nyápic csigafiúból erős, izmos lurkó legyen. Ezért nap, mint nap edzettek órákon át. Eleinte bizony a csigafiú nagyon megizzadt, folyt róla veríték, alig kapott levegőt egy – egy erősebb gyakorlat után. Ilyenkor legszívesebben abbahagyta volna az egészet, de a katicabogár mérgesen ráripakodott.

– Én bizony szégyellném a cél előtt feladni. Fel ne add, mert akkor mindenki kinevet és csúfolni fog!

A fárasztó gyakorlatok eredményre vezettek. Végül már a csigafiú ügyesebb volt, mint az edzője, és meg se kottyant neki felmászni egy magas fa csúcsába vagy felemelni akár egy tucat fűszálat.

Ezekről természetesen csak később értesültem, amikor újból találkoztam a csigafiúval. Nagyon hálás volt, amiért segítettem és a környék legerősebb csigája lett.

– Képzeld el! – mesélte boldogan. – Nincs csiga a réten, aki súlyemelésben legyőzne. Birkózni is én tudok legjobban. Tegnap még a meztelencsigát is legyőztem, pedig ő nagyon erős állat. A csigaóvodában mindenki velem akar játszani és azt akarják legyek a barátjuk. Olyan jó, hogy segítettél, nagyon köszönöm. Még csak annyit akarok mondani, biztasd a gyerekeket is, hogy tornázzanak minden nap!

Megígértem neki, és elégedetten néztem, amint egy hatalmas földre pottyant virágszirmot a magasba emelt.

Színtelen pillangó

Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta a tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.

Amikor Pepike észrevette ezt a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:

– Mi a baj Pepike? Miért itatod az egereket?

Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, amikor csak egy kismadár volt.

– Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.

– Ezért ne búsulj Pepike! – vigasztalta a kismadár – segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.

– Igazán? Megtennéd? – örvendett a pillangólány és örömében boldogan ugrálni kezdett.

– Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon – válaszolta.

– Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim színesek legyenek?

– Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.

Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:

– És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?

A kismadár hangosan elnevette magát:

– Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.

Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.

Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.

– Gergő! Gergő! – csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve – Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.

Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.

– Mit akarsz Csicsergő? Miben segíthetek?

– Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?

– Nagyon szívesen – mondta mosolyogva Gergő – úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?

– Ezt rád bízom – felelte Pepike – a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.

– Ezen ne múljon – mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.

Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.

Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.

Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.

– Nézd csak kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?

Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.

– Szebbek, mint újkorukban – kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.

Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:

– Köszönöm drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!

A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.

Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.

Róka, róka hová futsz?

Egyszer valamikor nagyon régen, amikor még az ember és a róka együtt élt történt a következő eset.

Az ember megbízta a rókát, hogy vigyázzon a tyúkjaira. Az boldogan eleget is tett a kérésnek.

– Menjél csak nyugodtan, gondját viselem tyúkjaidnak.

Az embernek rengeteg szárnyasa volt. Talán még maga sem tudta mennyi. Soha nem számolta meg. Nem is volt rá szükség, nem kellett attól tartania, hogy egy is elveszik belőle. Inkább az volt a jellemző, hogy napról napra gyarapodott a gazdaság.

Rókának csak annyi volt a feladata, hogy élelemmel ellátja az állatokat, és néha – néha rájuk néz. Ez nem volt nehéz munka. Könnyedén elvégezte, sőt mellette egy kis szunyókálásra is volt ideje. Egyszer is, amikor egy ilyen szunyókálás után felébredt, érezte, hogy nagyon megéhezett. Bement a házban, de a kamrában semmi fogára valót nem talált.

Gondolkodni kezdett, hogy mit tegyen. Honnan lehetne valami finomat szerezni. Messze nem akart elmenni a háztól, hiszen az ember rábízta a baromfiakat. Ha elmegy és közben a tyúkok elkóricálnak, még végül a barátja megharagszik rá.

Kiült a tornácra és onnan nézte a baromfiudvart, ahol számtalan tyúk és kakas kapirgált.

Iszonyatosan éhes volt. Az éhségtől már alig látott. Talán már látomásai is voltak, mert egyszer csak úgy látta, mintha az udvaron szép, nagy sült combok szaladgáltak volna.

Szegény rókának csorgott a nyál a szájából. Milyen jó is a finom, sült csirkecomb.

Nézte, nézte a tyúkokat, és végül nem tudott nemet mondani a kísértésnek. Felugrott, és egy gyors mozdulattal elkapott egy szép, kövér tyúkot. Levágta, és megsütötte a kemencében, majd jóízűen elfogyasztotta.

Ez még talán nem is lett volna baj, hisz barátjával, az emberrel is gyakran lakmároztak hasonlót. A bajok akkor kezdődtek el, amikor váratlanul megjelent az egyik haverja a közeli erdőből.

-Mit eszegetsz komám? – kérdezte átkiáltva a kerítésen, amint a házhoz ért.

-Sült csirkét, komám – válaszolta teli szájjal. – Barátom az ember elment dolgait rendezte, és megkért, hogy vigyázzak a tyúkjaira. Közben megéheztem, és megsütöttem egyet.

-Nem haragszik meg érte az ember barátod? – érdeklődött tovább a haver.

-Nem szól érte, ha megeszek egyet. Máskor is megesett, hogy elcsipegettünk egy – egy tyúkocskát. Különben is annyi van, hogy észre sem veszi, ha csak egy is hiányzik belőlük. Jó gazda az ember.

A róka haverja elgondolkodott a hallottakon.

-Idefigyelj, barátom! – mondta némi szünet után. – Mi lenne, ha engem is megkínálnál abból a sült csirkéből. Éhes vagyok. Nem is tudom, mikor ettem utoljára. Kérlek szánjál meg egy kis ennivalóval.

A tyúk egyik combja még megvolt, hiszen alig néhány perccel kezdett hozzá a falatozáshoz. Megsajnálta haverját, és beinvitálta a tornácra. Tudta, hogy az ember még sokára fog hazatérni, addig szépen megeszegetik a vacsorát.

Ahogy a közmondás mondja: evés közben jön meg az étvágy, a róka haverja is így járt. Amire végeztek az evéssel, még éhesebb lett. Látszott rajta, hogy nem lakott jól.

-Még tudnék enni – sóhajtott egy nagyot. – Mi lenne, ha még egy pipit levágnánk. Azt mondtad, hogy az ember csak késő éjjel ér haza. Addig az utolsó falatig úgy eltüntetjük, mint a pinty.

A róka igazat adott neki. Szó, ami szó ő is nagyon éhes volt, hiszen meg kellett osztoznia a tyúkon a haverjával. Kiválasztottak egy szép kotkodáló szárnyast, és ezt is megsütötték.

Evés közben a róka haverjának eszébe jutott valami.

-Te lehetnél a környék leggazdagabb rókája – mondta, amint lenyelte az utolsó falatot is.

-Miből gondolod ezt? – kérdezte a róka csodálkozva – Hogyan lehetnék a leggazdagabb?

-Itt van ez a rengeteg baromfi. Ez az ember azt sem tudja, mennyi van. Talán még egyszer sem számolta meg.

-Nem szokta – vonta meg a vállát.

-Na, látod – bátorította a haverja. – Eladhatnál belőle jó párat, és gazdag róka lehetnél. Nem kellene állandóan az ember kegyéből élned. Te lehetnél az erdők királya.

-De mit szól hozzá az ember, ha kitudódik a turpisság? Hiszen mindig megbízott bennem, és jól elvoltunk együtt.

-Közben jól kihasznált. Ki tudja most is merrefelé kószál? Te meg itt vigyázol a tyúkjaira. Ugye?

A róka igazat adva haverjának helyeslően bólogatott a fejével. A haver pedig folytatta:

-Ha akarod, én szívesen segítek, hogy minél előbb gazdag róka legyen belőled. Üzenj, ha majd legközelebb az ember nem lesz itthon! Akkor én hozok egy nagy zsákot, és elszállítjuk a tyúkokat.

Eleinte a rókának nem nagyon tetszett az ötlet, de végül haverja addig – addig beszélt, míg végül meggyőzte. Megegyeztek, hogy amikor az ember újból elmegy, a háztól véghezviszik a tervüket.

Nem kellett sokáig várniuk. Az ember néhány nap múlva újból útra kelt.

-Barátom, róka, – mondta – most három napra el kell utaznom a városba. Kérlek vigyázz a tyúkocskákra!

-Vigyázni fogok rájuk – füllentette a róka, és még integetett is a távolodó ember után.

Azonnal üzent a szarkával a haverjának, aki jött is gyorsan egy nagy zsákkal.

Kiválogatták a legszebbeket, és amikor megtellett a zsák a haver kaján vigyorral mondta a rókának:

-Várjál itt, míg visszajövök a sok pénzzel, amit a tyúkokért kapok!

A róka szerette volna, megkérdezni valójában meddig kell várnia, de amire ezt megkérdezte volna a zsák tyúkkal együtt eltűnt a haver.

Szegény rozsdás bőrű várta reggeltől estig. Szinte el sem mozdult a kapuból. A következő nap is egész nap az utat kémlelte, de nem jött. A környék madarai még csak a hírét sem hallották. Mindegyikőjük csak a csöppnyi fejét rázta.

-Nem láttuk a haverodat. Bizonyára elnyelte a föld.

A róka rosszat sejtett. Azért harmadnap is kiállt az útra, hátha most jön a pénzzel a haverja, és még lesz idejük lelépni, mielőtt az ember megérkezik.

Sajnos hiába várta. Az idő gyorsan múlott, és egyszer csak este lett és a haverja helyett feltűnt a távolban az ember.

-Jaj, Istenem, mi lesz most? Hiszen az embernek van egy hosszú csövű botja, amivel kilyukaszthatja a bundámat.

Nem sok ideje maradt a gondolkodásra. Jobbnak látta, ha kereket old, és nem várja meg az embert. Fülét, farkát behúzva futni kezdett az erdő felé. Még annyit azért hallott, hogy az ember csodálkozva kiabál utána:

-Róka, róka, hová futsz?

Róka Rudi ajándéka

Szegény nénének a róka elvitte az egyetlen tyúkocskáját. Amikor kiment, hogy megetesse, a tyúkól üresen tátongott. Néne mindjárt látta, hogy ezt csak a róka tehette. Az ajtóban talált egy tollat, ami a tyúkocskájából pottyant ki, amikor a ravaszdi szaladt vele az erdőbe.

Egész nap siratta. Mi lesz most vele? Ki tojik neki tojáskát? Nagyon haragudott a rókára, amiért ezt a szörnyűséget tette vele.

Volt egy kicsi róka kölyök Rudika, aki szeretett ólálkodni a baromfiólak környékén, de gyáva volt bemenni, és tyúkot csenni. Ezért a testvérei mindig ki is nevették, sőt nem egyszer kigúnyolták. Ez nagyon fájt neki. Most is azért járt néne tyúkólja környékén, hogy bebizonyítsa a többi rókának bátorságát. Elhatározta, addig nem megy haza, amíg a zsákját meg nem tölti kotkodácsoló jószággal.

Amint ott nézegetett, egyszer csak észrevette a síró nénét, amint az ült a hatalmas diófa alatt, fejét a tenyerébe hajtva, és tyúkocskáját szólongatta:

– Tyúkocskám, drágaságom, mi lehet veled? Jaj Istenem, ez az átkozott vörös ördög, miért vitt el. Ígérem, ha egyszer még az életben hazakerülsz, jobban fogok rád vigyázni. Minden nap finom magokat kapsz ebédre. Gyere haza, kicsi tyúkocskám!

Rudika ezt meghallván nagyon megsajnálta az öregasszonyt. Legszívesebben odament volna hozzá bocsánatot kérni a többiek nevében is, de félt, hogy néne dühében ráereszti a kopóit, és akkor, jaj neki.

Valami mást kell kitalálni.

De nem tudta, hogy mit?

Hosszas gondolkodás után, fejecskéjében, mint a nyári villám átcikázott a megoldás. Ajándékot fog vinni, és talán így néne megbocsát.

Ez annyira fellelkesítette, hogy majdnem ugrált örömében. Igaz nem tudta, mi legyen az ajándék?

Talán, ha szedne neki virágot a közeli réten. Már el is elindult, hogy szedjen egy csokorra valót, amikor eszébe jutott, nénének is vannak virágai. Más ajándékot kell kitalálni, aminek szegényke örülni fog, és némileg feledteti a tyúkocskát.

Közelben legelészett a Riska tehén, és tőgye csak úgy feszült a tejtől. A rókaiskolában hallotta a tejből sajtot is szoktak készíteni. Egy nagy kerek sajt bizonyára kiengesztelné nénét, és örülne neki.

Csak az volt a gond, nem tudta, hol szerezzen sajtot. Egy rókakölyök mégsem mehet boltba. Igaz ott lehetne legkönnyebben sajtot kapni, de az emberek azonnal elkergetnék, vadászért kiáltanának.

Valami más megoldást kell keresni.

Szerinte Riska tehén tudja, hol készítenek sajtot. Ezért elhatározta, hogy megkérdi tőle.

Óvatosan odalopózott, és megkérdezte:

– Riska, áruld el, hol készítenek sajtot?

A tehén kérőzve ránézett, majd mondta:

– Menj el a városba, odaviszik a tejemet, mert ott van egy nagy gyár, ahol a tejből sajtot készítenek.

Róka Rudi elhatározta, hogy elmegy a városba. Nagyon félt, szinte reszketett, tudta jól, hogy ott az utcákon sok ember van, akik nem szívelik nemzetségét.

Mit tegyen, hogy ne ismerjék föl? Némi töprengés után kisütötte, hogy kereskedőnek öltözik, aki egy kerek sajtot akar venni.

Az elhatározását tett követte, elindult a városba, hogy megkeresse a nagy gyárat, ahol majd talál egy sajtot.

Sokáig bolyongott a városban, amire ráakadt.

Már az utcáról látta, hogy odabent, olyan nagy sajtokat készítenek, mint egy kocsikerék. „Hej, ha egyet sikerülne szereznem, bizonyára megbocsátaná néne, amiért testvérei elcsenték a tyúkocskáját!”

Bement a gyárba és az ottani embereknek elmondta, hogy miért jött.

– Nincs semmi akadálya – mondták neki az emberek – Ha uraságodnak van elegendő pénze, akkor olyan nagy sajtot vehet, amilyet csak akar.

Igen ám, csak az volt a baj, hogy Róka Rudinak nem volt pénze. Egy árva fillér annyi sem volt a zsebében. Ez pedig igen nagy baj, mert pénz nélkül még egy kereskedőnek látszó rókát sem szolgálnak ki. Hiába fogadkozott, hogy nemsokára meghozza a sajt árát, a sajtgyáriak nem hittek neki. Kénytelen volt dolga végezetül elkullogni. Nagyon szomorú volt, hogy nem tud sajtot vinni ajándékba.

Búsan hazament, ahol testvérei megint gúnyólodva fogadták.

– Ugye megint üres zsákkal tértél haza. Gyáva vagy te tyúkot lopni – csúfolták a többiek.

Szegényke bánatában kiszaladt a rókalyukból és elment a bokrok mögé sírdogálni. Amint ott pityergett keservesen észrevette, hogy a bejárat mellett van egy zsák, és mintha valami mocorogna benne. Gyorsan belekukkantott és csodák csodájára bent volt néne tyúkocskája.

Nagyon megörült neki, hogy még nem ették meg ebédre. Azonnal tudta, ez lesz a legjobb ajándék a szegény öregasszonynak, ha hazaviszi kicsi, kedves állatát.

Nem szólt senkinek, vállára kapta a zsákot, és uzsgyi a faluba.

Néne még mindig siratta a tyúkocskát, és már bizonyára azt hitte, soha többé nem látja viszont.

Nagyon meglepődött a hátán zsákot cipelő róka láttán. Már majdnem hívta a fenevad kopóit, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, amikor Rudika bontogatni kezdte a zsák száját és kotkodácsolva kirepült belőle a tyúkocskája. Boldogan futott kinyitni neki a kertajtót, hogy minél előbb hazaérjen az eltűntnek hitt állat.

A kicsi rókakölyök elégedetten nézte a nénét és a tyúkot. Nem sokáig időzött a falu szélén, mert a kopók szagot kap és azon mesterkedtek, hogy valahogyan a kerten kívülre kerüljenek és megkergessék a vörös bundás tyúktolvajt, mert ők akkor nemtudták az erdő felé iszkoló állat az nem a baromfiudvart akarta meglátogatni, hanem visszahozta néne tyúkocskáját, amit testvérei elcsentek.

Otthon a rókák nem értették, hová tűnhetett a zsák a tyúkkal? Mindenhol keresték, de sehol nem lelték. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyára az a huncut menyétasszony vihette el a rókalyuk mellől, mert ő is nagyon szereti a szárnyasokat. El is határozták, ha legközelebb találkoznak vele, kérdőre vonják.

Igazságot csak Rudika tudta, de semmi pénzért sem árulta volna el, hogy ő volt a tettes, mert akkor nagyon kikapott volna szüleitől és testvéreitől.

Amire nagy lett, ő is megtanulta, hogyan kell élelmet szerezni, sőt az erdő legügyesebb rókája vált belőle, de arra mindig nagyon vigyázott, hogy néne portáját messze elkerülje! Nem csak a félelmetes kopók véget, de nem szeretett volna szomorúságot okozni az öregasszonynak.

Peti itatja az egereket

Volt egyszer egy kisfiú, akit Petinek hívtak. Ez eddig rendjén is lett volna, hiszen sok kis lurkót neveznek így.

Mi kis barátunk arról volt híres, hogy mindenért sírva fakadt. Ha csak valaki ránézett, mindjárt pityeregni kezdet. Pedig már óvodába járt. Ugye egy ovisnak nem illik sírni mindenen apróságon, hiszen ő már egy nagyfiú. De ez nem volt jellemző rá. Hiába volt nagycsoportos, az óvoda egyik leggyávább, legsírosabb gyereknek ismerték. Talán csak egy kislány hasonlított Petire sírás terén, de ő még alig múlott hároméves, és néhány nappal ezelőtt kezdett óvodába járni.

Társai csúfolták is ezért Petit. Sokan kinevették, nem játszottak vele. Mindig egymagában gubbasztott az óvoda udvarán. Óvó néni reménytelenül vigasztalta, bátorította, semmi sem használt. Ha valaki megkérdezte tőle, miért sír, akkor erre még jobban rázendített. Egy igazi bőgőmasina volt.

Egyik délután, amikor a többi kisgyerek vidáman játszott a homokozóban, Peti félrevonult, és egy bokor tövében pityergett. Maga sem tudta, miért. Csak úgy hullott a szeméből a könny.

Váratlanul egy egérke toppant elébe.

– Idefigyelj te emberpalánta! Hagyd abba a sírást! Éppen az egérlyuk fölött ülsz, könnyeid már otthonomba is befolytak. Félő, ha így megy tovább, ki leszek öntve, mint egy ürge.

A kisfiút nagyon meglepődött, mert még sohasem látott beszélő egeret. Mindjárt abbahagyta a sírást. Kíváncsian megkérdezte az egérkét:

– Te tudsz beszélni?

– Miért ne tudnák? Minden kisfiú tudja ezt, aki bátor, és nem sír állandóan. Senki sem szereti a síros gyerekeket. Menj oda a homokozóba, és játsszál velük!

– De kinevetnek.

– Miért nevetnének ki?

– Mert sírok.

– Nem kell, mindenért pityeregni. Meglásd, egy idő után mindenki elfelejti, hogy te síros voltál.

Peti elgondolkodott, amit az egérke mondott. Talán igaza lehet. Meg kellene próbálni, hátha a társai befogadják, és játszanak vele.

– Menjél csak, és légy bátor! – biztatta a kicsi barátja.

A homokozónál a kisfiúk és kislányok csodálkoztak, amikor a bőgőmasina barátjuk megjelent, és leült közéjük játszani.

– Na, mi van, idejöttél bőgni? – kérdezte tőle az egyik kisfiú.

– Nem is bőgök – mondta Peti.

– Nem hisszük el, te egy bőgőmasina vagy. Mindenki tudja, még az óvó néni is.

– Nem is igaz, hogy sírok – görbült le a szája, és szemében megcsillant egy könnycsepp.

Erre a gyerekek hangos nevetésbe törtek ki, és csúfolni kezdték:

– Bőgőmasina. Bőgőmasina, itatja az egereket.

Ezt már Peti nem tudta eltűrni. Sírva visszarohant az egérlyukhoz.

– Mi van már megint? Látom, be kell szereznem egy esernyőt, mert mindjárt eláztatod az otthonomat. Miért sírsz már megint?

Részletesen elmesélte, hogy mi történt. Megpróbált mindent, megfogadta az egérke tanácsát, de a gyerekek kinevették, sőt még az óvó néni is mosolygott rajta.

Az egérke megvakarta kobakját, majd ezt cincogva mondta:

– Ki találtam valamit. Ez biztosan segít, és többé senki sem fogja mondani, hogy bőgőmasina vagy. Menj vissza, és ne törődjél, amit mondanak a többiek!

– De megint rajtam fognak nevetni, és kicsúfolnak. Ezt ne akarom – kezdett el újból pityeregni.

– Figyelj rám barátocskám, ha mindent úgy teszel, ahogyan mondom, akkor ma te leszel a legbátrabb kisfiú az oviban.

Peti hitte is meg nem is, amit az egérke mondott, de azért türelmesen végighallgatta.

– Amikor visszamentél a homokozóba, ülj a többi gyerek közé, és kezdjél el játszani…

– De akkor megint csúfolni kezdenek – szakította félbe az egérkét.

– Akkor jövök én. Megjelenek a homokozóban, mintha csak véletlenül járnék arra. Meglásd, mindenki megijed tőlem, főleg a kislányok, de még a fiúk is. Sikongva menekülnek az óvó nénihez, aki szintén fél az egerektől, pedig neki jó példát kellene mutatni az ovisoknak. Te el ne szaladj! Az lesz a feladatod, hogy ügyesen, óvatosan megfogsz, és megmutatsz a többieknek. Meglátod, mi fog történni akkor.

A kisfiú nem nagyon hitt az egérkének, de mégis mindent úgy tett, ahogyan mondta neki kicsi barátja.

– Nézzétek visszajött a bőgőmasina – fogadták a gyerekek Petit – Vigyázzatok, mert mindjárt megint könnypatakban úszik a homokozó!

Minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne sírja magát. Társai szünet nélkül csúfolták. Még az óvó néninek is rájuk kellett szólnia, hogy már hagyják abba, de nem sok sikerrel.

Nagyon nehéz percek voltak ezek Peti számára. Végül már nem bírta tovább. Lekuporodott a homokozó egyik sarkába, hogy elsírja magát, amikor szaladva megjelent az egérke. Először egy kislány vette észre.

– Jaj, ott van egy egér! – menekült hisztérikusan az óvó nénihez, aki alig akarta elhinni, amit mondott, de amint ő is meglátta a kicsi szürke egeret ijedten felállt a padról. Erre mindenki ijedten iszkolt kifelé a homokozóból. Nagyon sokan még el is sírták magukat, mert annyira féltek.

– Most fogjál meg! – súgta az egérke Petinek.

Igaz Peti is kicsit félve, de felemelte a kicsi állatot mindenki nagy csodálkozására. Az óvó néni is ámulva nézte a mutatványt, majd mondta:

– Nem is gondoltam, hogy te ilyen bátor vagy. Gyerekek nézzétek, egy igazi hős van közöttünk, aki nem fél az egértől. Kérjetek tőle gyorsan bocsánatot, amiért bőgőmasinának neveztétek!

Ezalatt Peti észrevétlenül elengedte az egérkét, aki egy szemvillanás alatt visszaszaladt a lyukába, és folytatta az alvást, amit félbe kellett szakítania kicsi barátja sírása miatt, de már akkor mindenki a hős ovissal volt elfoglalva, és egymással versenyeztek, hogy vele játszhassanak.

Többé Peti sem sírt, mert egér barátja megtanította: nem kell minden apróságért az egereket itatni.

Nagypapa szerszámai

Volt nekem egy drága, jó nagypapám. Jaj, Istenem mennyire szerettem őt! Gyakran töltöttem nagyszüleimnél a délutánokat, mikor édesanyám nem volt otthon, vagy valami más elfoglaltsága akadt. Ilyenkor mindig náluk voltam, és szívesen tébláboltam nagypapám körül, mert öreg szülém mindig tudott a nyelvemen beszélni.

Szerettem hallgatni történeteit, amelyek visszavittek az ő gyermek és ifjúkorába. Rengeteg dolgot tudtam meg az akkori időkről.

Nagypapám keze egy pillanatra sem állt meg. Szinte pihenés nélkül dolgozott egész nap, közben mesélte és mesélte azokat a csodás történeteket.

Élmény volt vele lenni. Mint egy kis puli kutya, követtem mindenhová. Főleg a bognárműhely kincsei érdekeltek. Igaz ide egyedül nem volt szabad belépnem. Itt csak akkor tartózkodhattam, ha nagypapám is ott volt. Véletlenül, ha betévedtem a műhelybe, és nagypapám valahol távol járt, nagymamám mindjárt futva jött, és kitessékelt a helyiségből.

– Ugye tudod ide engedély és felügyelet nélkül nem jöhetsz be? Nagypapád szerszámai nem gyerek kezébe valók. Mind egytől egyig élesek és hegyesek. Ne adj Isten, hogy valami baj történjen veled! – mondta nagyanyám, aki mindenben veszélyt látott. Tudom, hogy csak jót akart nekem, és nagyon féltett. Akkor talán nehezteltem rá, most ennyi év után mégis hálásan gondolok vissza rá.

Szomorúan hagytam el a bognárműhelyt, pedig minden vágyam az volt, hogy egyszer kipróbáljak valamennyi ottani szerszámot, amikor csak én leszek egyedül a bognárműhelyben. Ez nagyon izgalmas vállalkozásnak tűnt. Igazából nem is értem, miért, mert hiszen máskor nagypapám mindig szívesen megmutatta kincseit, sőt felügyeletével némelyiket ki is próbálhattam.

A mai napig nem értem, mi hajtott, hogy egyedül legyek a szerszámai között.

Türelmetlenül lestem az alkalmat, mikor valósíthatom meg álmomat. Sajnos kicsi volt rá az esély, hogy felügyelet nélkül legyek. Mindig közbejött valami, és nem foghattam kezembe azokat az értékes eszközöket.

Egyszer azonban mégis sikerült belopózni a műhelybe, nagyanyám is eléggé elfoglalt volt. Talán valamit kint a kertben ügyködött.

Egyedül maradtam, és enyém volt az egész műhely. Úgy éreztem magam, mint Ali baba a kincses barlangban. Azt sem tudtam, hová kapjak? Melyik szerszámot érintsem meg először. Mindet szerettem volna egyszerre a kezembe venni.

Amint már mondtam, nagypapám jelenlétével szinte már valamennyi kipróbálhattam, de az nem volt ugyanaz, mint amikor egy szál magam garázdálkodhatok ebben a kincseket rejtő helyiségben.

Először a fűrészhez léptem. Mindig érdekelt, hogy az a vékony fémlap, miképpen tudja elvágni a vastag fát. Most itt az alkalom én is tehetek egy próbát, mégpedig úgy, hogy senki sem néz, vagy mondja, elég. Addig fűrészelhetek, ameddig csak akarok.

Így is tettem. Befogtam a satuba egy jókora lécet, és mindent beleadva húztam, vontam a szerszámot.

Eleinte simán ment a munka, de ahogyan haladtam egyre mélyebbre, úgy lett egyre nehezebb. Végül már két kézzel cibáltam. Sajnos még így sem igen haladtam előbbre.

Nem akartam elhinni, hogy nekem ne sikerüljön, amikor nagypapám könnyedén, gyorsan keresztül vágott vastag fákat, léceket.

Nem lehet igaz, hogy én ennyire ügyetlen legyek – gondoltam. A satu alatt meg csak egyre gyűlt a fűrészpor.

Nagyon bántott a sikertelenség, de nem akartam feladni. Történjen akármi, akkor is elfogom fűrészelni a lécet. Ha estig is kell rángatnom a szerszámot, akkor is kettévágom.

Izzadtam, fáradt voltam, közben meg is szomjaztam, de nem mertem kimenni a műhelyből. Attól tartottam, meglát nagymamám, és mérgesen elkerget még a környékről is, vagy valami más elfoglaltságot talál ki számomra, ami éppen nem lesz az ínyemre való.

Szinte már szenvedve fűrészeltem. Meg akartam mutatni a világnak, de főleg nekem, nem vagyok akármilyen nyámnyila gyerek. Ha kell, akkor én is tudok fűrészelni, mint a nagypapám.

Talán még most is dolgoznék, ha váratlanul nem nyílik ki a műhely ajtaja, amit a nagy munka hevében nem is vettem észre.

Nem tudom nagypapám mennyi ideig állt a hátam mögött és figyelt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megköszörüli a torkát, és kissé gúnyos hangon megjegyzi:

– Egy iparosembernek tudnia kellene, hogy a fűrésznek melyik az eleje és hátulja. Ha fordítva tartod a szerszámot, akkor sohanapján fogod elfűrészelni ezt a lécet.

Megrettenve ugrottam félre, és hagytam abba a munkát. Valamiért nagypapám előbb ért haza, mint számítottam rá. Lesz, ne mulass! – gondoltam.

Olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Számtalanszor megmondták, engedély nélkül nem nyúlhatok a szerszámokhoz, és a műhelyben sem tartózkodhatom egyedül.

Felkészültem a legrosszabbakra.

Nagypapám gunyoros hangja hirtelen barátságossá váltott át. Megsimogatta a fejemet, és kivette kezemből a fűrészt, majd oktatóan mondta:

– Gyere, megtanítalak fűrészelni! Nézd így kell megfogni a fűrészt! Látod, így mennyivel könnyebb?

Közösen egy pillanat alatt kettéfűrészeltük a lécet. Szinte észre sem vettem olyan könnyen szállt a fűrész nagypapám segítségével. Nem voltam már fáradt. A siker boldog íze elkergette a fáradságot a testemből. Megtanultam fűrészelni. Drága nagypapám megtanított erre az ősi mesterségre.

Igaz nem így képzeltem el a kalandozást a bognárműhelyben. Szerettem volna kipróbálni minden szerszámját nagypapámnak, de így is jó volt. Bárcsak még mindig tanulhatnék valamit nagyszülémtől! Sajnos már régen itt hagyott bennünket. A bognárműhely mindörökre bezárt, nincs, ki fogja kezem, ha egy lécet ketté akarok vágni. Bizonyára most a mennyországban az angyalokat tanítja a fűrészelés mesterségére.

Mindentudó botocska

Egyik nap délutánján cicamama elővette a nagy mesekönyvet, és mesélni kezdett belőle a három gézengúz cicakölyöknek. Legalább amíg a mesél, nyugton maradnak, nem tesznek semmi rosszat. Anyjuknak volt sok gondja velük. Szünet nélkül a sarkukra kellett nézni. Ha csak egy pillanatra is magukra hagyta a cicákat, mindjárt megvolt a baj. Vagy hajba kaptak, vagy valami galibát csináltak. A tanulás miatt kellett velük legtöbbször pörlekedni. Amikor csak tehették, kifogást kerestek, hogy ne kelljen tanulniuk

A cicusok érdeklődve hallgatták a mesét a mindentudó botocskáról. Egyszer csak Mirci felugrott és izgatottan megkérdezte:

- Anyácska, hol lehet ilyen mindentudó botocskát szerezni, mert nekünk is igen jól jönne egy ilyen. A mesében ez a botocska minden munkát elvégzett a gazdája helyett. Gondolom még a leckét is megtanulná helyettünk, amit a tanító néni feladott az iskolában. Mi is akarunk egy ilyen botocskát!

A másik két kölyökcica is helyeslően bólogatott, és kérték anyjukat szerezzen nekik egy ilyen botot.

Cicamama elmosolyodott, majd mondta:

- Jól van, ha ennyire akarjátok, holnap elmegyek a Huhú bácsihoz a bölcs bagolyhoz, és megérdeklődőm, honnan tudnék nektek egy ilyen botot szerezni?

- Éljen! - ugrándoztak a cicakölyök és már nem is érdekelte őket a mese további része. Szaladtak a vackukba, és azon ábrándoztak, milyen jó lesz. Minden házimunkát elvégez, nem kell a házban és a ház körül takarítaniuk. Csak egyet suhintanak vele és kívánságuk teljesül. Még az iskolában kapott feladatatokra sem kell drága idejüket vesztegetni. Így rengeteg idejük jut játszásra. Micsoda jó dolguk lesz. Minden kívánságuk teljesül a mindentudó botocska révén.

Alig várták, hogy másnap legyen.

- Anyácska, mit mondott a Huhú bácsi? - türelmetlenkedtek, amikor anyjuk hazaért.

- Jó hírem van cicák. Nézzétek itt a mindentudó botocska! Huhú bácsinak éppen volt egy a raktárában, és kölcsönadta nektek.

A cicakölyök boldogan szaladtak anyjukhoz, hogy lássák a botot, és lehetőleg minél előbb ki is próbálják, de cicamama intően figyelmeztette őket:

- Ne olyan hevesen aranyoskáim! Huhú bácsi még azt is mondta, hogy a mindentudó botocskát csak jó célra szabad használni. Aki nem tartja be a szabályokat, az porul járhat. A bot megbünteti a gazdáját, ha az csalni akar. Egérré változtatja azt. Ezért javaslom, hogy mindig jól gondoljátok végig, mit kívántok tőle! Tessék, itt van a mindentudó botocska!

A cicakölyök átvették a botot, és elvonultak, hogy kipróbálják.

Igen ám, csak volt egy bökkenő. Megijedtek, amit anyjuk mondott nekik. Nem szerettek volna egérré válni, hogy valamelyik macska őket kergesse.

- Kérjél először te! - mondta Mirci Micusnak.

- Szerintem Cirmi próbálja meg, mert ő az idősebb közöttünk! - hárította el magától az elsőbbség jogát Micus.

Végül hiába volt a kezükbe a mindentudó botocska, egyikőjük, sem mert kívánni. Féltek, hogy balul üt ki a dolog, és a botocska megbünteti őket.

Sokáig törték a fejüket, hogy mit is kellene kérni. Eszükbe jutott talán az iskolai házi feladatot elkészíthetnék a bottal, de ha holnap a tanító néni megkérdezi, ki segített a feladatok megoldásában, akkor nem lenne szép azt füllenteni, hogy senki. Különben is egy – kettőre kiderülne a turpisság. Az még csak rendjén van, ha a tanító néni megszidja a kis csaló gézengúzokat, de az már igazán fájdalmas lenne, ha odahaza a mindentudó botocska még jól el is fenekeli az ülepüket.

Szomorúan, logó orral előjöttek a rejtekhelyükről, és a botot beállítva a szoba sarkába nekiálltak szép csöndben tanulni, anyjuk legnagyobb meglepetésére.

- Mi történt veletek fiacskáim? – kérdezte a cicamama – Azt hittem a mindentudó botocskával készíttetitek el a házi feladatot.

- Tudod édesanyám, – mondta Mirci – lehet, hogy a mindentudó botocska ripsz – ropsz, elkészítené nekünk a házi feladatot, de ezzel mi nem tanulnánk meg a leckét és buták maradnánk.

Cicamama nagyon boldog lett, mert füleinek édes muzsika volt hallani, fiacskái milyen okosak, akik a mindentudó botocska nélkül is el tudják készíteni a leckéjüket.

Következő nap vissza is vitte a botot, Huhú apónak. A bölcs bagoly elismerően bólogatott, és elégedetten megjegyezte:

- Rendes kis cicák lesznek ezekből a kis kölykökből.

Mikulás és a veszekedő nyulacskák

Hideg, fagyos decemberi nap volt. Nagy pelyhekben hullott a hó és egy – kettőre fehérre varázsolta a tájat.

Mikulásnak indulnia kellett, hogy időbe elvigye minden csöppségnek a megérdemelt ajándékot.

Hatalmas puttonyában volt mindenféle finomság cukorka, csoki. De játékok és szép mesekönyvek sem hiányoztak belőle. Mindent gondosan felpakolt a szánra, befogatta a krampuszokkal a szarvasokat. Amikor elkészült, még egyszer ellenőrizte, hogy vajon egyetlen ajándékról sem feledkezett-e meg és így szólt a szarvasokhoz:

-Gyí, szarvaskáim! Ma nagyon sok helyre kell eljutnunk. Hosszú út áll még előttünk, ezért, mint a szélvész iparkodjatok. Nem lazsálhatunk.

A tizenkét szarvas egyszerre megdobbantották patáikat és már röpültek is erdő, mező felett. Talán még a gondolatnál is gyorsabbak voltak. Tudták a jó állatok, ezen a napon minden kisfiúhoz, kislányhoz el kell jutniuk. Hogyan is nézne ki, hogy valamelyik gyermek a lustaságuk miatt nem kap ajándékot.

Amint repült a szán, Mikulás véletlenül lenézett a havas tájra és látta, hogy az erdő szélén két nyuszi veszekedett egy sárgarépán. Valahol találhatták és most nem tudnak megosztozni rajta.

– Add oda! Az enyém – rántotta ki az egyik a másik kezéből.

– Nem adom. Én láttam meg előbb. Engem illet a sárgarépa.

Úgy összevesztek, hogy majdnem letépték egymás fülét.

– Megállni, szarvasok! – adta ki a parancsot a Mikulás.

– Kedves Mikulás, már úgyis késésben vagyunk. Nem állhatunk meg – szólt vissza a főszarvas.

De a jóságos, nagy szakállúnak mindenki és minden fölött hatalma volt, ezért végül a tizenkét patás állat visszakanyarodott a veszekedő nyulacskákhoz.

– Miért kaptatok hajba? – kérdezte a Mikulás.

Először a nyulak meglepődtek majd az egyik így szólt:

– Mikulás bácsi, én láttam meg előbb ezt a szép sárgarépát. Ugye akkor az enyém?

– De én vagyok az idősebb, ezért a répát oda kell adnod nekem! – mondta halálos komolyan az idősebb nyúl.

Szegény, jóságos öregember nem tudta mitévő legyen? Kinek adjon igazat? Szeretett volna igazságot tenni a veszekedő nyulacskák között, de tanácstalan volt. Közben a szarvasok türelmetlenül toporogtak. Már szerettek volna továbbmenni, mert még rengeteg dolguk volt és messze volt a nap vége.

– Addig nem mehetünk tovább, amíg igazságot nem teszünk a két testvér között – mondta a Mikulás és kezdte törni a fejét, hogyan tudná elosztani a sárgarépát?

Nem volt könnyű feladat. Hiszen mindenki tudja ez a földbe gyökerező finom eledel kezdetben jó vastag, és ahogyan haladunk a vége felé, úgy lesz egyre keskenyebb és hegyesebb. Egyik nyuszit sem akarta megrövidíteni.

Sokáig törte a fejét, mit tegyen? Már a főszarvas is sürgette, hogy menniük kellene.

– Várjatok még egy kicsit, mindjárt meglesz a megoldás! Csak még egy kicsit hadd gondolkodjak – simogatta meg az egyik állatot. .

Végül úgy döntött, hogy elveszi a nyulacskák sárgarépáját. Így is tett a két tapsifüles legnagyobb megrökönyödésére. Sírva néztek a Mikulásra, amint az belerakta sárgarépájukat a puttonyába.

– Elviszi a Mikulás – szipogva néztek egymásra, de nem mertek ellenkezni vele.

A két veszekedő ott maradt sárgarépa nélkül. Már nagyon bánták, hogy nem tudtak megegyezni egymással.

Oda a sárgarépa. Mehetnek más élelem után nézni, ha nem akarnak éhen maradni.

Bánatosan bandukoltak a havas, fagyos úton és vissza-visszapillantottak a tovasikló szán után. Titkon kicsit azt remélték, hogy a Mikulás megkönyörül rajtuk és talán visszapottyantja nekik a kincsüket fent a magas égből. De várhatták ezt. A vastag, szürke felhők közt eltűnt a szán a tizenkét szarvassal.

Hiába kerestek, kutattak a mezőn a vastag hó alatt nem találtak nekik való ennivalót. Orrukat lógatva ültek éhesen az üregben. Semmihez sem volt kedvük. Egy árva hang annyi sem jött ki a torkukon a nagy szomorúságban.

Lassan beesteledett a két nyúl testvér elálmosodott és elaludt.

Sokáig aludtak. Verebek csivitelésére ébredtek fel. Mintha ezek a kis szürke madarak valamin nagyon csodálkoztak volna.

A nyuszi gyerekek nem értették, mi ez a nagy hangzavar. Álmosan kidugták fejüket az üregből, és majdnem elestek a csodálkozástól, amikor a bejárat előtt megpillantottak két hatalmas sárgarépa halmot.

A Mikulás járt itt kora reggel, amikor az ajándékosztásból hazafelé tartott. Valahonnan szerzett sárgarépát és meglepetésül elhozta kicsi barátainak. A friss hóban még látszott a nagy csizmájának és a szarvasok patáinak a nyomai. Véletlenül még egy szaloncukrot is elejtett, amit a gyerekeknek vitt. De amint a nyulacskák jobban megnézték látták, hogy a szaloncukorra egy kis papír volt kötve a következő üzenettel:

„Nyuszikák, ne veszekedjetek! Legyetek jó testvérek! Ha jók lesztek, akkor jövőre is hozok nektek finom sárgarépát.”

A két is állat olyan boldog volt, hogy majd kiugrottak a bőréből. Megígérték egymásnak, hogy soha többé nem fognak veszekedni, ha találnak a mezőn egy sárgarépát.

Mi van a Mikulás zsákjában?

Mikulás házában már napok óta nagy felfordulás volt. Mindenki rohant, pakolt, készült a nagy eseményre. Minden angyalka és krampusz munkára volt fogva. Nem lehetett lazsálni, mert Mikulásnak hamarosan útra kel kelnie és a hatalmas zsákjában elvinni az ajándékot a jó gyerekeknek. A rosszak csak virgácsot kapnak, vagy ha a zsákban marad némi édesség, akkor talán még ők is örvendezhetnek reggel a cipőjükben talált ajándéknak.

Hosszú papírlapra volt felírva, melyik kisfiúnak, kislánynak milyen ajándékot kell vinni.

Bizony ez nem volt könnyű munka. Már nyár derekán egy óriási távcsővel figyelni kellett, hogyan viselkednek a gyerekek, és hallgatózni, mit szeretnének kapni. Ezeket az angyalkák és a krampuszok szorgalmasan feljegyezték. Igaz néha a csintalan krampuszok összekeverték a kívánságokat. Ilyenkor az igazságos Mikulás mindig megdorgálta őket.

Mégis a legtöbb munka ilyenkor december elején volt, amikor a csöppségek már türelmetlenül számolták a napokat. Minden este izgatottan kérdezgették szüleiktől, hányat kell még aludni Mikulásig.

– Aranyoskáim, mindent jól és pontosan csomagoljatok be! – kérte a Mikulás a segítőit. – Nem szeretném, ha valami kimaradna, és véletlenül valamelyik kisfiú vagy kislány nem kapna ajándékot.

Végre eljött a várt nap. A szarvasokat befogták az aranyló szán elé, és Mikulás bandukolva, hátán a zsákkal kijött a házából. Intett az angyalkáknak és a csintalan krampuszoknak, hogy üljenek fel melléje a szánba.

Amint elindultak a sok – sok ajándékkal az égből nagy pelyhekben hullni kezdett a hó.

Röpült a szán, és villámgyorsan haladtak. Kellett is sietniük, mert rengeteg helyen várták őket a gyerekek. Amerre járták a szépen kitisztított cipőkbe az ablakokban belekerült az ajándék, ki mit rendelt a Mikulástól.

Lassan a zsákból elfogytak a játékok, és az édességek. Minden gyerek kapott valamit.

A Mikulás elégedetten dörzsölte a tenyerét.

– Megint sok kis gyereknek teljesítettük a kívánságát. Nézzétek csak milyen boldogok.

Megálltak és körbenéztek a vidéken.

Kicsi kezecskék nyúltak ki az ablakon, és a havas, jeges párkányról visongva a boldogságtól húzták be a cipőjüket. Alig bírták kivárni, hogy mi rejtőzik benne.

– Megjött a Mikulás! Megjött a Mikulás! – kiabálták önfeledten. Hangjuktól volt hangos a falu, és a város.

Csodálatos nap volt ez számukra. A rossz gyerekek meglátva a virgácsot a cipőben szomorúan fogadkoztak, hogy megjavulnak és jövőre nekik is hoz ajándékot a Mikulás.

Mindenki boldog volt, és vidáman mutogatták az ajándékaikat egymásnak.

Csak egy kisfiú volt szomorú, mert a cipőjében nem talált semmit. Pedig nem volt vele gond. Szüleinek mindig szót fogadott, játékait is esténként a helyére rakta.

Sírva tekintett kifelé az ablakon, és a hópihék sajnálkozva nézték szomorú arcát.

– Nézzétek csak! – kiáltott fel a Mikulás. – Az a kisfiú nem kapott ajándékot. Ez meg hogyan fordulhatott elő. Ha jól emlékszem neki is hoztam egy kis piros autót, és egy nagy tábla csokit. Angyalkáim, nézzétek csak meg a listát, fel van-e írva a neve.

Az egyik angyalka előkereste a listát, és hosszas böngészés után jelentette a Mikulásnak:

– Itt valami félreértés történhetett, mert kapnia kellett volna ajándékot, de valamiért üres maradt a cipője.

Mikulás összeráncolta a homlokát, és az angyalkákra, hol a csintalan krampuszokra nézett, majd végül mély, dörmögő hangon mondta az egyik krampusznak:

– Nézz csak bele Jankó a zsákba! Mi van még benne?

A kicsi csintalan krampusz belenézett a zsákba, és rezzenés nélkül mondta:

– Semmi.

– Nézd meg jobban! Mi van a zsákban?

Erre Jankó izgatott lett, és elsírta magát:

– Drága Mikulás bácsi, ne haragudjál, amiért becsaptalak! A zsák mélyén még van egy piros autó, és egy tábla csoki. Tudod, nagyon megtetszett a piros játékautó. Úgy gondoltam, nem veszed észre, hogy az egyik cipőt üresen hagyom. Olyan jó lett volna nekem is ez a játék. Szégyellem magam. Ígérem, többet nem teszek ilyet!

– Bizony kicsi krampusz, ez nem volt szép dolog. Ezért idén virgácsot érdemelsz, de a jövőre jó leszel, akkor kapsz egy ugyanilyen játékot. Ez csak tőled függ. Ezért többé ne tegyél ilyet! Most pedig, vedd fel láthatatlan köpönyeged, és gyorsan vidd el annak a szegény kisfiúnak az ajándékot, hogy ő is örüljön, mint a többi pajtása!

Jankó magára kapta a láthatatlan köpönyeget, és észrevétlenül a kisfiú szobájába csempészte a piros játékautót és a csokoládét.

Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, visszanézett és annyit látott, hogy édesanyja vigasztalta a síró csemetéjét:

– Ne sírj, kicsi fiam! Nézd, hiszen neked is hozott a Mikulás bácsi ajándékot! Bizonyára a játékautó nem fért bele a cipőbe, ezért tette le ide az ágyad szélére.

A kicsi krampusz sok csintalanságban részt vett, de most még az ő szemében is könny szökött, amikor meglátta a boldogságtól ujjongó kisfiút.

A kicsi krampusz szégyellősen visszakullogott a többiekhez, és hüppögve fogadkozott, hogy többé tesz tesz ilyet. Mikulás megbocsátott neki, de azért a fejét csóválva megjegyezte:

– Jankó, Jankó, veled mindig baj van. Ideje lenne már megjavulnod!

Amikor végeztek minden munkával, és eleget gyönyörködtek a rengeteg csillogó gyermekszem láttán, elégedetten elindultak haza Lapföldre, hogy kipihenjék ezt a fárasztó napot.

Most már a zsák valóban kiürült, és otthon megkönnyebbülten akaszthatták a szegre, hogy várja a következő évet, mikor újból megtelik sok, szép ajándékkal.

Mesélő tündér

Volt egyszer egy tündérország magas hegyekkel körülölelve. Ide egyszerű halandó ember nem tehette be a lábát, és ha mégis megpróbálta, akkor csúnyán megjárta. Soha többé ne mehetett vissza az emberek közé. Örökkön-örökké a tündérek között kellett élnie, és amikor megtanulta a varázslatokat ő is tündérré változott.

Egy nap egy szépséges leányka tévedt a tündérek földjére. Eleinte nem tudta, hol van. Ijedten kereste a visszavezető utat, de nem találta. Pedig bizton emlékezett melyik irányból érkezett. Amikor elindult arra egyszer csak váratlanul az utat magas rózsabokor sövény állta el. Nem tudott tovább menni. Kénytelen volt visszafordulni. Kétségbeesve bolyongott, és még talán egy – két könnycsepp is kicsordult a szemén, amikor egy aprócska tündérfiú megkérdezte tőle:

– Eltévedtél leányka? Ugye szeretnél hazamenni?

– Igen – mondta szipogva szomorúan. – Az utat amerről jöttem egy hatalmas rózsasövény állja el. Nem lehet rajta áthatolni.

A tündérfiú elnevette magát.

– Tudod, hol vagy? – kérdezte, de még mielőtt a lány mondhatott volna valamit, kissé kaján vigyorral kinyögte. – Tündérországban, ahonnan nem lehet hazamenni. Örökkön-örökké itt kell éljél velünk tündérekkel.

Ezt meghallván a lány sírva fakadt, és könyörögni kezdett:

– Kicsi tündérfiú, légy szíves segítsél nekem! Hadd menjek haza! Édesanyám nagyon szomorú lesz, ha estig nem térek meg a házunkba.

– Nem tehetem – mondta, és már szaladni is akart tovább, hogy megkeresse játszópajtásait.

– Kérlek, tegyél kivételt, és segíts haza! Nem kérem ingyen, cserébe mondok neked egy szép mesét.

Köztudott minden kicsi tündér szereti a mesét. Nem telik el egy nap náluk, hogy legalább egy mesét ne hallgassanak meg, de van, amikor többet is.

Most is a mese hallatán aprócska, hegyes füleit hegyezni kezdte, és lekuporodott a lány mellé, aki mesélni kezdett. Olyan szépen beszélt, hogy hangja a többi tündért is odavonzotta. Egy kis idő elteltével megtelt a virágos rét rengeteg tündérrel. Volt ott fiatal, öreg vegyesen. Mindegyik a lányt hallgatta. A mese végére még a tündérkirály is megérkezett, és kíváncsian kérdezte, mi ez a nagy sokaság a réten, a tündérek, miért nem végzik a mindennapi dolgukat. Valaki elárulta neki, hogy az emberek világából egy szép leányka tévedt ide, és haza szeretne menni édesanyához.

– Sajnos ez lehetetlen – mondta szigorúan a király – Ha nekem is mondasz egy mesét, meglátom, mit tehetek érdekedbe.

A lány egy újabb mesét keresett elő az emlékezetéből, és bársonyos, lágy hangján elmondta a királynak.

– Ez csodálatos volt, – csillant fel a király szeme, és barátságosan a mesélőhöz fordult. – de bármennyire is szeretnék kivételt tenni, nem tehetem. Nem változtathatom meg törvényünket. Aki országunkba tévedt, mint ember, az nem hagyhat el bennünket. Igazságtalan lennék, ha most ezen változtatnék. Mégis van egy megoldás. Tündérek eljárhatnak az emberek világába, hogy segítsenek nekik. Ha közénk tartoznál, mindig átléphetnéd Tündérország határt. Hatalmamnál fogva tündérré avatlak. Hiszen, aki ilyen szépen tud mesélni, az maga is tündér. Az lesz a feladatod, hogy szebbnél szebb meséket mondasz embereknek, és meséiddel szórakoztatod őket. Még ma útnak indulhatsz, hogy minél hamarabb mesélhess. Ezentúl, bármikor visszajöhetsz hozzánk, sőt el is várom, hogy időnként nekem is mondjál egy - egy szép mesét.

A szép leányka megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a kicsi tündérfiú barátjával elindult haza, aki a határáig kísérte. Ott elbúcsúztak egymástól, és a lány megígérte, hogy hamarosan visszajön mesélni a tündéreknek is.

Gyerekek, ha találkoztok egy szépen mesélő leánykával, akkor tudjátok meg, egy tündérrel hozott össze bennetek a sors, akinek az a dolga, hogy meséljen nektek.

Tejfeles bajszú királyfi

Még fiúcska koromban nagymamám mesélte, hogy volt neki egy macskája, aki királyfinak képzelte magát. Egész nap a tűzhely mellett heverészett, nem volt kedve egerek után menni, mint más rendes macska. Ki is jelentette, hogy ő bizony nem azért jött a világra, hogy naphosszat kuksoljon egy egérlyuk előtt, és lesse vajon a kis szürke cincogó jószág kidugja-e a fejét vagy nem.

Határozottan kinyilvánította őkelme, hogy ha tetszik, ha nem ő egy királyfi, és macskaország királyának a várományosa. Csak nem képzeli nagymamám, hogy királyfi létére egerészni fog. Ellenben elvárta, hogy úri ellátása legyen a házban, mert ha nem, akkor mindenkit megbüntet, aki csak az útjába kerül. A házbeliek jobban teszik, ha teljesítik minden parancsát.

Nagymamám úgy tett, mintha megijedt volna őfelségétől, és ezért minden egyes alkalomkor alázattal közeledett hozzá.

– Királyi fenség, megkínálhatom finom, friss tejjel? – kérdezte reggelente a macskától.

Az lustán kikecmergett kényelmes vackából, és a tejes tálhoz ballagott unottan, mintha ő tenne szívességet nagymamámnak, majd szépen, komótosan elfogyasztotta az eléje tett tejet. Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát visszament a helyére és durmolt tovább.

Így ment ez nap, mint nap. Talán ezt az idilli képet semmi sem zavarta volna meg, ha egy nap a kamrában jelent volna meg egy nagyszámú egércsalád. Olyan nagy felfordulást csináltak éjjelente, hogy nagymamám ezt már nem nézhette szótlanul.

– Itt ez a nagy macska, és a kamrában meg cincognak az egerek. Azért ez már hallatlan. Ki látott ilyet? Talán majd én fogdosom össze az egereket, amikor a mestere a tűzhely mellett heverészik – mondta haragosan nagymamám. – Királyi fenség, irány a kamra! Vége a jó világnak.

Ez nem nagyon tetszett a macskának. Dúlt – fúlt, de ez nagymamámat nem érdekelte, megfogta grabancát és betessékelte a kamrába.

Arról azonban megfeledkezett, hogy ott tárolta a tejfelt egy nagy cserépköcsögben, ami fent volt a polcon.

Sokáig, talán órákig is síri csönd volt. Semmi zaj nem hallatszott ki a helyiségből, amikor egyszer csak egy hatalmas csörömpölésre lettünk figyelmesek.

– Bizonyára a királyi fenség elkapott egy egeret – örvendezett nagyszülém, és mindjárt sietett megnézni az eredményt.

Amint benyitott a kamrába, nem mindennapi kép fogadta. Az összes polc lerámolva, üvegek szanaszéjjel hevertek a padozaton, de ami a legbosszantóbb volt a bajuszkirály nyugodtan lakmározott a földön szétfolyt tejfölből.

Szegény nagymamámat elfogta a méreg, pedig máskor mindig szelíd, jóravaló asszony volt. Hirtelen megmarkolta a keze ügyébe kerülő seprűt és jól elfenekelte a lusta macskát.

Ezek után hiába hivatkozott őkelme, hogy Macskaország királyának a várományosa és nemsokára a fejére illesztik a koronát, nagymamám előtt kitellett a becsülete. Többé nem heverészhetett kedvére a tűzhely mellett és kortyolhatta az elébe tett tejet. Ha enni akart, akkor derekasan meg kellett érte dolgoznia, mint a többi macskának a faluban. Ha ez nem tetszett volna neki, elmehet Macskaországba, ahol majd királlyá koronázzák. De inkább maradt, mert nagymamám mérge, amilyen gyorsan jött, úgy tova is szállt, és azért ha őkelme jól viselkedett csurrant – csöppent neki is egy kis elemózsia.

Lassacskán magától is rájött, egy macskának az a dolga, még ha királyfi is, hogy egerészen a házkörül. Különben is királyi passzió a vadászgatás, akkor ő, miért ne tenné ezt?

A füzetben lakó tündér

Gyertek csak ide gyerekek! Hadd meséljek el nektek egy érdekes történetet, ami velem esett meg pöttömke koromban, amikor édesanyám beíratott az első osztályba.

Türelmetlenül vártam azt a bizonyos napot. Barátaimmal hosszasan tárgyaltuk a rejtekhelyünkön az udvar egyik eldugott sarkában, hogy mi fog történni velünk a tudományok titokzatos házában.

Kíváncsiak is voltunk, meg féltünk tőle, mert a nagyobb fiúk, akik már régebb óta koptatták oskola padjait jó párszor ijesztgetek bennünket.

-Majd meglátjátok, mit tesz veletek az öreg Cser bácsi a pedellus, ha elkéstek. Fületeknél fogva cibál az igazgató bácsi elé. Lesz, akkor ott ne mulass! Bezárnak bennetek a pincébe és tintalevest kaptok papírgalacsinnal ebédre. Jaj, akkor még meg sem említettem Juci néni nádpálcáját. Ha valamire nem tudtok válaszolni, akkor jól elfenekel vele benneteket.

Így ijesztgetek bennünket a nagyobbak. Megvallom, amint egyre közelebb volt a becsengetés ideje, a tanévnyitó, úgy féltem egyre jobban. Végül már nem is szerettem rágondolni, hogy hamarosan iskolás leszek. Pedig régebben még az óvodában mennyit ábrándoztam róla, azt remélve, hogy akkor majd minden megváltozik, és nagyfiú leszek én is.

Egyik nap édesanyám azt mondta, hogy holnap elkezdődik az iskola, és ezért ma korán le kell feküdnöm. Nem lehet, hogy egy első osztályos fáradtan jelenjen meg a tanító néni előtt.

Még azért annyi időm volt, hogy átszaladjak a szomszédba Szűcs Peti barátomhoz, és megtárgyaljam vele a holnapi napot. Ő is nagyon szomorú volt, és látszott rajta legszívesebben kihagyná az évnyitót.

Mindketten tudtuk, ez ellen már semmit sem tudunk tenni. Hősiesen vállalni kell a sorsunkat. Majd csak lesz valahogyan – gondoltuk lehangolóan.

Fürdés után édesanyám azonnal beledugott az ágyba, hogy aludjak.

Sokáig nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam a fekhelyemen.

Egyszer csak a szoba egyik sarka felől, ahol volt az iskolatáskám szépen összepakolva, furcsa neszre lettem figyelmes. Mintha valaki mocorgott volna ott. Már ott tartottam, hogy behívom édesanyámat, amikor egy vékonyka hang megszólított:

-Szia! Ugye még nem alszol?

-Nem – válaszoltam meglepődve – Ki vagy, és mit akarsz?

-Én vagyok a füzetedben lakó tündér, aki majd mindig veled lesz az iskolában – mondta a csilingelő hangján – Csak azt akarom mondani, nem kell félni. Meglásd az iskola nem is olyan borzalmas hely. Mindenféle érdekes dolgot tanulhatok a falai között.

Még soha sem hallottam a füzetben lakó tündérről. Senki nem tett róla említést. Ennek ellenére mégis hittem neki. Nagyon meggyőzően tudott beszélni és a hangja barátságos volt.

Szerettem volna megnézni, milyen egy füzetben lakó tündér, de amikor fel akartam kapcsolni a szobában a villanyt, kicsi, újdonsült barátom riadtan mondta:

-Jaj, csak ezt ne tedd, mert ha villanyfény ér azonnal kámforrá változok, és többé nem beszélhetsz velem.

Visszaültem az ágyam szélére, és izgatottan kérdezgettem a füzetben lakó tündért.

-Tényleg olyan rossz dolgunk lesz az iskolában?

-Ez csak tőled függ – válaszolta nyugodt hangon – ha szorgalmasan megtanulod a leckét, akkor a tanító néni elégedett lesz, és megdicsér. Ellenben, ha hanyagul állsz hozzá a dolgokhoz, akkor bizony rossz osztályzatot kapsz, és ezért édesanyád nagyon szomorú lesz. Ugye ezt nem akarod?

-Nem – mondtam és tovább kíváncsiskodtam – mondd csak tündér, azt hallottam a nagyobb fiúktól, hogy az iskolában verik a gyerekeket. Igaz ez?

-Lárifári – nevette el magát – ezt meg melyik buta gyerektől hallottad? Amelyik gyerek jól viseli magát, és jól tanul azt a tanító néni megdicséri. Hidd el az iskolában mindenki nagyon jó ember és azért vannak ott, hogy titeket diákokat megtanítsák sok minden érdekes dologra, és amikor elvégzitek az iskolát okosak legyetek.

-De mit tesznek a rossz gyerekekkel? - érdeklődtem tovább, mert köztudott Szűcs Peti barátommal nem tartoztunk a legjobb gyerekek közé. Szegény szüleinknek volt elég gondja velünk. Ezért is izgatta a fantáziámat ez.

A füzetben lakó tündér kissé elgondolkodott, majd mondta:

-A tanítónéni elkéri az ellenőrzőkönyvüket, üzen a szülőknek, hogy csemetéjük rossz fát tett a tűzre.

-Csak ennyi? - csodálkoztam el – Nem zárnak bennünket sötét pincébe?

-Ettől nem kell félned. Meglásd, az is éppen elég lesz, ha édesapád, vagy édesanyád értesül a csínytevésedről. Ők majd tudják, hogyan kell megbüntetni a rossz gyereket. Igyekezz jó diák lenni, és akkor nem lesz semmi gond! Ha figyelsz és szorgalmas leszel, minden jó lesz az iskolában.

Szavai kissé megnyugtattak, és már nem féltem annyira az elkövetkező napoktól. Igaz még egy kis szorongás ott bujkált bennem. Végül megkérdeztem a tündértől:

-Ugye te is ott leszel velem?

-Természetesen. Ha valamire szükséged lesz, akkor engem mindig megtalálsz. Csak egyet kérek tőled, hogy legyél jó kisfiú. Olyan gyereknek nem szívesen segítek, aki hanyag, nem figyel az órán, és rendetlenkedik.

Megígértem a füzetben lakó tündérnek, hogy mindig szorgalmas, jó diák leszek, aki nem hoz szégyent a szüleire, és kicsi barátjára.

-Ennek nagyon örülök -válaszolta a tündér, és egy nagyot ásítva azt javasolta, hogy aludjunk, mert holnap reggel korán kell kelni.

Megfogadtam a tanácsát, és szemeimet lehunyva lassan elaludtam, és fel sem ébredtem másnap reggelig.

Édesanyám nem értette, mi történt velem, mert már nem reszkettem az iskolától, sőt vidáman indultam neki az új életnek.

Tudtam, hogy a táskámban lapul a füzetben lakó tündér, de ezt nem árultam el senkinek.

Kicsi esőcsepp

Sötét felhők mélyén lakott az esőcsalád. Ide-oda utazgattak az égen, amerre fújta őket a szél. Sokszor hetekre eltűntek, és senki nem tudta, merre járnak, de olyan is előfordult, ha megérkeztek valahová, onnan nem akartak elmenni. Csodás egy életük volt, mert a magasból mindent láttak, ami a földön történt. Gyakran kiültek a felhők szélére, és onnan szemlélték az embereket.

Volt egy kicsi esőcsepp, akit minden érdekelt. Állandóan nézelődött, szüleit nyaggatta, hogy meséljenek neki a hatalmas sivatagról, ahol szinte soha sem esik az eső.

– Te gyerek, miért érdekel annyira a sivatag? Egy kicsi esőcsepp, főleg, ha gyerek, kerülje el, mert ott még mielőtt leérne a földre, elpárologna a nagy forróságtól. Jobb, ha nem kívánkozol oda. Tanuld meg, egy folyókkal, tavakkal teli vidéknél nincs kellemesebb hely nekünk, esőcseppeknek. Ha eljön az ideje, szépen lehullunk, ki ide, ki oda. Megmártózunk a folyóban vagy a tóban, és amikor már eleget lubickoltunk, a napsugarak segítségével újból a felhőkbe szállunk. Nincs is ennél jobb világ. Ám a sivatagokat elkerüljük, mert onnan nincs visszaút.

A kicsi esőcseppet nem tudták lebeszélni. Továbbra is nagyon érdekelte a sivatag, és minden vágya az volt, hogy egyszer eljusson oda.

Sokáig kellett várnia erre az utazásra, mert a Szél úrfi mindig más irányba fújta őket, de az egyik nap jött egy kóbor szellőkisasszony és a felhőt a sivatag fölé repítette.

A kicsi esőcsepp nagyon boldog volt, amikor meglátta lent, a hatalmas sivatagot. Mindenhol homok és homok. Gyönyörű látvány volt, valósággal elkápráztatta. A Nap izzott, és forró, száraz levegő áramlott felfelé, a vastag, puha felhő közé. Az esőcseppek mindnyájan azon rimánkodtak, hogy csak ne pottyanjanak le ebbe a pokoli forróságba, mert akkor odavesznek.

Kicsi testvérük addig – addig settenkedett, amíg egészen a felfő szélére került, és akkor egy óvatlan pillanatban, amikor a többiek nem figyeltek oda, leugrott. Szélsebesen zuhant lefelé. Eleinte minden nagyon csodás volt. A zuhanás a szabadság érzését sugallta neki, de egy idő után a Nap perzselő sugarai megtalálták, és mindenáron azon voltak, hogy elpusztítsák, mielőtt eléri a sivatag homokját. Iszonyatos küzdelem kezdődött a kicsi esőcsepp, és a napsugarak között. A többi esőcsepp kétségbe esve nézte a harcot. Nem akarták elveszíteni testvérüket, ezért közülük a legidősebb ezt mondta a társainak:

– Menjünk, segítsünk a kicsi testvérünknek! Ugorjunk le egyszerre mindnyájan, és öleljük át szegénykét! Talán így megmenthetjük a perzselő napsugaraktól.

A testvérek közül senki sem ellenezte a javaslatot, és habozás nélkül levetették magukat a mélységbe. Igyekezniük kellett, hogy utolérjék a kicsi esőcseppet. Igyekezetük nem volt hiábavaló, sikerült elérniük, és szorosan átölelték, hogy megvédjék a szegény testvérkéjüket.

A napsugarak, amikor látták a hatalmas víztömeget, feladták, hogy elpusztítsák a kicsi esőcseppet. Villámgyorsan elmenekültek, mert a sötét felhő már szinte egészen eltakarta az eget.

Az esőcseppek nagyot huppanva lepottyantak a sivatag kellős közepére, ahol egy tó keletkezett. Nem telt bele sok idő, a tó partján csodálatos virágok és nővények bújtak elő a homokból. Egyik szebb volt, mint a másik. Hamarosan pálmafák is megjelentek a tó körül. Megszületett az oázis, amely sok sivatagi vándor életét mentette meg, akik arra tévedtek. Az oázis híre gyorsan elterjedt a sivatagban, és a karavánok mind arrafelé vették útjukat, hogy megpihenjenek a tó partján.

Mindenki áldotta az életet adó vizet. Büszke is volt a kicsi esőcsepp, és elégedetten nézett széjjel a birodalmában.

Ha véletlenül arra tévedt egy felhő, és rajta esőcseppek utaztak, mindig lelkesen integetett, hogy ugorjanak le hozzá, mert az élet az oázisban gyönyörű.

Gombaházikó tündére

Hol volt, hol nem volt, a nagy kerek erdő közepén volt egy picinyke gombaházikó, és ebben lakott egy tündér. Az volt a dolga, hogy vigyázzon az erdő, mező virágaira.

Szerette ez a munkát. A virágok mind egytől egyig hálásak voltak neki.

A tündér már kora reggel felkelt és minden virágot az összegyűjtött harmatcseppel megöntözött, és kifényesítette leveliket, hogy amire a napsugarak aranyló csókjakkal végigszaladnak, rajtuk elkészüljön a munkával.

Mindig dalolt és ezt a virágok nagyon szerették. A kis erdei virág nem győzött hálálkodni:

– Köszönöm kicsi tündér, hogy megint csodás dallal ébresztettél fel. Most már biztos, hogy szép lesz a napom.

A többi virág is örült a tündér dalának és egymással versenyezve illatoztak, amely odacsábította a méheket és más apró bogarakat. Így a tündér gyönyörű dalára felébredt az erdő és a mező.

Egyik nap szörnyű dolog történt. Amíg a kicsi tündér a dolgát végezte, eltűnt a gombaházikó. Amire visszament a hajnali munkájából hűlt helyét találta. Hiába kereste mindenhol, nem találta. Szőrén – szálán eltűnt, mintha ott sem lett volna.

A kicsi tündér sírva lerogyott egy száraz falevélre és bánatosan pityergett.

– Mi lesz velem most? Hol fogok aludni éjjel? Hová menekülök be, ha jön a vihar? Bőrig ázok és meghűlök. Megbetegszem és akkor ki fog vigyázni az erdő, mező virágaira?

Amint ott sírdogált egyszer csak mellélépett az üregi nyúl és mondta:

– Ne sírj, kicsi tündér. Ellakhatsz nálam. Megosztom veled hajlékomat. Jó tágas a földalatti lakhelyem.

A csöppnyi teremtés első hallásra megörült, de kis gondolkodás után szomorúan legyintett:

– Köszönöm, kedves üregi nyúl, de mi tündérek nem élhetünk a föld alatt. Az a manók lakhelye. A főtündér megtiltotta, hogy leköltözzünk oda.

– Sajnálom, pedig szívesen segítettem volna – sóhajtott egy nagyot az üregi nyúl és elszaladt.

Nemsokára egy kismadár ajánlotta fel neki a fészkét egy magas fa tetején.

– Te is nagyon aranyos vagy, kismadár, de hogyan menjek fel minden nap oda a magas fészekbe. Itt lent a földön kellene találnom lakhelyet. Az lenne a legjobb, ha meglelném a régi gombaházikómat.

Még sok állat próbálkozott, hogy segítsen a kicsi tündérnek, de egyik megoldás sem felelt meg. Mindegyikkel volt valami gond. Végül az állatok tanácskozni kezdtek, hogyan tudnának segíteni. Mindenki elmondta a véleményét, javaslatát és végül arra az elhatározásra jutottak, hogy építenek ugyanolyan gombaházikót, amely előzőleg volt.

Ez mindenkinek tetszett, és lázasan nekiláttak tervük megvalósításához. Csak az volt a baj, hogy sehol nem találtak megfelelő gombát. Már régóta nem esett és mindenki tudja a gomba növéséhez eső és jó meleg napsütés kell.

Mit tegyenek, hogy eleredjen az eső? Egy kis habozás után a sas jelentkezett, hogy felrepül a felhőkbe és megkéri a fellegek urát, hogy öntözze meg a környéket langyos esővel. Onnan még magasabbra repülve beszéljen a napsugarakkal.

Az erdő szélén az állatok hosszan integettek a sasnak és jó utat kívántak neki.

Sokáig repült a sas, mire megtalálta a fellegek urát. Türelmesen végighallgatta az állatok kérését, és azonnal útnak indította záporeső fiait.

– Siessetek, drágaságaim, jól öntözzétek meg az erdőt. Folyjon be az erdő legtávolabbik sarkába a víz, hogy a gombaspórái feléledjenek és a napsugarak hatására szép, nagy gombák nőjenek!

Záporeső fiúk teljesítve apjuk parancsát mindjárt elindultak, és egy fél óra múlva zuhogott az eső.

A napsugarak is siettek, hogy a gombák minél előbb kibújjanak az avar alól. Mire a sas visszaért az erdőbe, a pindurka egér jelentette, hogy lábacskái alatt valami megmozdult. Mindenki odasereglett, és örömmel látták, hogy egy gomba álmosan kipislantott a földből. Mintha ezt kérdezte volna:

– Mi ez a nagy kapkodás?

– A kicsi tündérnek nincsen háza, siess megnőni! Benned fog lakni nemsokára – válaszolta az őzike.

Ez tetszett a gombának is. Hiszen kitüntetés számára, ha ilyen fontos dologra kérik fel, de azért megkérdezte:

– Ki fogja kialakítani bennem a kicsi tündér otthonát?

– Ezen ne fájjon a fejed! – sietett válaszolni a harkály. – Majd én kivájom a konyhácskát, szobácskát, meg az éléstárat. A hód meg farag bele szép bútorokat.

Most már semmi akadálya nem volt, hogy a kicsi tündérnek újból legyen háza.

Mire visszaért a munkájából, állt is a gombaházikó, és talán szebb is volt, mint az előző.

Amikor a kicsi tündér meglátta örömében sírva fakadt és nem győzött hálálkodni barátainak.

Gyerekek, ha szüleitekkel elmentek az erdőbe gombát szedni, vigyázzatok nehogy véletlenül a kicsi tündér házát tegyétek a kosárba! Kérdezzétek meg inkább a felnőtteket szabad-e leszedni? Általában a felnőttek tudják, melyik gombába lakik a kicsi tündér?

Vitatkozó tulipánok

Nagyanyámnak mindig rengeteg virágja volt a kertben. Büszke is volt rájuk. Még a szomszéd faluból is a csodájára jártak. Kíváncsiskodtak, mit tesz velük, hogy ilyen szépek. Ha el is árulta a módját, legtöbbször mégsem sikerült felülmúlni a virágoskertjében levőket.

Irigyelték is érte sokan. Mindenki azt mondta Moór néninek vannak a legszebb virágai a faluban.

Egyik nap hangos vitatkozásra ébredt nagyanyám. Először nem tudta, mi történt. Izgatottan kinézett az ablakon, de semmi különöset nem látott. Azt gondolta, hogy talán a szomszédból jönnek a hangok. Behúzta a függönyt és folytatni akarta munkáját, amikor megint egyre hangosabban hallotta a vitatkozást. Ekkor már felkeltette az érdeklődését a kinti történtek, és kiment a tornácra, hogy jobban hallja, kik vitatkoznak.

Nagyon meglepődött, mert a virágoskertben a tulipánok próbálták egymást túlharsogni. Azon vitatkoztak, hogy ki a legszebb. Természetesen mindegyikőjük magát tartotta legszebbnek.

– Nincsen nálam szebb tulipán az egész földkerekségen – rikácsolta a piros tulipán – Tűzpiros színem már messziről látszik, és minden ember engem lát meg először.

– Nem is igaz – ellenkezett a fehér színű tulipán, aki mellette állt – Fehér szín a tisztaság jele. Amikor meglát valaki mindjárt elcsodálkozik a szépségemtől. Legszívesebben leszakítana és hazavinne, ha gazdánk engedné.

– Akkor, mit szóljak én – illegette meg magát a sárga tulipán – Tegnap is egy fiatal lány benézett az utcáról a kertbe, és az ámulattól csak ennyit tudott mondani – Ha addig élek is, de megszerzem ezt a sárga tulipánt.

A többiek hangos nevetésbe törtek ki:

– És megszereztek? Kutyának sem kellesz. A sárga szín olyan hétköznapi. Minden kert tele van vele. Higgyétek el a többszínű az igazi, mint például, amilyen én vagyok. Nézzétek csak, minden szirmom más! Ahogyan forgolódok a napsütésben, színeim is úgy váltakoznak. Jobb, ha beletörődtök, hogy én vagyok a legszebb!

Egyik tulipán se akarta elismerni, hogy a másik szebb nála. Olyan hangosan voltak, hogy csak úgy zengett bele a kert. Mindegyik megpróbálta túlkiabálni a másikat, és bebizonyítani, hogy ő a legszebb virág a kertben, de lehet hogy az egész világon.

Nagyanyám meg sem kísérelte az igazságtételt, mert úgyis hiábavaló lett volna. Egyik tulipán sem hallgatott volna rá. Jól tudta néhány nap múlva nem lesznek ilyen nagyhangúak.

Igaza volt, mert ahogyan a napok múltak, a tulipánok egyre jobban kinyíltak, és a kertben nyargalászó szél kibomlott szirmaikba belekapaszkodott, majd kíméletlenül megtépázta a vitatkozó virágokat.

Szegénykék a vihar után, mint vert hadsereg álltak a kerítés mellett. Most már egyiknek sem volt kedve vitatkozni. Örültek, hogy éltek, és a szél nem fújta el őket.

Egymás után veszítették el szirmaikat, és végül csak a csupasz száruk maradt.

A többi virág és növény gúnyosan kinevette őket. Az öreg rózsabokor szomorkás hangon megjegyezte:

– Kár volt vitatkozni. A szépség nem tart örökké. Talán azt hittétek, mindig üdék és szépek lesztek?

Kérdésére feleletet nem kapott, mert a tulipánok nagyon szégyellték magukat.

Nagyanyám, amikor meghallotta a rózsabokor bölcs szavait, elmosolyodott. Biztosan tudta jövőre minden kezdődik elölről. Tulipánjai megint vitatkozni fognak, amint eljön a szép, napfényes kikelet, és bontogatni kezdik szirmaikat.

Tavasz a réten

– Tündérkéim! Tündérkéim! – kiáltotta el magát harsányan a Tavaszanyó – Sietnünk kell, mert maholnap itt a tavasz. Addig még nekünk rengeteg a dolgunk. Rendet kell raknunk a közeli réten. Télapó csintalan fiacskái mindent szétszórtak, amerre csak jártak. Nem is tudom, hogyan végzünk ennyi munkával. Ne feledjétek, mindent szál füvet szép zöldre kell festenünk, a virágokat meg különböző színűre. Nosza, induljunk is, hogy elvégezzük ezt a rengeteg munkát.

A sok tündérlány és fiú kissé álmosan feltápászkodott a virágok szirmából készített vackából, és elindult Tavaszanyó után a közeli rétre.

Ott mindjárt neki is láttak a munkának. Minden évben a tündérek szorgalmas keze nyomán szépül meg a rét. Mire hivatalosan is bejelentik a tavaszt, arra minden ragyog, és olyan szép, hogy aki látja, annak eláll a lélegzete.

Kezdetben minden úgy haladt, mint mindig. A kis kezek szaporán dolgoztak, csinosították a tájat, amit a Télapó csintalan kölykei elrondítottak. Sepertek, hordták a szemetet, sikálták a piszkos növényeket, a virágok szirmait színesre festették. Tavaszanyó nagyon elégedett volt kicsinyeivel, és megállás nélkül buzdította őket:

– Csak így tovább drágaságaim! Meglássátok, nemsokára elvégzünk, és a rét megint a régi fényében fog pompázni.

Természetesen ez alatt ő sem henyélt. Ugyanúgy dolgozott, mint a többi tündér. Nem kímélte magát. Ha szükséges volt még a legnehezebb vagy a legpiszkosabb munkát is elvállalta.

A tündérek ezét is szerettek vele dolgozni, mert mindig példát mutatott, és elől járt a munkában.

Már majdnem végeztek a takarítással, mikor a távolban egy hatalmas felhő közeledett. Az irigy zivatar fiúk jöttek, hogy felforgassák a környéket, bepiszkítsák az erdőt, a mezőt, mit a tündérek kitakarítottak. Irigyek voltak, és elhatározták, feldúlják a mezőt, hadd legyen ronda, mint amilyen tél végén volt.

Már előre nevettek, hogy milyen jól fognak szórakozni. Legalább most az emberek nem dicsérik a tündéreket, amiért megszépítették a mezőt.

– Jaj, jaj, Tavaszanyó, itt vannak az irigy zivatar fiúk! Fussunk, meneküljünk, mert még végül minket is besároznak! – sírta el magát az egyik picinyke tündérlány.

Ezt meghallván a többiek is megijedtek és már futottak volna is, ha Tavaszanyó meg nem állítja őket.

– Hová? Hová, aranyoskáim? Miért ez a nagy sietség?

– Fussunk Tavaszanyó, itt vannak az irigy zivatar fiúk! Ha elkapnak, jól nyakon öntenek bennünket hideg vízzel.

– Nem kell mindjárt megijedni néhány, rosszcsont zivatar fiútól. Meglássátok, túljárok az eszükön. Maradjatok csak a helyeteken, és végezzétek a dolgotok. Még rengeteg munka vár reánk. Csinossá kell tennünk az egész rétet, mire az emberek megérkeznek.

Szegény kis tündérek remegve a félelemtől a helyükön maradtak, és szünet nélkül kémlelték az eget, hogy mikor zúdul a nyakukba egy jó adag hideg víz.

Tavaszanyó eltűnt, mintha ott sem lett volna. Néhány tündér kissé rosszallóan össze is súgott:

– Könnyen beszél, Tavaszanyó, ha nincs itt. Nem őt fogják leönteni vízzel a rosszcsont zivatar fiúk. Bizonyára bebújt a házába, és onnan nézeget kifelé, míg elmúlik a vihar.

A tündérek nem tudták az igazságot. Tény, hogy elment a rétről, de nem azért, hogy megússza a nyakon öntést. Szélapóhoz sietett, aki a közelben fütyörészett, és elmesélte neki a rosszcsont zivatarfiúk csínytevéseit.

Szélapó nem tetszően csóválta a fejét.

– Megint ezek az átkozott kölyök. Mindig csak baj van velük. Ideje lenne már móresre tanítani őket. Várjon csak Tavaszanyó, mindjárt kitalálok valamit! Ígérem, elmegy a kedvük a rosszalkodástól.

Senki nem tudta, mit fog kitalálni.

A zivatarfiúk már egészen közel voltak, és amerre elmentek ott megcibálták a fák, bokrok leveleit és ágait. Szegénykék ijedten felszisszentek a fájdalomtól:

– Miért bántatok bennünket?

Közben Szélapó megérkezett hozzájuk.

– Hol vagytok, mihasznák? – kiáltotta el magát.

– Hozzánk szólt Szél apó? – kérdezték meglepődve

– Jertek közelebb, szeretnék beszélni veletek.

A zivatarfiúk közelebb somfordáltak, és kíváncsian várták, mit akar velük az öreg.

– Egy jó tréfát eszeltem ki – mondta ravaszkásan, amikor a gézengúzok köréje sereglettek.

– Mi lenne az? – ugrottak tettre készen, mert mindig benne voltak egy kis mókába.

– Meg kellene tréfálni Tavaszanyót, és tündérkéit.

Ez nagyon tetszett a zivatarfiúknak, és érdeklődéssel hallgatták, mit eszelt ki Szélapó.

– Tudjátok, tündéreivel szép rendet rakott a réten, és nézzétek, csak ott van az a nagy szeméthalom…

– Ugye szórjuk szét a réten – szakította félbe az egyik – Ez nagyon jó tréfa lesz.

– Jaj, de csacsi vagy – mosolyodott el Szélapó – te csak ilyen közönséges tréfára tudsz csak kitalálni? Én ennél jobbat tudok. Elcsenjük a szeméthalmot, és eldugjuk jól a közeli szeméttelepen. Meglássátok, Tavaszanyó és tündérkéi, hogyan megijednek, ha nem találják a helyén a szemetet! Gyertek, lássunk azonnal munkához, még mielőtt észbe kapnak, és rájönnek, hogy meg akarjuk tréfálni őket.

A zivatarfiúk nem nagyon értették, mi ebben a tréfa, de hűen követték Szélapó javaslatát. A szemetet mind egy szálig villámgyorsan elszállították a szeméttelepre, és ott jól eldugták.

– Most pedig menjünk vissza, és nézzük meg, keresik-e a tündérkék. Képzelhetitek, milyen képet fognak vágni, ha nem találják a helyén a szemetet.

Visszakullogtak a rétre, ahová már az emberek is megérkeztek, és nem győztek csodálkozni a tisztaságon.

– Sehol egy szemét. Minden tiszta, és ragyog. Idén Tavaszanyó és tündérkéi jó munkát végeztek. Köszönjük meg nekik!

Még mielőtt az emberek hálálkodni kezdtek volna, Szélapó előjött a rejtekhelyéről és fütyörészve a vendégek feje felett mondta:

– Valóban, Tavaszanyó és tündérkéi szép munkát végeztek, de idén három zivatarfiú is segített a szemét elszállításában. Ugye gézengúzok?

Azok kénytelenek voltak kidugni fejüket a bokrok mögül, ahová elbújtak. Csak ekkor jutott el tudatukig, hogy Szélapó jól becsapta őket.

Akarva akaratlanul segítettek a rét rendbetételében. Pedig, ha tudták volna, mire megy ki a játék, bíz’ Isten inkább elbujdostak volna, mint segítsenek a tündérkéknek. De már késő volt, mert az emberek a tündérkékkel a zivatarfiúkat éljenezte, és dicsérték szorgalmukat, amiért kérés nélkül is tették dolgukat, amit jó fiúknak tenniük kell.

Amint ott álltak, hallgatva a hálálkodást egyszer csak testüket kellemes bizsergés járta át, és szívük tájékán melegséget éreztek. Ekkor rájöttek, talán nem is olyan rossz dolog segíteni a másiknak. Elhatározták, ezen túl a rosszalkodás helyett, ha szükséges segítenek Tavaszanyónak, és tündérkéinek. Többé nem okoznak nekik kellemetlenséget, még ha az olyan jó mókának is tűnik.

Ha találkoztok a három zivatarfiúval, ne ijedjetek meg tőlük. Lehet, hogy egy kicsit mókáznak, friss esőpermettel megcsiklandozzák hátatok, de általában véve jó fiúk. Rájuk is szükség van, mert ők öntözik meg a száraz földet, hogy a határ mindig szép, üde legyen.

Szegény kicsi törpe

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr éltek a törpék kicsinyke házaikban. Mindenki tudja, hogy a törpék apróka kis lények az emberi szem alig veszi észre őket. Közöttük volt egy még náluknál is kisebb törpe, akit úgy hívtak Pindurka. Olyan kicsi volt, hogy valósággal elveszett társaik között. A többiek csúfolták is ezért. Senki sem akart vele barátkozni.

Szegény kicsi törpe egymagában élt tökházacskájában és egész nap szomorkodott termete miatt.

– Miért vagyok ilyen kicsi? Senki sem akar velem barátkozni. Mindenki kiközösít. Istenem, add, hogy én is akkora legyek, mint a társaim!

Siránkozását meghallotta egy kismadár és a tökház tetejére repült.

– Mi a baj, kicsi törpe? – kérdezte.

– Nagy az én bajom, legszívesebben elbujdosnék, hogy senki se lásson. Mindenki engem csúfol, mert kicsi vagyok. Mondd csak, kismadár, tehetek róla?

– Természetesen nem tehetsz róla. Nem a te hibát, hogy kicsinek születtél, és a törpék közt is te vagy a legkisebb.

– Akkor most, mit tegyek? – sírta el magát a kicsi törpe. – Nekem sohasem lesz barátom. Mindenki elfordul tőlem.

– Ne búslakodj ez miatt! Segítek egy jó barátot találni.

– Igazán megtennéd?

– Miért ne?

– De ki barátkozna egy kicsi törpével – szomorodott el újból.

– A közeli faluban van egy kisfiú. Szegényke bicebóca. Nehezen tud járni, ezért neki nincsenek barátai. Reggeltől estig magányosan ül a szobájában. Szülei egészen kétségbe vannak esve gyermekük miatt. Gyere velem, és legyél a barátja ennek a kisfiúnak! Meglásd, nagyon jól kijöttök egymással!

A szegény kicsi törpe elgondolkodott, majd felvidulva mondta:

– Nem bánom menjünk! Kíváncsi vagyok erre a kisfiúra.

A madárka elvezette a törpét a faluba és megmutatta melyik házban lakik a kis bicebóca. Ő pedig rászállt a ház előtti fa ágára és onnan nézte, mi fog történni.

A szegény kicsi törpe félve surrant be a kisfiú szobájába, aki ült az asztalnál mellette mankói és rajzolt. A nem várt vendég észrevétlenül felugrott az asztalra, mert egy törpe előtt nincs akadály és köszöntötte a rajzolót:

– Szervusz! Látom, szépen tudsz rajzolni. Nekem is rajzolj valamit!

Először a kisfiú nagyon meglepődött. Talán, ha nem fájt volna a lába, ki is szaladt volna. Mivel nehezen mozgott csak annyit tudott tenni, hogy kezeit gyorsan a rajzpapírra tette kiesve belőle a ceruza. Eltakarta a rajzot, ami egy csodálatos táj volt magas hegyekkel és széles folyóval.

– Ki vagy te? – kérdezte riadtan.

– Egy törpe, kicsi törpe és a törpék közt is a legkisebb.

– Mit akarsz? Miért jöttél?

– Barátkozni szeretnék veled. Legyél a barátom!

– Barátkozni akarsz velem? – csodálkozott el a kisfiú. – Hiszen velem senki sem akar barátkozni. Az egészséges fiúk mindig azt mondják, bicebóca vagyok és nem barátkoznak egy sántával. Te akkor, miért szeretnéd, hogy barátod legyek?

– Tudod, – kezdte a szegény kicsi törpe – engem sem kedvelnek a társaim, mert nagyon apró termetű vagyok még a törpék között is. Ezért nagyon jól megértem szomorúságodat. Szerintem mi igen jó barátok lehetnénk, ha te is akarod.

– Gondolod? Nagyon örülnék, ha nekem is lenne barátom, akivel tudnék játszani.

– Na, látod? – lelkesedett fel a kicsi szegény törpe. – Te tudsz szépen rajzolni, én meg varázsolni. Rajzolsz egy szép tájat, és amikor elkészülsz vele, elmondom a varázsszót, hogy elrepüljünk oda, mint két jó barát. Abban az új világban nem leszel bicebóca, én meg ugyanolyan törpe leszek, mint a többiek. Meglásd, nagyon jól fogjuk magunkat érezni.

– Vannak szép, színes ceruzáim is, amit édesapám vett nekem. Ezekkel fogom megrajzolni, ahová elmegyünk – örvendezett a kisfiú csillogó szemmel.

– Nagyszerű, akkor ugye barátok lettünk.

– Naná, hogy azok.

Mindjárt neki is láttak a rajzolásnak. Egy – kettőre csodálatos táj kerekedett ki a ceruza alatt a fehér papíron. Ámulattal nézték, amikor elkészült.

– Kész – mondta a kisfiú. – De hogyan fogunk elutazni ide?

– Ezt csak bízd rám! Elmondom a törpék varázsszavát, és már ott is vagyunk. Felkészültél az utazásra?

– Igen. Már alig várom. Még sohasem hagytam el hosszabb időre szobám négy falát. Remélem, most sikerül!

Ezeket a kicsi törpe meg sem igen hallotta, annyira lekötötte a varázsszó.

– Akkor mondom. Készülj a nagy utazásra! Hipp-hopp!

Ahogy kimondta, már nem is voltak a szobában. Egy szemvillanás alatt a papíron megrajzolt vidéken találták magukat. A kisfiú tudott járni, mint társai, és a kicsi törpe is megnőtt. Megtörtént a csoda. Mint két igaz barát elindultak felfedezni ezt az új világot és útjuk alatt rengetek élményben volt részük. Bejárták az erdőket, versenyt szaladtak egy virágos réten, ahol a színes pillangók mindenhová követték őket. Az erdőben madarak adtak nekik koncertet, amikor beléptek a hűs, árnyat adó lombok alá. Az őzike riadtan nézett rájuk, de amikor látta, hogy jó szándékkal jöttek, nem ellenségek, bátran előjött rejtekhelyéről és vidám ugrándozással köszöntötte az erdőbe tévedt vendégeket.

Az erdőn túl volt egy gyönyörű kastély, amelyben lakott a szépséges királykisasszony édesapjával. Bekopogtak a nagy tölgyfa ajtón és az őrtálló kapus szomorúan kérdezte tőlük:

– Mit akartok? Királyunk ma nem fogad senkit. Nagy a bánata. A hétfejű sárkány ma estig adott haladékot, hogy a király adja hozzá feleségül a lányát. Amennyiben nem teljesíti a kérését, kénköves tűzzel elpusztítja a kastélyt és mindenkit, aki benne lakik. Csak akkor merészeljétek zavarni királyunkat, ha meg tudjátok menteni a királykisasszonyt!

A törpe már fordult is volna vissza, de a kisfiú bátran kihúzta magát és mondta:

– Majd én megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Megszabadítom a királykisasszonyt a fenevadtól, ha kell az életem árán is.

– Hogyan tudnád, barátom? – csodálkozott el a törpe. – A sárkány nagyon erős és még ketten sem bírnánk vele.

– Ezzel te most ne foglalkozz! – mondta határozottan. – Tudom, mit kell tennem. Megküzdök azzal a hétfejű sárkánnyal.

A király sem akart hinni a kisfiúnak, de az addig – addig beszélt, míg a király beleegyezett.

– Fiam, mit kérsz jutalmul, ha sikerül legyőznöd a hétfejű sárkányt? – kérdezte.

– Fenséges királyom, nem kérek én mást, mint a leánykája kezét.

Este jött is a sárkány kénköves tüzet okádva mind a hét fejéből és követelte a királykisasszonyt.

– Azt bizony egykönnyen nem kapod meg – állt a kisfiú a sárkány elé.

Erre a fenevad olyan éktelen nevetésbe tört ki, hogy csak úgy zengett bele a kastély. Aki ott volt, az mind ijedten menekült biztonságos helyre. A törpe is el akart szaladni, de társa ráparancsolt:

– Ne menj sehová, szükségem van rád! Eddig is mindent együtt oldottunk meg, ezentúl is így lesz.

A hétfejű sárkány ezeket látván, hallván még dühösebb lett, és mindjárt kihívójára akart rontani, de akkor a kisfiú villámgyorsan a porba egy hatalmas buzogányt rajzolt, és mondta a törpének:

– Mondd el hamar a varázsszót!

– Hipp-hopp – hangzott riadtan a törpe szájából.

Abban a pillanatban a rajzolt buzogányból valóság lett, amit a kisfiú felkapott és hétszer, egymás után úgy vágta fejbe a sárkány mind a hét kobakját, hogy az holtan rogyott a földre mindenki legnagyobb meglepetésére.

Így megmenekült a király, hogy egyetlen leánykáját egy csúf hétfejű sárkányhoz kelljen férjhez adni. Nagy volt az öröm a kastélyban, és már éppen ki akarták hirdetni, hogy a sárkányt legyőző vitéz és a királykisasszony egybekel, amikor a szobába bejött a kisfiú édesanyja és mondta:

– Kicsi fiam, drágaságom, későre jár. Ideje már lefeküdni.

A kicsi törpe az asztalon a barátja fülébe súgta.

– Jó volt veled játszani. Végre nekem is van barátom. Igazad volt legyőztük a hétfejű sárkányt. Mi együtt mindenre képesek vagyunk. Aludjál jól! Szép álmokat! Majd holnap is eljövök, és megint játszunk egy jót – mondta és eltűnt az asztalról.

Okos mókus

Hol volt, hol nem volt, a nagy sűrű erdő közepén, egy öreg fa védelmet adó odvában élt egy mókus.

Minden nap szépen kitakarította hajlékát, elrendezte a dolgát, és még arra is maradt ideje, hogy télire elemózsiát gyűjtsön. Így ment ez napról napra, és az éléstárban nagy halmokban magasodott a finomabbnál finomabb ennivaló.

Egy nap szomszédja, a szarka, gúnyolódva mondta neki:

— Te mókus, minek ennyit összegyűjteni? Gyere inkább velünk játszani az erdei tisztásra! Ott lesz minden állat az erdőből és a mezőről.

— Mennék én szívesen, de éppen tegnap találkoztam békaanyóval, aki elkottyantotta, hogy az idei tél nagyon hosszú lesz és hideg. Most nem mehetek játszani. Még sok élelmet kell behordanom az odúba.

A szarka hangosan elnevette magát.

— Lárifári — mondta — nem tudja békaanyó, mit beszél. Mindig eltúlozza a dolgokat. Múltkor is azt jósolta, hogy eső lesz, és egész nap szép volt az időjárás, s egy csepp eső sem hullott alá. Öreg béka ő, hogy megmondja milyen lesz az idei tél. Bolond, aki hallgat rá!

A mókust nem tudták meggyőzni a szarka szavai. Nem ment el az erdei tisztásra, hanem szorgalmasan hordta odújába a különböző magokat, amelyeket az erdőben talált.

Sokáig úgy tűnt, hogy a nyár és a jó idő örökké fog tartani. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez valaha megváltozik.

Egyik este a kicsi mókuson nevetgéltek az állatok, hogy milyen ostoba, amiért soha nem megy velük játszani. Csúfolkodva szaladtak az öreg fához, ahol lakott, és felkiabáltak neki:

— Gyáva Mókuci, nem mer velünk játszani! Idén nem is lesz tél! Jól becsapott békaanyó!

Szomorúan nézett ki az odúból, de nem szólt semmit. Inkább még egyszer végigjárta az éléstárat, ahol már annyi minden volt, hogy talán több el sem fért volna benne. Amikor mindezzel megvolt, lefeküdt a kényelmes vackába és elaludt. Reggel furcsa dologra ébredt. Nagy csend volt mindenhol az erdőben. Máskor az itt élő állatok zajongtak, hangoskodtak, egymást túlkiabálva civakodtak. Nem értette, mi történhetett. Kíváncsian kinézett a kicsinyke ablakon, és nagy meglepetéssel látta, az egész erdőt fehér hó borította. Az ágakról jégcsapok lógtak alá. Megérkezett a fagyos, zord zimankó.

Az állatok tévedtek, amikor azt mondták idén nem lesz tél. Most mindegyikőjük valahol vacogva kémlelte a kinti tájat. Nem volt kedvük játszani, kiabálni, és főleg csúfolni a mókust. De ami a legrosszabb volt, nem gyűjtöttek télire semmit, a jeges hó alól meg képtelenek voltak bármit előkaparni. Éhezve, fázva várták a jobb időt, de az bizony még nagyon messze volt. Talán békaanyó tényleg igazat mondott a mókusnak… Mi lesz így velük? Eljátszották az időt és semmit sem gyűjtöttek télire.

Bezzeg a mókusnak nem kellett félnie, telis-tele volt az éléstára. Minden nap terülj-terülj asztalkát rendezhetett magának. Ennek ellenére valahogy mégsem ízlett neki az ebéd. Állandóan a többi állatra gondolt. „Szegények nem csak fáznak, de éheznek is. Mi lesz velük így a tél végéig? Mikor jön el végre a jó, meleg tavasz?”

Felállt az ennivalóval roskadásig megrakott asztal mellől, és benézett az éléstárba. Mindent jól szemügyre vett. Megszámolta miből mennyi van. Osztott, szorzott, összeadott, s végül arra a következtetésre jutott, hogy van bőven mindenből. Igaz az erdő összes állatát nem hívhatja meg. Különben is, ilyen célra kicsi az odúja, de talán néhány társának a sorsán könnyíthet. Elhatározta, hogy minden nap vendégül lát egy–két állatot, akik szeretik a magvakat. De mi legyen olyan erdőlakóval, aki nem él ilyennel? Ez volt a nagy kérdés.

Hosszasan törte a kobakját, és nagy sokára kisütötte, hogy elmegy a közeli faluba. Megkéri az ottani embereket, hogy segítsenek az erdő vadjain. Tarisznyáját jól megtömte magokkal, és elindult ágról ágra ugrálva.

A faluba érve a házak ablakai előtt mókásan ugrándozott, amivel hamarosan felhívta magára az emberek figyelmét.

— Nézzétek csak, egy mókus! — mondogatták az emberek egymásnak. — Mintha szólni akarna…

Természetesen senki sem értett mókusul a faluban, kivéve az idős erdész bácsit, aki hosszú éveket töltött az erdőben, és ott minden fát, bokrot ismert.

— A nagy hó miatt, az állatok nem találnak ennivalót, ezért néhányuk bemerészkedik a házak közé, ezzel jelezve, hogy a segítségünket kérik. Élelmet kell vinnünk az erdőbe, mert éhen pusztulnak — mondta az idős erdész bácsi.

Nosza, amint ezt Jóska és Erzsi meghallották, azonnal jelentkeztek, hogy ők majd visznek elemózsiát az erdőbe.

— Nagyon aranyosak vagytok, kicsikéim, de ezeknek az állatoknak sok–sok ennivalóra van szükségük — mosolyodott el az öreg erdész. — Azért azt nem mondtam, hogy ne segítsetek, sőt megkérlek, bennetek szóljatok az iskolában társaitoknak, hogy holnap tanítás után, egy szánnal állateledelt viszünk az erdőbe, és ti segíthettek nekünk.

A két gyerek azonnal elindult, hogy segítőcsapatot verbuváljanak másnapra.

A kicsi mókus talán megérezte, hogy hamarosan jön a segítség, mert még egy kicsit ugrándozott a fák ágain, majd visszament az erdőbe. Nem szólt társainak, hogy a faluban járt. Bement az odújába és lefeküdt, türelmetlenül várva a holnapot.

Amint a közeli falu templomtornyában a nagy rézharang elütötte a delet, hangos gyerekzsivaj verte fel az erdő csendjét. A hidegről vacogó állatok ijedten néztek egymásra.

— Még ez is — mondták riadtan. — Nem elég a mi bajunk, még ez a sok rossz gyerek is itt zajong az erdőben…

De a gyerekek ezúttal nem rosszalkodni jöttek, hanem néhány felnőtt kíséretével, lovas szánon élelmet hoztak az erdő lakóinak. Szarvasok, őzek ropogós szénát kaptak, a többiek a nagy zsákokból magokat, gyümölcsöket és mindenféle eledelt. A bokrok közül félve nézték, amint a gyerekek szorgos keze által a kis erdei tisztás egy–kettőre terülj–terülj, asztalkámmá változik. Türelmetlenül várták, hogy egyedül maradjanak, és nekiláthassanak a lakmározásnak. Nem is sejtették, hogy mindezt az okos mókusnak köszönhették, aki elégedetten nézte a nagy sürgés–forgást az odújából, egy finom mogyorót rágcsálva.

Cseresznyekirályfi

Nekesdfalván lakott az én kicsi barátom Peti. Ez a fiúcska arról volt híres, hogy imádta a cseresznyét. Alig várta, hogy kertjükben megérjen ez a finom gyümölcs. Amikor már pirosodni kezdett türelmetlenül toporgott a fa körül. Édesanyját szünet nélkül nyaggatta, mikor lehet már megkóstolni a kertjükben lévő hatalmas fa termését.

– Türelem, kicsi fiam. Türelem. – nyugtatta az anyja. – Annak is eljön az ideje. Úgy jó a cseresznye, ha jól megérik és ropogós. Még várni kell néhány napot, hogy ehess belőle!

A kisfiú nem tudott várni. Amikor édesanyja nem vette észre kilopózott a kertbe, és egyenesen a cseresznyefához futott. Elhatározta, ha megérett, ha nem ő bizony megkóstolja, és jól teli tömi vele a bendőjét.

A fa ágai majdnem a földet súrolták és így könnyen elérhette halványpiros gyümölcsöt. Igaza volt édesanyjának, még néhány napot várni kellett volna. De mit tegyen, ha annyira szereti. Nem tud várni napokig.

Izgatottan nyúlt az első szem felé, amikor különös dolog történt. Annyira meglepődött, hogy majd leült a földre. Az egyik cseresznyéből egy aprócska ember ugrott elő és harsány hangon mondta:

– Megállni! Nehogy egy szemet is levegyél! Tudd meg én vagyok a cseresznyekirályfi, és aki a birodalmamat bántani merészeli, annak velem gyűlik meg a baja.

Peti sehogy sem értette, mi ez a dolog. Még sohasem hallott a cseresznyekirályfiról. Hogyan lehetséges ez?

– Hol van a birodalmad? – kérdezte a kisfiú.

– Itt ebben a cseresznyében – mutatott az egyik nagy, már majdnem piros szemre. Ebben lakom és itt van a birodalmam. Közepén pedig áll a csodaszép, kacsalábon forgó váram. Te még nem láttál olyan szépet, mint az. Bizonyára szeretnéd látni saját szemeddel is. Ugye?

Naná, hogy Petit érdekelte a dolog. Ezért mindjárt rá is vágta:

– Igen, nagyon szeretném látni azt a várat. De hogyan tudnék eljutni oda?

– Mi sem egyszerűbb annál – mondta a cseresznyekirályfi. – Csak csukd be a szemed és számoljál háromig.

Peti becsukta a szemét és háromig számolt.

– Egy, kettő, három.

Alig, hogy kimondta három, máris benntermett a cseresznyébe és ott is egy nagy virágos rét közepén, ahol egy domb tetején pompázott a cseresznyekirályfi vára.

Valóban olyan szép volt, hogy ilyet Peti még mesekönyvben sem látott. Ami, a legkülönösebb volt, a várban minden ropogós cseresznyéből volt. De még a kacsaláb is. Amerre csak nézett a kisfiú mindenhol cseresznyét látott. Annyit ehetett, amennyit csak bírt. Mindjárt ki is használta az alkalmat és tömte magába a finom gyümölcsöt.

– Vigyázz! – szólalt meg egy kis idő múltán a királyfi. – Nehogy pocakod megfájduljon. Csak módjával.

Peti nem hallotta, amit újdonsült barátja mondott. Hogyan is figyelne ilyenkor ilyenre, amikor annyi cseresznyét ehet, amennyit csak akar. Tömte magába a sok piros ropogós gyümölcsöt. Maga volt a mennyország a cseresznyekirályfi birodalmában.

Még sohasem érezte magát ilyen jól, mint itt. Nagyon boldog volt, hogy új barátra tett szert.

– Te, miért nem eszel? – kérdezte Peti a mellette álló királyfitól.

– Akkor eszek cseresznyét, amikor csak akarok – válaszolta mosolyogva. – Nálunk egész évben van cseresznye, nem úgy, mint nálatok.

– Még télen is? – csodálkozott el a kisfiú.

– Országunkban nincsen tél. Itt mindig ilyen szép idő van. Állandóan érik a cseresznye.

– De jó lenne itt lakni! – sóhajtott egy nagyot Peti és újból egy csomó cseresznyét magába tömött.

Látszott rajta, hogy már nem is kívánja, de ennek ellenére nem tudja abbahagyni. Mintha attól félne, hogy elfogy. Pedig, ha körbenézett, mindenhol hatalmas cseresznyefákat látott telis-tele rengeteg gyümölccsel.

– Vigyázz, mert még megárt a sok cseresznye! – figyelmeztette barátja. – Gyere, menjünk be a várba és játszunk valamit!

– Mindjárt megyek, várjál még egy kicsit! – mondta Peti és újabb szemeket gyömöszölt be a szájába. – Még ezt a néhányat bekapom, amelyek itt ezen az ágon pirosodnak. Imádom a cseresznyét. Bárcsak nálunk is egész évben teremne! Olyan jó lenne!

A királyfi hiába figyelmeztette, hogy megárt és megfekszi a gyomrát, Peti nem fogadott szót. Csak ette és ette a cseresznyét.

– Majd meglátogatsz máskor is és akkor is ehetsz, amennyit csak akarsz.

– Mindjárt megyek játszani. Csak még ezt a szép, piros cseresznyét.

Akkor valami olyan dolog történt, amire a kisfiú nem gondolt. Váratlanul hasába szúró fájdalom nyilat bele.

– Jaj! – szisszent fel.

– Mi az? – kérdezte a királyfi.

– Nem tudom, fáj a pocakom, és hányingerem van.

A királyfi Petire nézett és látta, hogy az elsápadt. Annyira fájt a hasa szegénykének, hogy valósággal összegörnyedt. Nem tudott felegyenesedni.

– Haza akarok menni – sírta el magát.

A cseresznyekirályfi is nagyon megijedt. Félt, ha édesapja megtudja, hogy egy kisfiút hívott Cseresznyeországba, akkor nagyon kikap. Tudvalevő, hogy országukba földi ember nem léphet be. Már bánta, hogy megszegte ezt a törvényt. Ha ez kiderül, akkor egész életére egy kukacos cseresznyébe lesz száműzve.

Gyorsan kellett cselekedni.

– Mondd azonnal: egy, kettő, három! – utasította Petit. – Visszaküldelek a te világodba. Nagyon kérlek, senkinek ne beszélj, hogy nálam jártál!

– Még édesanyámnak se? – gördült sírásra az ajka.

– Igazából még annak sem lenne szabad. Nem bánom, neki mégis elmondhatod. Egy édesanyának, mindent kell tudni kisfiáról. Különben is, tiedé mindig olyan megértő, ezt egy kismadártól tudom. De másnak egy kukkot se! Megértetted?

– Meg – nyögte Peti.

– Akkor mondd gyorsan: egy, kettő, három!

– Egy, kettő, három…

Ahogy kimondta, máris a kertjükben volt a cseresznyefa alatt. Éppen jött az édesanyja.

– Mi történt, Petikém? – ijedt meg a fához érő nő. – Olyan rosszul nézel ki.

– Fáj a hasam és hányingerem van – pityeredett el a kisfiú és szorosan édesanyjához bújt.

– Ugye, ugye megmondtam, nem szabad éretlen cseresznyét enni?

– De hiszen én nem is éretlen cseresznyét ettem – próbált védekezni – A cseresznyekirályfi hívott meg birodalmába és ott lakmároztam be finom, piros, érett cseresznyéből. Olyan jó volt és annyit ehettem, amennyi csak belém fért.

– Látom, és ez lett az eredménye. Sipirc, be a házba, és elhívom a doktor bácsit, hogy vizsgáljon meg. Szerintem pár napig nem kell cseresznyét enned.

Így is lett. Az orvos gyomorrontást állapított meg és néhány napig Petinek diétáznia kellett.

Mire meggyógyult a kertben a cseresznye is beérett. Pirosan, nagy szemekkel kacsingatott a kisfiúra

– Édesanyám, most már ehetek belőle? – kérdezte Peti.

– Igen, de csak annyit, amennyi jólesik. Nem szeretném, ha megint beteg lennél.

– Ne félj, édesanyám, megtanultam a cseresznyekirályfinál, nem szabad mindent egyszerre felfalni, mert akkor megfájdul a pocakunk. De azért nem bánnám, ha nálunk is egész évben lenne cseresznye, mint Cseresznyeországban.

– Ez miatt ne búsulj, ha leérik a cseresznye, akkor majd jön a barack, körte, alma, szilva, szőlő és még sokféle gyümölcs. Ha csak ez a gyümölcs lenne, hidd el előbb utóbb beleunnál és egy idő nem bírnál enni belőle. – mondta Peti édesanyja és fiacskája fülére akasztott egy pár piros cseresznyét.

Ki tud nagyobbat ugrani?

Erdő szélén, egy kis réten gyülekeztek az állatok és azon kezdtek el vitatkozni, ki tud nagyobbat ugrani.

– Természetesen én – mondta a róka. – Legalább akkorát ugrok, mint a hosszú farkam.

– Nem is hosszú a farkad – nevette el magát a farkas. – Ezt bárki megugorja. Akarjátok látni?

Az ott lévő állatok biztatták, hogy ugorjon. Valóban a farkas igen nagyot ugrott. Legalább háromszor nagyobbat, mint a róka farka. Amikor a farkas visszaballagott az állatokhoz, megkérdezte:

– Tud ennél valaki nagyobbat ugrani?

– Ha akarok, olyan távolra ugrok, hogy ti el sem láttok odáig – hencegett a medve.

Ő is bemutatta tudományát, és az állatok elámultak, hogy ez a nagy, hatalmas társuk mekkorát ugrott. Szinte keresztülugrotta a rétet. Mindenki azt hitte, hogy súlya és lomhasága miatt az orra hegyénél sem lesz képes messzebbre ugrani.

Már úgy nézett ki, a medvét nem lehet lepipálni, amikor előlépett a szarvas és se szó, se beszéd, talán még az erdőt is keresztülugrotta, mert olyan jól sikerült a mutatványa.

A többiek éppen éljenezni kezdték az ugróbajnokot és elismerően körbeállták, amikor az erdőből előrohant a kisnyúl és vészjóslóan elkiáltotta magát:

– Meneküljünk! Jön a vadász a puskájával.

Mi sem kellett több az állatoknak, rémülten szaladni kezdtek mind, ahányan csak voltak annyi felé. Közben akkorát ugrottak, még soha tán életükben. Még a kicsi sün is kapkodta a lábacskáit, pedig bizonyára őt nem bántotta volna a vadász bácsi.

Ha nem jött volna a puskás ember, akkor talán a mesém is tovább tartott volna. De így az erdő, mező állatai szétszaladtak és az ugróverseny is félbe maradt. Ha majd újból versenyeznek, akkor arról is beszámolok néktek, gyerekek. Addig legyetek jók! Fogadjatok szót szüleiteknek.

Itt a vége, fuss el véle!

Beteg Nap

Hol volt, hol nem volt, ott ahol a mi jó, öreg Napunk lakik szörnyű dolog történt. Még elmesélni is félek, annyira félelmetes volt. Ilyen még sohasem esett meg vele. Szegényke egyik hűs márciusi éjszakán, ki tudja, hogy, megbetegedett. Belázasodott, köhögött, és folyt az orrocskája. Bizonyára megfázott, pedig reggelente anyukája a Sziriusz csillag mindig mondta neki:

– Fiacskám, öltözz fel melegen, mert még hidegek a nappalok. Ilyenkor könnyen meg lehet fázni.

Anyja beszélhetett neki a Nap, ahogyan hajnalban kiugrott meleg, csillagporos ágyából, felhörpintette kávéját, és megette hozzá a finom vajaskiflijét, máris rohant róni a hosszú, égi utat. Még a meleg sálját is elfelejtette nyaka köré tekerni.

Estére meg is fázott alaposan. Olyan magas lett a láza, hogy majdnem elégett az arca. A földi emberek meg is jegyezték:

– Milyen melegen süt ez a márciusi Nap, mintha már legalább május lenne, pedig a tavasz még alig kezdődött el.

Éjjel egy szemhunyást sem tudott aludni, annyira megbetegedett. Édesanyja vizes ruhával borogatta homlokát, és mézes teát itatott vele. Mindez ellenére nem gyógyult meg reggelre, amikor el kellett volna indulni, dolgozni.

Mindenki nagyon megijedt az égen. Mi lesz most? A világ mégsem lehet Nap nélkül. Hiszen, akkor a Föld élőlényei elpusztulnak, és megáll az élet. Senki sem tudta, kit küldjenek helyette az égre. Volt, aki Hold Petit, de őkelme az éjjeli szolgálat alatt annyira elfáradt, hogy nem volt kedve még a Nap helyett is világítani. Igaz egy picinyke csillag jelentkezett, hogy ő elvállalja a munkát, de a többiek lehurrogták:

– Épp te tudnád elvégezni ezt a nehéz munkát? Hiszen fényed, alighogy csak pislákol. Az embereknek és állatoknak fény, és meleg kell, nem pedig parányi, hideg fény.

Így a kicsi csillag el lett utasítva, és más megoldás után kellett nézni.

Szegény Nap betegen feküdt a puha bárányfelhőkből készített ágyában állig betakarózva. Megpróbált felkelni, de lábai összerogytak, nem bírták el.

Hívtak hozzá orvost, de ő sem tudott csodát tenni. Azt javasolta, legalább egy hétig feküdnie kell és kímélni magát.

Sötétségbe borult a Föld. Az emberek nem értették, mi történt. Mindenki ijedten nézett fel az égre, várva, hogy végül mégis csak előbukkan a Nap.

Volt egy fiúcska, elhatározta, ha megnő, akkor doktor bácsi lesz, és meggyógyít minden beteget. Amikor látta, hogy ma nem kel fel a Nap, sugarai nem világítják be a szobáját, mindjárt gondolta, akkor itt igen nagy lehet a baj.

Kiállt a házuk tornácára, és hangosan elkiáltotta magát:

– Mi történt, Nap? Miért nem világítasz, melegíted szüleim, testvéreim arcát?

Ezt meghallotta a Nap édesanyja és szomorúan leszólt a kisfiúnak:

– Aranyoskám, igen nagy a baj, kicsi fiam a Nap tegnap megfázott és most láztól gyötörve fekszik az ágyában. Amíg meg nem gyógyul, addig el kell viselnetek a sötétséget.

Ez egyáltalán nem tetszett a kisfiúnak. Szerette a napfényt és a kellemes tavaszi meleget. Ezért felkiáltott az égre:

– Majd én meggyógyítom a beteg Napot. Úgyis doktor bácsi leszek, ha megnövök.

Ezt meghallván az égben, először elmosolyodtak, majd elgondolkodtak a hallottakon. Egy kis idő múltával üstököst küldtek érte, amivel egy – kettőre felröpítette az égbe.

– Szervusz! Eljöttél? – kérdezte a Nap a kisfiút, amint belépett a betegszobába.

– Jó reggelt! Igen, itt vagyok. Eljöttem, hogy meggyógyítsalak – válaszolta mosolyogva és a beteg ágyához lépett.

– Hogyan tudnál meggyógyítani, amikor ez a tudós doktoroknak sem sikerült? Még legalább egy hétig nyomnom kell az ágyat.

– Nagy baj, ha nem tudsz világítani. Földünk sötétségbe borult, és az emberek félnek. Hiányzik nekik a napfény. Ezért meg kell gyógyulnod, de azonnal. Elhoztam neked a Föld összes emberének a szeretetét, és ezzel foglak meggyógyítani. A szeretet meggyógyít minden nyavalyát.

Ezen a Nap is elgondolkodott. Lázas fejét felemelte a párnáról és gyengéden megérintette a kisfiú kezét. Halkan megkérdezte:

– Ennyire hiányzok az embereknek?

– Igen. Meg kell, hogy gyógyulj! Nem élhetünk a fényed nélkül. Hagyd, hogy átadjam a magammal hozott szeretetet!

Akkor valami rendkívüli csoda történt. A Nap testét furcsa bizsergés járta át, és a beteg egyre jobban lett. Elmúlt a láza, nem kínozta fojtó köhögés, és többé nem kellett az orrát fújnia. Egyszerűen pillanatok alatt meggyógyult a szeretet által, amit a kisfiú hozott.

Nap édesanyja nem győzött hálálkodni.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy meggyógyítottad, fiamat. Mindjárt felöltözik, és már mehet is dolgozni, hogy szegény embereknek a földön ne kelljen fázniuk.

Még mielőtt útnak indult volna anyja körültekerte nyakát egy meleg sállal és a fejébe nyomott egy sapkát, hogy meg ne fázzon újból.

Egy darabig a kisfiú is vele ment, de ahol a csillagösvény elágazott elbúcsúztak egymástól.

– Minden jót, barátom! – mondta a Nap. – Ugye mi most már mindig barátok maradunk?

– Naná, ez csak természetes. Majd integetek a kertünkből, amikor hazaértem – mondta, és felpattant az ott várakozó üstökösre, amely szélsebesen visszarepítette a földre.

Mindenki nagyon boldog volt meglátván a Napot, amint az melengető sugaraival bevilágított minden házba, és vidámságot vitt az embereknek.

Kukackirály nősülni készül

Alma ország kellős közepében élt a kukackirály. Jó dolga volt lelkemnek ott, kénye-kedve szerint fúrhatta az almában a lyukat, még az alma magjába is beleharaphatott.

Mindene volt, aminek lennie kellett egy almabirodalomban. Naphosszat rágta az országának belsejét, és amikor elfáradt elszundított néhány órára.

De hiába élt királyi módon, mégis csak egyedül tengette életét. Hiányzott az asszony a házból. Szeretett volna minél előbb megnősülni, feleséget hozni az almabirodalomba.

Kihirdette, hogy nősülni kíván és minden csinos kukaclány, és hajadon elébe járulhat szemrevételezés céljából.

A felhívásnak gyorsan híre ment. Az egész gyümölcsös felbolydult és minden kukaclány jelentkezni akart feleségnek.

Elérkezett a kiválasztás napja. A kukackirály is kicsípte magát és méltóságteljesen elfoglalta a trónját. Amint ott ült, megpróbálta elképzelni a leendő feleségét. Vajon milyen lesz? Tud-e majd szép, nagy lyukakat fúrni az almában? Kukacoknál nagyon fontos, hogy milyen gyorsan tud valaki tágas járatot készíteni. Hiszen majd neki kell kirágnia a leendő lakosztályukat egy óriási piros almában.

Ezen kívül a kukackirálynak  az is számított, hogy arája szép legyen. Hogyan nézne ki egy rövid kukaclány a daliás király oldalán?

Feleségének jó anyának is kell lennie, aki majd sok kis poronttyal ajándékozza meg a kukackirályt.

Milyen szép is lesz az élet. Egész nap rágcsálják a finom almát, és közben vidáman fütyörésznek. Szétrágnak mindent a gyümölcsösben. Nem lesz olyan fa, amit meg ne látogatnának. Almáról almára vándorolnak, és degeszre eszik magukat.

Egészen elérzékenyült, és türelmetlenül várta az első kukaclányt. De akkor hirtelen kivágódott az ajtó és lélekszakadva becsusszant rajta az egyik szolgája.

– Fenség! – nyögte vészjóslóan a szolga.

– Mondd már, mi történt?

– Rettenetes! Itt a vég!

– Miket hadarsz itt össze-vissza? Megparancsolom, beszélj érthetően!

– Jaj, fenség, hogy is kezdjem? Azt hiszem, elmarad a leányválogatás. Ha kedves az élete, meneküljön! A gyümölcsösben megjelent Sanyi bácsi és a hátán ott az a félelmetes készülék, amely halálos permetet szór miránk, ha itt maradunk. Hosszú csöve mindenhová elér és beterít bennünket a permetlé. Fenséges uram, ha jön, ha marad, én megyek, míg lehet. Talán még lesz annyi idő, hogy kereket oldjunk. A harmadik szomszédban van egy elhagyott gyümölcsös. Oda talán csak nem jön utánunk Sanyi bácsi. Igaz az a gyümölcsös nem olyan szép, mint a miénk, de ott legalább nyugtunk lesz.

Mókus és a buta cinege

Hol volt, hol nem volt egy magas, öreg fa odvában élt egy mókus. Egész nap a fák ágain ugrándozott boldogan. Közelben emberek dolgoztak a földeken. A kicsi mókus szívesen nézegette őket. Ha olyan kedve volt, akkor még mókázott is nekik, amit a dolgozó emberek egy – egy puha kenyérdarabbal viszonoztak. Ilyenkor a bozontos farkú faágakon ugráló állat leugrott a földre és gyorsan felszaladt vele a fa egyik vastag ágára, ahol falatozni kezdett.

Egyik alkalommal is, amikor egy jókora kenyeret majszolt, odaszállt egy buta, kék cinege, és így szólt a mókushoz:

– Idefigyelj, te mókus! Azonnal add nekem azt a kenyeret! Ha nem adod, akkor panaszt teszek a cinegekirálynál. Jaj, neked, ha nem teljesíted parancsomat!

Ezen a kenyeret majszoló mókus elgondolkodott. Nem volt ő irigy, de azt is jól tudta, nem szabad a pöttöm madarakat kenyérrel etetni. Komoly bajt okoz neki, ha odaadja a kenyeret. A cinege felfúvódik tőle, és meghal.

Nem tudta, mitévő legyen? Öregapjától egyszer hallott a cinegekirályról. Mindenki úgy tudja, igen nagy hatalma van. Még varázsolni is tud. Mi lesz, ha megtudja, hogy nem adta oda a kenyeret a cinegének?

Mialatt a mókus ezen törte a fejét, a madár türelmetlenül toporgott előtte, és szünet nélkül mondogatta:

– Na kapom már azt a kenyeret? Nem szeretek sokáig várakozni. Mindjárt itt lesz a cinegekirály és ellátja a dolgodat.

Amint ezt meghallotta a mókus, szeme azonnal felragyogott, és így szólt:

– Menjünk a cinegekirályhoz, és kérdezzük meg adhatok-e neked kenyeret?

Látszott, hogy ez nem nagyon tetszett a cinegének, de hogy megőrizze a tekintélyét, elfogadta, amit a faágak akrobatája ajánlott neki. Mielőtt elindultak volna megkeresni a cinegekirályt, figyelmeztette a mókust:

– Jól gondold meg, hogy akarsz-e találkozni a cinegekirállyal! Tegnap is egy száraz faággá varázsolt egy rókakölyköt, aki kíváncsi volt. Nehogy te is így járj! Még meggondolhatod magadat.

Hiába volt minden igyekezet, ez nem ijesztette meg a kenyerét erősen markoló kicsi állatot.

Leszaladt a földre a magas fa törzsén és szaporán követte a cinegét.

Sokáig bolyongtak az erdőben, mire az erdő szélén ráleltek a cinegekirályra és népes kíséretére. Volt ott mindenféle cinege. Annyian csicseregtek az egyik hatalmas bokron, hogy a mókus valósággal megrettent tőlük.

A bokor legtetején székelt a cinegekirály. Kicsinyke kék fején egy aranylón csillogó korona díszelgett. Méltóságteljesen szemlélte alattvalóit és a környéket.

Nagyon meglepődött, amikor megpillantotta a mókust a nagydarab kenyérrel.

– Mi célból jöttél? – kérdezte.

Még mielőtt megszólalhatott volna a kis szőrös jószág, a buta cinege harsányan csicseregte:

– Fenséges királyom, ettől a mókustól kenyeret kértem, de nem volt hajlandó adni nekem belőle. Milyen állat az, aki nem segíti a másikat? Ugye büntetést érdemel?

A király csak a fejét ingatta. Látszott rajta, hogy igen nagy gondban van.

– Miért nem adtál kenyeredből a cinegének? – szólalt meg végül.

A mókus félve magyarázkodni kezdett:

– Nagyra becsült cinkék király, szívesen adnék bárkinek a kenyeremből, de úgy tudom kicsi madarak nem ehetnek ilyen eledelt, mert felfúvódnak tőle, és meghalnak. Rosszat tennék vele, ha együtt falatoztunk volna belőle. Kérem, fenségedet ezek tudtával, ítélje meg, vajon jól cselekedtettem-e vagy nem? Ha bűnt követtem el, akkor büntessen meg, de ha nem, bocsánatáért esedezem. Remélem, magyarázatom kielégítő volt, és megérti, miért nem adtam kenyeret alattvalójának.

A cinegekirály elmosolyodott és barátságos hangon mondta:

– Nagyon jól cselekedtél kicsi mókus. Köszönöm, hogy nem adtál kenyeret a madárkának. Mentségére legyen mondva, ő még butuska cinege. Azért, hogy megtanulja, mit szabad ennie egy madárnak, az lesz a büntetése, hogy segít neked télire magvakat gyűjteni.

Nem nagyon tetszett eleinte ez a buta cinegének. Mérgesen csipogott valamit a csőre alatt, de nem mert ellenkezni a királlyal. Ezért inkább teljesítette a parancsot.

Végül megbékült sorsával. Nem is volt olyan rossz a mókussal. A magok gyűjtése közben sokat bolondoztak, nevettek és igaz barátok lettek.

Itt a vége, fuss el véle!

Csizmácska

— Induljunk! — mondta a Mikulás a szán elé fogott türelmetlen szarvasoknak. — A gyerekek már várnak bennünket. Ma rengeteg házba kell bekopognunk. De hol van a csintalan krampuszom? Bizonyára megint rosszalkodik valahol.

A Mikulás elküldte a közeli fán didergő kismadarat, hogy keresse meg a krampuszt. Egy fertály óra múlva elő is került a rosszaság. Mindjárt mentegetőzni kezdett, amiért késett:

— Jaj, drága Mikulás, azért késtem, mert ki kellett takarítanom a szobámat. Nem akartam rendetlenül hagyni, amíg a gyerekeknél leszünk.

A Mikulás jól tudta, hogy krampusza megint füllentett. Nem arról híres őkelme, hogy rendet rakjon a szobában. Különben is a szája szélén ott csillogott egy aprócska csokidarab, amit eltorkoskodott a gyerekek ajándékából. Egy kis késéssel, de elindultak. A szarvasok húzták a szánt, mint a villám. Alattuk elsuhantak erdők, mezők, hegyek és völgyek. A csillagok fényesen ragyogtak fenn az égen, és mintha integettek volna nekik.

— Menjél csak, Mikulás! A gyerekek már türelmetlenül várnak. Kitisztították cipőjüket, csizmájukat, és epedve lesik, mikor kerül beléjük sok–sok ajándék.

Távolban feltűnt egy aprócska falu. Alig látszott ki a nagy hóból. Amerre csak néztek, mindenhol fehérség. Abból tudták meg, hogy egy kicsi faluhoz értek, hogy füstölt a házak kéménye, és a kékesszürke füst magasra szállt fel az égbe.

— Megérkeztünk — mondta a Mikulás és a krampuszhoz fordult —, készülődjél, vedd elő az ajándékot, amit ennek a falunak a gyerekinek szántunk! Hol is a nagy könyvem, hogy ellenőrizzem, kinek mi jár és ki hogyan viselkedett egész évben? De nehogy megdézsmáld az ajándékot, mert akkor hátrakötöm a sarkadat!

A szán ülése alól előhúzott egy nagy, bőrkötésű könyvet és olvasni kezdte, ki mit kap. Ezalatt a csintalan krampusz a szán hátuljában pakolta a csomagokat. Hosszú utazás után megérkeztek a házak ablakaihoz, ahol szép, tisztára pucolt cipők, csizmák várták őket. Mindegyikbe beletették a megfelelő ajándékot, amit éppen a lábbeli tulajdonosa megérdemelt. Volt olyan kisfiú és kislány, aki virgácsot is kapott. Bizonyára az volt bejegyezve a Mikulás könyvébe, hogy rosszalkodott, nem fogadott szót a szüleinek.

Szépen fogytak az ajándékok. A krampusz, magát meghazudtolva, szorgalmasan dolgozott. Ez fel is tűnt a Mikulásnak, de nem gondolt semmi rosszra. Azt hitte, kicsi segítője megjavult és jó útra tért. Ennek nagyon örült. Úgy látszott, hasznos volt az egész évi tanítás, fegyelmezés. Eltervezte magában, ha visszaérnek az Északi-sarkra, megjutalmazza. Ő is kap majd egy szép, nagy csomagot sok csokival és cukorral. De erről még nem szólt neki, nehogy elbízza magát s a továbbiakban rosszul végezze a munkáját.

Már csak egy ház volt vissza a falu szélén. Kicsinyke, szegényes ház volt. Egy apró, piros csizmácska árválkodott az ablak párkányán. Mikulás hátra szólt a krampusznak:

— Add csak oda az utolsó ajándékot, amit a kislánynak hoztunk! Nagyon jó gyerek volt, megérdemli, hogy sok ajándékkal kapjon. Szerencsére neki nem kell adni virgácsot.

— Mikulás bácsi, elfogyott az ajándék — mondta ijedten a krampusz. — Csak virgácsot tudunk tenni a csizmácskába. Nagyon sajnálom.

— Ez meg hogy lehetséges? Itt a könyvben nagy betűkkel van beírva, hogy a kislány nagyon jó volt egész évben. Még alá is húztam piros ceruzával, hogy feltétlen sok ajándékkal jutalmazzam meg.

A krampusz feszengve ült a szán hátsó részében. Nem mert Mikulásra nézni. Szemét lesütötte, és az arca olyan piros volt, mint a főtt rák. Gazdája mindjárt kitalálta, hogy valami köze van az ajándék eltűnéséhez.

— Gyere csak ide! Mutasd, mi van a zubbonyod alatt!

— Nincs ott semmi, Mikulás bácsi! — mentegetőzött a krampusz.

Legszívesebben elbújt volna a föld alá szégyenében.

— Ne füllents! Jobban teszed, ha megmondod az igazat. Nem szép, ha valaki hazudik!

— Ilyen apró csizmácskába nem is kell ajándékot tenni. Talán csak véletlenül tette ki valaki az ablakba — próbálta menteni magát a krampusz. — Csak tessék megnézni, kedves Mikulás bácsi, milyen szegényes csizmácska.

— Azért, mert egy szegény kislányé. Gyorsan vedd elő a zubbonyod alá rejtett csomagot! Irgum-burgum, szedtevette teremtette! Ha nem lenne rengeteg munkám, biz’ isten elfenekelnélek ezzel a virgáccsal. Majd otthon még beszélgetünk csínytevésedről.

A krampusz nem tehetett mást, előhúzta zubbonya alól az ajándékcsomagot, és odaadta a Mikulásnak. Az óvatosan a csizmácska mellé tette. Hiába is akarta volna beledugni, úgysem fért volna bele, mert rengeteg csoki, cukorka, de még egy szép mesekönyv is volt a csomagban. Amikor ezzel végzett, halkan megkocogtatta az ablakot.

Még annyit láttak, mielőtt a szarvasok nekiiramodtak volna, hogy egy szőke kislány szaladt az ajándékhoz, és ujjongva nyitotta ki az ablakot édesanyjával. Szava messze hangzott a fagyos éjszakában:

— Édesanyám, nézd, ott repül a Mikulás aranyszánon! Milyen jó, hogy én is kaptam tőle ajándékot.

A nő megcirógatta kislánya fejecskéjét, és mosolyogva mondta:

— Azért, mert szófogadó kislány voltál.

Hol lakik a Jézuska?

Ákoska már majdnem iskolás volt. Az óvodában is a nagyfiúk közé tartozott. Ha minden jól megy, akkor jövő szeptemberben iskolás lesz. Egy ilyen nagyfiút sok minden érdekli. Egész nap a dolgok miértje után érdeklődik szüleitől és a család többi tagjától, aki éppen az útjába kerül.

Szegény felnőttek alig tudnak válaszolni a sok kérdésre. A nagypapa már egy lexikont is beszerzett arra az alkalomra, ha netán kis unokája olyant kérdezne, amire nem tudja a választ. Titkon képezte magát és felfrissítette az iskolában tanultakat. Sohasem lehetett tudni, hogy Ákoska, mit fog kérdezni?

Nem volt könnyű dolga a felnőtteknek ebben a családban. Nagymama, ha nem tudott valamit, mindjárt a nagypapához küldte a kisfiút:

– Menjél öregapádhoz! Ő a tudós a házban.

Ákoska loholt is azonnal nem kímélve az öreget. Mindegy volt, ha a kertben, vagy a műhelyében tett – vett. Nem volt kegyelem, válaszolni kellett. Kellemetlen lett volna, ha unokáját kételyek között hagyná.

Így ment ez nap, nap után. Záporoztak a legkülönösebb kérdések a felnőttek irányába. Egy percig nem hagyott nekik nyugtot.

Közeledett a karácsony. Nagy készülődés volt a házba. A nagymama Ákoska édesanyjával sütött – főzött. Készültek a finom karácsonyi étkek. A férfiaknak is bőven akadt dolga a ház körül. Csak a kisfiú kuksolt egyedül a szobában. Ki tudja, hogyan jutott az eszébe, szerette volna kideríteni, hol lakik a Jézuska?

Először a nagymamánál próbálkozott. De az öregasszony nem ért rá. Éppen a kalácsnak való tésztát dagasztotta.

– Nagymama, hol lakik a Jézuska? – kérdezte csacsogó hangján Ákoska.

– Hol is lakik? Hol is lakik? – kérdezte magától a nagymama. – Láthatod, most nem érek rá ilyenekkel foglalkozni. Menj a műhelybe és kérdezd meg öregapádat. Ő biztosan tudja. Egész nap a könyveket bújja.

Ákoska fogta magát és szaladt a ház melletti műhelybe. A nagypapa serényen dolgozott valamin. Fúrt, faragott. Máskor a kisfiú szívesen nézte az öreg szorgos kezeket, amint valami érdekes dolog kerül ki alóluk, de most mindjárt, amint benyitott nagypapájának szegezte a kérdést:

– Hol lakik a Jézuska?

Az öregember letette a kezéből a szerszámot:

– Hol lakik? Nem egyszerű kérdés. Még sohasem gondoltam erre. Tényleg, hol lakik a Jézuska? Bevallom neked kis unokám, nem tudom. Meg kellene nézni a mindentudó lexikonban. De most erre nincs időm. Talán majd este megnézem, ha nem felejtem el.

– Én most akarom tudni – pityergett Ákoska. – Menjünk be a házba és nézzük meg!

– Sajnos most nem érek rá. Sok a dolgom. Ugye tudsz várni egy kicsit?

Ákoska dünnyögve kiment a műhelyből és durcásan ténferegett az udvaron. Szomorú volt, hogy senki sem akar válaszolni a kérdésére. Mindenki elfoglalt és nem figyelnek rá.

Egyszer csak jött egy kicsi cica. Ákoska még sohasem látta. Talán valahonnan a szomszédból jött át.

– Miért sírsz kisfiú? – kérdezte a cica. – Mi a baj?

– Senki sem akarja elárulni nekem, hogy hol lakik a Jézuska, pedig úgy szeretném tudni. Te tudod?

A kicsi cica is tanácstalanul ingatta fejecskéjét, és mondta:

– Én sem tudom. De van egy ötletem, menjél a kertbe, ott az almafán lakik egy madár. Az bizonyára tudja. Madarak mindent tudnak. Van szárnyuk és sokfelé járnak.

– Köszönöm, kicsi cica – hálálkodott Ákoska és elindult a kert felé.

Valóban az almafa tetején megtalálta a madarat.

– Mit akarsz? Miért jöttél? – kérdezte a madár.

– Légy szíves, mondd meg nekem, hol lakik a Jézuska? Ugye te tudod?

A madár lejjebb szállt egy másik ágra és gomb szemeivel Ákoskára nézett.

– Hol lakik a Jézuska? – kérdezte vissza csipogó hangján.

– Igen.

– Ha én azt tudnám, akkor most a madarak királya lehetnék. Sajnos kicsi barátom, nem tudok segíteni. Próbálkozzál máshol! Talán valaki meg tudja mondani.

Ez nagyon lesújtotta a kisfiút. Senki nem tudja megmondani, hol lakik a Jézuska. Most hová menjen? Kitől kérjen segítséget? Kétségbeesésében bánatosan felnézett az égre. Sötét felhők takarták el a napot. Tél volt és egyszer csak elkezdett havazni. Nagy pelyhekben hullott a hó.

Váratlanul egy apró hópihe a vállára hullt. Ákoska észre sem vette. Csak arra lett figyelmes, hogy valaki megszólította.

– Szeretnéd tudni, hol lakik a Jézuska?

– Igen, de kiszólított meg? Nem látok senkit a kertben. A madár is elrepült. Ki vagy, aki hozzám szólt?

– A hópehely vagyok. Nézd, csak itt vagyok a válladon.

Ákoska a vállára tekintett és ott meglátta, aki beszélt hozzá. Nagyon elcsodálkozott, hogy egy hópehely is tud beszélni. Nem akart hinni a szemének és a fülének. Még sohasem hallott beszélő hópihéről.

– Te tudod, hol lakik a Jézuska?

– Természetesen – válaszolta nyugodtan. – Akarod tudni?

– Minden vágyam, hogy megtudjam – válaszolta izgatottan a kisfiú. – Kérlek, mond meg!

– Jézuska, mindenki szívében lakik, aki jó. Erősen gondolj rá, és akkor magad is megtalálod. Ő mindenhol ott van, ahol szeretet lakozik.

– Az én szívemben is ott lakik a Jézuska? – kérdezte meglepve Ákoska.

– Ha őszintén szereted embertársaid, akkor tiédben is.

– Igen szeretem szüleimet, nagypapámat, nagymamámat, de még az óvó nénit is.

– Akkor, Jézuska is szeret téged és soha sem fogja elhagyni szívedet. Mindig veled lesz és szeretni fog, amíg csak élsz, de még azon túl is.

Ákoska észre sem vette, hogy jött egy szélfuvallat és hirtelen felkapta a hópelyhet és messze, messze röpítette fel a magas égbe.

Egyedül maradt a kisfiú a téli kertben. A hó egyre jobban esett és még a fagyos, északi szél is feltámadt. Ideje volt bemenni a házba, még mielőtt jéggé fagyna.

Most már vidáman lépegetett. Megtudta, hol lakik a Jézuska. Elhaladva a műhely előtt bekiáltott öregapjának:

– Nagypapa, már tudom, hol lakik a Jézuska.

Az öregember meglepődve jött elő a műhelyből és kíváncsian kérdezte:

– Áruld el, kis unokám! Én is szeretném tudni.

– A szívünkben – válaszolta mosolyogva Ákoska. – Ha szeretjük egymást, akkor örökre ott is marad.

– Kicsikém, hogy te, milyen okos vagy. Ezt én is tudhattam volna, még lexikon nélkül is – mondta a nagypapa és visszament a műhelybe, hogy minél előbb befejezze a munkáját.

Álom a fenyőfa alatt

Valamikor nagyon régen, az erdő szélén lakott egy kicsi nyúl egymagában. A házacskája mellett volt egy terebélyes, gyönyörű fenyőfa. A kis nyúl hallotta a szarkától, hogy december vége felé az emberek megünneplik a kis Jézus születését, és fenyőfát állítanak otthonaikban, majd azt szépen feldíszítik mindenféle csillogó, csilingelő tárgyakkal.

Milyen szép is lehet ez — gondolta a kisnyúl álmodozva.

Még azt is hallotta, hogy amint besötétedik, a házban lévő emberek körbeállják a fát, és ott énekelnek és imádkoznak. Végül a gyermekek örömére megajándékozzák egymást. Bárcsak ez az állatok körében is divat lenne!

Sokáig gondolkodott, mit kéne tenni, hogy az erdőben is legyen szép karácsony. Kicsi az ő háza, hogy oda mindenkit meghívjon. A farkas be sem férne a parányi hajlékába. Bizonyára nagyon mérges lenne, ha lemaradna a meghívottak névsoráról.

Valami olyant kellene kitalálni, ahová minden állatot kivétel nélkül meghívhatna, és azok ott jól éreznék magukat.

Egész nyáron, ezen törte a fejét. Jött-ment, fel-alá az erdőszélen. Még azt is fontolgatta, hogy elmegy a bölcs bagoly apóhoz és tőle kér tanácsot. Végül letett erről a tervéről. Félt, hogy az erdő legokosabb állata kineveti, amiért ilyenen járatja az eszét.

Magának kell kitalálni valamit, ha karácsonyozni szeretne az erdőben az ott lévő állatokkal.

Szép lassan mindent eltervezett magában, csak a helyszínt nem tudta hol lesz.

Ugyanis nem elég csak azt mondani, hogy tartsunk egy karácsonyt, és minden állat jöjjön el, hozva a másiknak egy apró ajándékot. Különben is nem az ajándék a fontos, hanem, mi van odabent a szívünkben. Elhozhatjuk a világ legnagyobb és legszebb ajándékát is, ha nem figyelünk oda társunkra, vagy gyűlöletet érzünk iránta. A hazug képmutatásnál nincsen rosszabb. Ez már rengeteg szívet elkeserített. Ajándékozni is csak jó szívvel szabad, úgy hogy a másiknak örömet szerezzünk.

Nyár volt még, amikor a kis nyúl ezekre gondolt. Melegen simogatták a napsugarak a földet. Még a bogaraknak sem volt kedvük zümmögve röpködni a levegőben. Ők is elültek valahová és várták, hogy az idő megenyhüljön. A kis nyúl leheveredett a háza melletti terebélyes fenyőfa alá. Becsukta a szemét. Nem telt bele néhány perc és elaludt. Különös álma volt a kellemes árnyékban.

Azt álmodta, hogy fagyos tél van. Mérges szél csavargatta az erdő fáit és nagy pelyhekben hullt a fehér hó. A sötét felhőkből egyszer csak a hópelyhekkel együtt alászálltak a csillagok is, és rátelepedtek a háza mellett lévő terebélyes fenyőfára. Ez olyan szép látvány, hogy a kis nyúl szeme azonnal könnyes lett. De ez még nem volt minden, a fenyőfát állatai a legkisebbtől a legnagyobbik körbeállták, és kéz a kézben várták a Jézuska megszületését. Éjfélkor a faluban megkondult a harang, és mindnyájan tudták, megtörtént a nagy csoda.

Mindenki boldog és vidám volt az erdőben. Elűzték szívükből a haragot és legalább ezen az éjjelen békességben éltek egymással.

Amikor felébredt, már elmúlt a forróság. A kicsinyke bogarak is újból zümmögni kezdtek. A távolban őzek legeltek és az egyik közeli faágán egy madár dalolt.

A kis tapsifüles megtalálta a megoldást. A házához, ehhez a szépséges, terebélyes fenyőfához hívja meg karácsony szent éjjelén az erdő összes állatát. Megkéri majd az ég csillagait, hogy szálljanak le a fenyőfára, és fényükkel varázsoljanak melegséget a szívekbe.

Szerette a nyarat, a meleg, kellemes napokat, amikor nem kell dideregni, fázni. Ennek ellenére most mégis arról álmodott, hogy karácsony lesz, és az állatok békességben élnek egymással.

Kell-e ennél szebb álom? Bizonyára, ha ez megvalósul, akkor még a legkeményebb és vastagabb jég is megolvad. Így szebb lesz a világ mindenki nagy örömére.

A kis nyúl felnézett a terebélyes fenyőfára. Kicsinyke szíve hevesen dobogni kezdett. Tudta és érezte ettől a naptól kezdve, minden erejével azon fog munkálkodni, hogy álma valóra váljon.

Szegény ember és a róka

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember és ennek a szegény embernek volt egy tyúkocskája. Nagyon féltette. Éjjel nappal vigyázott rá. Még a széltől is védte. Épített neki egy szép tyúkólat és minden este jól berekeszelte az ajtaját, hogy a róka el ne vigye.

Kellett is vigyázni a tyúkocskára. Róka Rudi állandóan a környéken ólálkodott, és leste, hol tudna szert tenni finom pipihúsra.

Más házaknál nagy kopók vigyáztak a baromfiudvarra, de sajnos neki még csak egy korcs kutyuskája sem volt.

Így kénytelen volt maga őrködni az éjszakában.

Egyszer csak jött is a róka lopakodva, mit sem sejtve, hogy a szegény ember vigyáz az udvaron. Amikor meglátta nagyon meglepődött. Először azt gondolta elszalad, de amint meglátta, hogy egyedül van, így szólt hozzá:

– Szegény ember, egyezzünk meg, ha nekem adod a tyúkocskádat, teljesítem három kívánságodat.

A tyúkól előtt strázsáló férfi elgondolkodott az ajánlaton és úgy tett, mintha tetszene neki, amit a róka mondott.

– Rendben van, megkapod a tyúkocskát, de előbb teljesítened kell kívánságaimat.

Hiába volt ravasz a róka mégsem tudta átlátni a szegény ember furfangos eszén.

– Mi legyen az első kívánságod? – kérdezte.

– Építs nekem a tyúkól mellé egy takaros faházacskát!

A róka engedelmeskedett és nekilátott a házikó építésének. Gyorsan járt a keze, mint a motolla és egy – kettőre elkészült vele.

– Kész a házikó – mondta. – Mi legyen a második?

– Tegyél a házikó elé egy edénykét, amibe majd ételt, italt teszek.

Örült a róka, hogy ilyen egyszerű kívánságai vannak a szegény embernek és ripsz-ropsz kerített valahonnan egy edénykét.

– Ezzel is meglennék – lelkendezett a róka. – Jöhet a harmadik!

– Most pedig keríts nekem egy jó nagy kopót, amely majd elkergeti a tyúktolvajokat, amilyen te vagy!

A róka csak most értette meg, hogy a szegény ember túljárt az eszén. Szégyen ide, szégyen oda ezt a kérését már nem teljesítette a szegény embernek, inkább jobbnak látta kereket oldani, még mielőtt a házikónak lakója lesz. Jobban féltette bundáját annál, hogy segédkezzen a harmadik kívánság megvalósulásában. Még a finom pipihúsról is lemondott, csak ne kelljen találkoznia egy kopóval.

Úgy elszaladt, mintha ott sem lett volna.

Nagyon örült a szegény ember, hogy már van kutyaólja, és azonnal elhatározta, hogy szerez egy jól megtermett kopót.

Másnap a vásárban vett egy kutyát, és ettől a naptól kezdve volt ki vigyázzon a tyúkocskájára. A róka meg messziről nyalogatta a szája szélét és bánkódott, hogy ostoba volt, amiért hagyta magát rászedni, és még házikót is épített a kopónak.

Egérnéne, hogyan járt túl a macska eszén

Történt egyszer, hogy a macska elhatározta, egérpecsenyét eszik vacsorára. Megunta a tejet, amit gazdaasszonya rakott minden este elébe a kis tálba. Éppen, hogy csak belekóstolt és már ment is tovább. Pedig máskor mindig szívesen lefetyelte ezt a finom nedűt.

– Ma inkább fogok magamnak egy jókora egeret és azzal tömöm teli a bendőmet – mondta és elindult, hogy tervét megvalósítsa.

Tudta jól, hol laknak az egerek. Csak be kell surranni az éléskamrába és várni az alkalmat, hogy valamelyik lyuk környékén megjelenjen egy cincogi. Nem egyszer, nem kétszer egerészett már itt és eddig még sohasem csalódott. Azt remélte, hogy most is sikeres lesz a zsákmány és jóllakik finom egérhússal.

Nem volt nehéz bemenni a kamrába. Kicsi ablaka éjjel – nappal nyitva volt. Igaz a gazdaasszony lelkére kötötte, hogy kizárólag csak egerészés céljából mehet be. Ha netán rajtakapják, hogy megdézsmálta az ott tárolt ennivalót, akkor jobban teszi, ha messzire elkerüli a házat.

Soha nem szegte meg ezt. Pedig sokszor igen nagy kísértést érzett, hogy belekóstoljon a polcokon tárolt edényekbe. Ilyenkor mindig lelki szemei előtt látta a gazdaasszony hatalmas söprűjét, és Isten ments, hogy valaha is az táncoljon a hátán.

Most is óvatosan lekuporodott az egyik piros lábas mellé és figyelt. Várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson az éppen a közelében ólálkodó egérfiúra vagy egérlányra. Ma sem kellett sokáig várnia, egyszer csak a sarokban levő lyuknál megjelent egy egér. Egérnéne volt, élelembeszerző útra indult. Odabent a kicsi egérkölykök éhesen várták anyjukat.

Még mindig ott volt a polcon egy jó nagy darab sajt, amiből tegnap este is lakmároztak. Most is erre számított Egérnéne és a sajt felé vette az irányt. Annyira biztos volt dolgában, hogy észre sem vette a macskát.

Az el is kapta a szerencsétlen egeret.

– Na, megfogtalak – örvendezett a macska. – Ma te leszel a vacsorám.

-Jaj, jaj, cica koma! Kegyelmezz életemnek! Ne egyél meg. Odahaza várnak a kicsinyeim. Szegénykék ma még semmit sem ettek.

A macskát ez nem nagyon érdekelte. Már régóta vágyott finom egérpecsenyére. Akárhogy is rimánkodik egérnéne, nem engedte el. Jól erősen a karmai közé fogta a ficánkoló cincogit és alig várta, hogy elfogyassza a megszerzett vacsorát.

Egérnéne végső elkeseredettségében így szólt fogva tartójához:

– Nem bánom, ha meg kell halnom, akkor meghalok, de lenne egy utolsó kívánságom.

– Mi legyen az? – kérdezte kíváncsian a macska.

– Szeretnék még egyszer sétálni a gazdaasszony virágoskertjében. Ígérem, nem szökök meg. Kérlek, teljesítsd az utolsó kívánságomat!

A bajuszkirály nem volt rosszindulatú. Kicsit megsajnálta az egérnénét.

– Nem bánom, sétálhatsz a gazdaasszony virágoskertjében, de ha megpróbálsz megszökni csúnyán, megjárod.

Egérnéne fogadkozott, hogy ilyenre még csak nem is gondolt. Boldogság lesz számára életében utoljára megpillantani a csodaszép virágokat.

Elindultak a virágoskert felé. Egész úton csacsogott az egér. Magyarázta a macskának, melyik, milyen virág.

– Ez itt a rózsa, az ott a százszorszép és így tovább, és így tovább.

A macska már nagyon unta, hogy egérnénének be nem áll a szája, szünet nélkül karattyol cincogó hangocskáján.

– Elég legyen! – mondta mérgesen. – Nézzél jól körül és búcsúzzál el életedtől! Már nagyon éhes vagyok. Nincs kedvem virágokról beszélgetni. Meddig akarsz még itt nézelődni?

– Mindjárt, kedves macska koma, csak még oda elmegyünk, ahol azok a szép nagy bokrok vannak.

Egérnéne egészen megszédítette a macskát. Észre sem vette, hogy a bokron túl van a kutyaól és abban lakik a macska ősi ellensége a félelmetes kutya.

Amikor megkerülték a bokrot, egyszer csak a kutyával találták magukat szembe. Az egérre a nagy állat rá sem hederített, de ellenben, a macska igen csak felkeltette az érdeklődését. Még szerencse, hogy a közelben volt egy magas fa, ahová fel tudott szaladni. Ez alatt egérnéne elindult haza a kicsinyeihez.

Szegény macska sokáig kuksolt a fa tetején. Szerencséjére a gazdaasszony kijött a házból és megszánta. A kutyát elvitte a fa alól, pedig annak nem nagy kedve volt hozzá. Szívesen eljátszadozott volna a hívatlan vendéggel.

– Látjátok aranyoskáim, – mondta egérnéne a gyermekeinek odahaza, de előtte még beszaladt a kamrába egy kis sajtért – mindig észnél kell lennünk. Egy kis furfanggal túljárhatunk a macska eszén.

Szomorú királyfi

Túl az üveghegyen, az aranyfolyó partján, egy kacsalábon forgó várban lakott az öreg király. Volt neki egy fia. A fiúnak mindene megvolt. Semmiben nem szenvedett hiányt. Nap, mint nap kilencvenkilenc szolga várta a parancsát. A szakács olyan ebédeket főzött neki, hogy az ember megnyalta, mind a tíz úját, annyira finom volt. Szobájában a szekrények telis teli voltak szebbnél szebb ruhákkal. Minden nap más ruhát vehetett fel, soha nem kellet másnap ugyanabban a ruhában lennie.

Irigyelték is érte az emberek, ha apjával elmentek a heti vásárba a hatfogatú aranyhintón.

Hiába volt a mesés gazdagság és jólét, ha a királyfi mindig szomorú volt, mert nem voltak barátai. Szomorúan nézte az utcán játszadozó gyerekeket. Ő is szeretett volna egy barátot. Apja megparancsolta a főtanácsosának, hogy szerezzen a fiának egy barátot!

A főtanácsos kihirdette minden faluban, és városban, hogy a királyfi barátot keres.

Hamarosan jöttek is mindenhonnan a fiatal fiúk, lányok, de a főtanácsos csak a gazdag úri gyerekeket engedte be a palotába. Ha véletlenül szegény gyerek akart szerencsét próbálni, azt mindjárt elzavarta:

- Tűnj el innen, te ágrólszakadt! Te nem vagy méltó a király fiával játszani.

A gazdag gyerekek mind egytől egyig unalmasak voltak. A királyfi egyikkel sem tudott vidáman, önfeledten játszani. Alig, hogy nekiláttak a játékhoz, azonnal kiderült, hogy a kényes úri palánták milyen unalmasak tudnak lenni. Egyik sem tudott olyan jól játszani, mint az utca gyerekei. Ezért a királyfi pár perc múlva rájuk unt és elkergette őket.

Egy idő után elfogytak a gazdag, úri gyerekek. Királyfinak nem volt barátja, akivel játszhatott volna.

Bánatában kiment a kertbe, és leült egy rózsabokornál levő padra, és az arcát a tenyerébe hajtotta. Amint ott búslakodott váratlanul valaki megérintette a vállát. A királyfi összerezzent, és ijedten kapta fel a fejét.

- Jaj, megijesztettelek? – kérdezte riadtan egy aranyos leányka, aki a király új kertészének a lánya volt.

- Egy kicsit – válaszolta a szomorú királyfi – Mit akarsz?

- Jössz velem játszani?

- De tulajdonképpen ki vagy te? Még sohasem láttalak. Hogyan kerültél ide?

- Édesapám az új kertész. Tegnap költöztünk ide, és még nincsenek barátaim. Nem ismerek senkit, legyél a játszótársam!

A szomorú királyfinak tetszett az ajánlat, mert hiszen ő is unatkozott, neki sem volt igaz barátja. Szívesen elfogadta a kertész kislányának a javaslatát, és vidáman játszani kezdtek. Akár hiszitek, akár nem, akkor megtörtént a csoda a királyfi életében először elmosolyodott, sőt egy idő múlva az ő nevetésétől volt hangos a virágokkal teli kert. A nevetésre az öreg király is kinézett az ablakon, és csodálkozva látta, hogy fia önfeledten játszik a kertész leánykájával.

Mindjárt hívatta a kislányt, és megkérdezte tőle:

- Kinek a lánya vagy?

- Az új kertészé – válaszolta kissé félve a lány.

A király megsimogatta a leányka fejét, és barátságos hangon mondta neki:

- Amiért megnevetted fiamat, megjutalmazlak. Mondd csak, mit szeretnél kapni jutalmul?

A kislány a királyra emelte égkék szemeit, és kérve mondta:

- Fenséges király bácsi, nekem csak egy kérésem lenne. Nem kell nekem pénz és gazdagság, csak azt, tessék megengedni, hogy ezentúl mindennap játszhassak a királyfival, mert mi jó barátok lettünk, és igaz barátságnál semmi sem jobb a világon. Ha van egy igaz, őszinte barátod, akkor te vagy a világ leggazdagabb embere.

A király igazat adott a kertésze okos leánykájának, és boldogan megengedte, hogy fia mindig játszhasson vele, ha kedve tartja.

A királyfi többé nem volt szomorú, mert már volt barátja, akivel tudott játszani.

Kakas úrfi és a tyúkanyó

A baromfiudvar kelős közepén élt kakas úrfi. Egész nap csak a szemétdomb tetején kapirgált. Mindenki az ő kegyét kereste. A tyúkok reggeltől estig dicsérték a szépségét és tehetségét. Ha valamelyik tyúk talált valamit mindjárt kakas úrfinak ajándékozta.

– Nézze csak kakas úrfi, mit találtam! – mondta tyúk Manyi.

– Mit találtál, Manyika? – kérdezte kakas úrfi kíváncsian – Mutasd már, megöl a kíváncsiság.

– Találtam egy nagy pondrót, ha kívánja, odaajándékozhatom uraságodnak. Szívesen lemondok róla. Úgyis teli van a bögyöm.

– Add csak, Manyi lányom, majd megszolgálom – örvendezett kakas úrfi, és bekapta az nagy pondrót egy szempillanat alatt, és tovább kapirgált a szemétdombon.

Így ment ez napról napra. Minden tyúk lemondott a talált finomságról a kakas úrfi javára, és örült, ha adhatott valamit neki. Még a királynak sem volt olyan jó sora, mint kakas úrfinak Valójában király is volt a maga szemétdombján. Dölyfösen jött – ment az udvaron és közben nagyokat kukorékolt tudtára adva mindenkinek, hogy itt ő az úr.

Ellenben egyszer olyan dolog történt, amire senki nem mert még gondolni se. Hogyan is történhetett volna meg, hogy valamelyik tyúk nemet mondjon kakas úrfinak. Ez olyan nagy bűn lett volna, hogy a baromfiudvar minden lakója világgá futott volna szégyenében.

Mégis akadt egy bátor tyúkanyó, aki kicsinyeivel állandóan a szemétdomb környékén kapirgált.

– Jertek kicsinykéim! – mondogatta nekik tyúkanyó. – Errefelé finom falatok, csipegetni valók vannak. Gyertek, gyertek, kapirgáljunk együtt!

A kiscsibék boldogan követték anyjukat. Váratlanul tyúkanyó egy óriásgilisztát talált. Mindjárt maga köré gyűjtötte a kicsinyeit.

– Nézzétek találtam egy óriásgilisztát. Mindnyájatoknak elég lesz vacsorára. Jóllakhattok belőle.

Olyan nagy volt a giliszta, hogy minden tyúk elámult, amikor meglátta.

– Ez az óriásgiliszta csakis kakas úrfié lehet. Tyúkanyó azonnal add oda fenséges urunknak! – mondták a tyúkok.

– De ez a miénk. Én találtam. Nagyon sajnálom, de az óriásgilisztát ne adom a kakas úrfinak. Ebből a gilisztából csak kiscsibéim ehetnek.

Az éktelen kotkodálást a kakas úrfi is meghallotta, és a rikácsolók közé ment.

– Mi ez a nagy kiabálás? – kérdezte – Miért nem hagytok szundikálni? Ebéd után mindig szundikálni szoktam. Nagyon mérges vagyok, mert a legszebb álmomból ébresztettek fel. Tyúkanyó, mi van a csőrödben?

– Egy óriásgiliszta – mondta sietve az egyik kopasz nyakú tyúk –, ami csakis a méltóságos kakas úrfit illet. Ilyen jó falatot kár lenne megetetni némi kiscsibékkel.

Mindenki a kopasz nyakúnak adott igazat, és egyetértően bólogattak.

Szegény tyúkanyó megszégyenülten állt a baromfiudvar közepén. A tyúkok úgy néztek rá, mintha bűnöző lett volna, pedig ő csak a kicsinyeiről akart gondoskodni. Egy tyúkanyónak mindig nagy gond finom és elegendő ennivalót találni. Most végre talált egy óriásgilisztát, amit a többiek parancsára oda kell adni a kakas úrfinak.

Tyúkanyó nagyon bánatos volt, amiért a baromfiudvar úgy szavazott, hogy váljon meg az óriásgilisztától. Kicsinyei is pityeregni kezdtek, mert már nagyon megéheztek.

Minden veszettnek látszott, amikor váratlanul hozzájuk totyogott az öreg kacsa Kázmér bácsi és tyúkanyó pártjára állt.

– Ne oda Buda! – mondta – Az óriásgiliszta tyúkanyót és kicsinyeit illeti. Megdolgozott érte. Senki ne merje az óriásgilisztát kakas úrfinak adni. Ha enni akar, keressen magának!

Az öreg kacsa Kázmér bácsi merészsége mindenkit meglepett, és kíváncsian várták, hogy mi fog történni. Legjobban kakas úrfi csodálkozott el. Eddig azt hitte, senki nem mer neki nemet mondani. Megpróbált mérgesen szembeszállni az öreg kacsa Kázmér bácsival, de hiába, mert az rátette hatalmas kacsalábát a gilisztára.

– Ezért tyúkanyó megdolgozott, és megérdemli. Aki ezt kétségbe meri vonni, annak velem gyűlik meg a baja! Most pedig tyúkanyó fogd és vidd az óriásgilisztát! Lakjatok jól belőle! Ne feledjétek, ezentúl is, ha találtok valamit, az a tiétek. Te pedig kakas úrfi jobban teszed, ha magad keresed meg a vacsorádat. Nem szeretném meghallani, hogy megint elveszed a tyúkoktól, ami nem a tiéd.

A baromfiudvar lakói végül mind az öreg kacsa Kázmér bácsinak adtak igazat, és hangos kotkodálással, csipogással üdvözölték bátor tettét.

Jövőben, ha kakas úrfi enni akart kapirgálnia kellett, mert senki nem járt a kegyébe, nem adta oda neki a talált finomságot. Tyúkanyó és kicsinyei boldogan elfogyasztották az óriásgilisztát és nyugovóra tértek.

Kis lila pillangó

Hol volt, hol nem volt, a nagy virágos réten élt egy kis lila pillangó. Vidám élete volt. Reggeltől estig boldogan repkedett virágról virágra, és beszélgetett mindenkivel, aki csak útjába került.

– Jó napot, fecske néne! – köszöntötte a rét felett repülő villás farkú fecskét. – Hová, hová, ily sietve?

A madár leszállt az egyik közeli bokor ágára.

– Megyek a folyóhoz. Szomszédom mondta, hogy kikelőben vannak a szúnyoglárvák, viszek belőlük a kicsinyeimnek. Mennem kell, nincs időm beszélgetni. Most sietek, mert még más fecskék megelőznek – válaszolta és villámgyorsan elrepült.

A kis lila pillangó egyedül maradt. Unatkozott, ezért szeretett volna valakivel hosszan beszélgetni, megtárgyalni a virágos réten túli világot.

Elindult, hogy más beszélgetőpartnert keressen magának.

Sajnos, hiába ment a pockokhoz. Nagy munkában voltak. Nem értek rá társalogni. A múltkori hatalmas eső megrongálta a földalatti járataikat. Ezzel voltak most elfoglalva. Ki sem látszottak a munkából. Pocok apó így szólt hozzá:

-Gyere vissza máskor, ha majd elvégeztünk a munkával! Akkor majd szívesen beszélgetünk veled.

Szegény kis lila pillangó szomorúan tovarepült, de máshol is így járt. A virágos rét lakói mind elfoglaltak voltak. Senki nem akart társalogni vele. Ez nagyon elszomorította. Nagyon unalmas egyedül össze-vissza repkedni a virágok felett.

Bánatosan lekuporodott egy nagy fűszál alá és ott búslakodott. Váratlanul a távolból furcsa hangokat hallott. Eleinte nem tudta, mi lehet az? Kíváncsian kitekintett a fű közül.

Kiránduló gyerekek érkeztek a virágos rétre. Látszott rajtuk, hogy már nagyon fáradtak. A velük lévő tanító néni azt javasolta nekik, hogy pihenjenek, és uzsonnázzanak meg. Javaslata minden csöppségnek tetszett, és azonnal leheveredtek a fűbe. A hátizsákokból, tarisznyákból sok finomság került elő. Az egész rétet egy pillanat alatt különböző ételek illata járta át. A kis lila pillangó még sohasem érzett ilyet. A kicsi emberkék felkeltették a figyelmét, és izgatottan nézte őket.

Egyszer csak átvillant az agyán, mi lenne, ha hozzájuk repülne, és beszélgetne a gyerekekkel. Bizonyára nem utasítanák vissza és szívesen vennék a közeledését.

Előbújt a nagy fű mögül és a pihenő gyerekek fölé repült.

Először egy szöszke kislány vette észre, és hangosan felkiáltott:

– Nézzétek, lila pillangó! Milyen szép!

A gyerekek felugrottak. Mind ahányan csak voltak az ég felé emelték tekintetüket. Boldogan kiabálni kezdtek:

– Lila pillangó! Lila pillangó! Fogjuk meg!

A kis lila pillangónak nagyon tetszett a kergetőzés. A csöppségek megfeledkezve a fáradságról, a hosszú gyaloglásról. Űzték, kergették az új játszópajtásukat. Bármennyire is szerették volna nem sikerült megfogni a pillangót, aki boldogan nevetett megpihenve az egyik kórón, és mintha azt mondta volna a gyerekeknek:

– Gyertek, fogjatok meg, ha tudtok! Úgyis én vagyok az ügyesebb.

– Kórón van a kis pillangó – mutatott a tanító néni feléje. – Siessetek, hátha ott sikerül elkapni!

Szerencsére a tanító néni ülve maradt a fűben. Csak szóval irányította a gyerekeket. Így amire a gyerkőcök észbe kaptak, a pillangó már messze járt.

Sokáig tartott a kergetőzés.

– Tanító néni, – szólalt meg az egyik kisfiú – nem tudjuk megfogni. Mindig elrepül. Mit tegyünk, hogy elkapjuk.

– Legközelebb majd hozunk magunkkal lepkehálót, és azzal majd megfoghatjátok. Későre jár, ideje lenne elindulnunk. Este lesz mire hazaérünk.

A gyerekek szedelőzködni kezdtek. Szomorúak voltak, amiért nem sikerült megfogni a kis lila pillangót. Elhatározták legközelebb ügyesebbek lesznek, és megfogják kicsi barátjukat.

Pillangó sem bánta a szünetet, mert már ő is nagyon elfáradt a repkedésben. Amíg kergették a gyerekek észre sem vette mennyire kimerült. Neki is jól fog jönni egy kis pihenő. De azért sajnálta, amiért a gyerekek elmentek. Vékonyka hangján kiabált utánuk elégedetten.

– Isten veletek, barátaim! Köszönöm, hogy játszottatok velem. Gyertek el holnap is!

Sohasem fogja elfelejteni ezt a napot, amikor önfeledten játszott a gyerekekkel a virágos réten.

Kicsi Mariska és a cinegék

– Kip-kop – valaki igen csak kopogott az ablak üvegén. Kicsi Mariska ijedten kapta fel a fejét a mesekönyvből.

– Vajon, ki lehet az? – szaladt kíváncsian az ablakhoz.

Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta, hogy a párkányon egy apró cinege didereg.

Az éjjel hatalmas hó esett és a hőmérő higanyszála is igen csak a nulla fok alá süllyedt. Ráadásul a hideg szél is szünet nélkül borzolta vékonyka tollazatát.

– Fázol, madárka? – kérdezte a kislány.

Mire a cinege így felelt:

– Nagyon, de ezenkívül szörnyen éhes vagyok. Kérlek, adjál valamit enni!

Mariska megsajnálta a kicsi állatot és mindjárt ment a konyhába, hogy egy szelet kenyeret vágjon az éhezőnek. Szerencsére nagypapája valamiért bejött és csodálkozva nézett unokájára.

– Megéheztél, aranyoskám? – kérdezte.

– Nem én, hanem a szobám ablakánál a párkányon didereg egy cinege. Tudod nagypapa, olyan kék sapkás madárka. Nagyon éhes lehet, viszek neki egy kis kenyeret. Édesanyám ma vett frisset és puhát, bizonyára ízleni fog a cinegének.

A nagypapa ijedten nézett az unokájára és a homlokára csapott a kezével.

– Jaj, csak azt ne tedd! Ha megeszi a cinege, felpuffad és elpusztul a kenyértől. Nem szabad ilyet adni neki.

– Elpusztul? – nézett a kislány értetlenül nagypapájára.

– Igen elpusztul. Madaraknak nem szabad kenyeret adni.

– Akkor, mit adjak neki? Mit esznek a cinkék?

– Ilyenkor télen, ha enni akarsz nekik, adjál olajos magvakat, diót, napraforgómagot, tökmagot, meg zsiradékot. Ezekkel jóllakathatod őket. De vigyázz, ha el kezded etetni a madarakat, akkor tél végig kell gondoskodnod róluk! Ha már ideszoktak, minden nap adjál nekik enni!

– Nagypapa, honnan vegyek most ilyen magvakat? – pityeredett el Mariska.

– Ezért ne szomorkodj, kis unokám! – vigasztalta meg a nagypapa. – A kamrában találunk mindenféle magvat és talán némi zsiradék is akad. Gyere menjünk és keressünk madáreledelt!

Az öregember kézen fogta az unokáját és elindultak a kamrába. Igaz volt, mert ott a polcokon találtak ruhazsákokban különböző magvakat, amelyek kitűnő eledel az éhes cinegének.

Egy kis tálra öntöttek belőlük és a kislány sietve vitte az ablakhoz.

Amire odaért, akkor már legalább három kicsi madár lesett be a házba és kétségbeesve csipogták:

– Éhesek vagyunk. Adjatok enni!

A nagypapa segítségével a kislány kinyitotta az ablakot, mire a madarak szétrebbentek és menedéket kerestek a közeli fákon és bokrokon. Onnan lesték, mi fog történni. Nem tudhatták szerencsétlenek, hogy az ablak milyen szándékkal nyílt ki? De amikor becsukódott és látták, hogy magvakkal megrakott tál került a párkányra visszamerészkedtek. Igaz eleinte kissé félénken nézegették az ajándékba kapott élelmet, de aztán az első kóstolás után nekibátorodtak. Boldogan csipegették a tálban lévő magokat.

A hír gyorsan tovaszállt és egyre több cinege és más apró madár is jött a finom lakomára.

Mariska elégedetten nézte, amint kicsi barátai lakmároznak az ablakpárkányon. Némelyik cinege erőszakosan félrelökte a társát. Ilyenkor a kislány legszívesebben megfenyegette volna a kis erőszakost. De félt, ha megkocogtatja az ablak üvegét, akkor a többi madár is elröpül. Ezért inkább csöndben nézte, amint a cinkék más apró népséggel csipegetik a magokat.

A kislány annyira megkedvelte ezt az elfoglaltságot, hogy egészen a tél végéig nagypapája segítségével etette a kicsi barátait.

– Meglásd, tavasszal a cinkék és a madárkák meghálálják ezt! – mondta az öregember.

– Hogyan, nagypapa?

– Úgy, hogy, amikor kijön a jó idő, segítenek a kertben. Összecsipegetik a kártékony rovarokat a fákon. Kevesebbet kell majd permeteznem.

És valóban így is történt. Amint elolvadt a nagy hó, és melegen sütött a Nap, Mariska kicsi madarai megjelentek a kertben és boldog csicsergéssel szorgoskodtak a fákon és bokrokon, és közben, mintha azt mondták volna:

– Köszönjük, Mariska, hogy azokon a zord, hideg, téli napokon adtál nekünk finom magvakat, és megmentettél bennünket a fagyhaláltól.

Kislány horgászbottal

– Hová mentek, fiúk? – kérdezte Vanda idősebb testvérét és barátját.

– Megyünk horgászni a folyóra – válaszolták.

– Veletek mehetek?

A két kölyök összenézett és elnevették magukat.

– Minek jönnél? Lányok nem tudnak horgászni. Különben is nincs horgászbotod. Akkor meg, hogyan akarnál horgászni?

– Látom nálad két bot is van. Az egyiket kölcsönadod nekem – mondta Vanda a testvérének.

– Szó sem lehet róla – mondta az. – Te csak maradjál itthon! Játsszál a babáiddal!

Ez nagyon elszomorította a kislányt. Sírva futott a nagypapájához.

– Nagypapa, a fiúk nem engedik meg, hogy elmenjek velük horgászni. Pedig úgy szeretnék én is halat fogni.

Az öregember megsajnálta a pityergő kislányt és mondta neki:

– Majd mi ketten elmegyünk, és horgászunk.

– De a bátyus elvitte mindkét horgászbotot. Mivel horgászunk?

– Ez miatt ne fájjon a fejed! Csinálunk egyet és meglátod, lepipáljuk vele azt a két gézengúzt.

– Csinálunk? – ámult el a kislány és a csodálkozástól majdnem leült a földre. – Hogyan kell készíteni horgászbotot. Nagypapa te tudsz csinálni ilyet?

– Naná, hogy tudok. Amikor annyi idős voltam, mint ti, mindig magunk készítettünk ilyeneket. Ha jól tudom, a fészertető alatt van egy jó hosszú bambuszbot, a házban találunk egy parafa dugót is. Kérünk a tyúkanyótól egy tollat, ez lesz az úszó….

– De kell zsinór és horog is – vágott az öreg szavába Vanda. – Ezeket honnan szerezzük be?

A nagypapa elnevette magát és megcirógatta a kislány buksiját.

– Ezt is megoldjuk. Van nekem a fiókomban erre a célra eldugott damilom jó hosszú. Éppen akkor, ami nekünk kell.

– De horgot, amit a damil végére kötünk, honnan szerzünk? – türelmetlenkedett megint a kislány. A boltunkban ilyen nem kapható. El kell érte utazni a városba. Testvéremnek is onnan hozta édesapám.

– Nem kell nekünk bolti áru – nyugtatta meg a nagypapa Vandát. – Öreganyád varrós dobozában találunk gombostűt. Ügyesen meghajlítjuk és már kész is a horog. Már csak a damil végére kell kötni. Meglátod, mindez gyerekjáték. Tíz perc alatt elkészülünk vele.

Vanda hitte is meg nem, amit az öregapja mondott neki, de azért lázasan várta, mi fog az egészből kisülni.

Az öregembernek igaza lett. Olyan gyorsan elkészült a horgászbottal, hogy a kislány még csak remélni sem merte. Elismerőn nézte a horgászbotot, amit nagypapája fabrikált néhány perc alatt. De mintha valami még hiányzott volna róla. Ezt a kislány is hamar észrevette, és mondta is a nagypapájának:

– Nagypapa, Peti botján még volt valami. Tudod az úszó és a horog között, ami lehúzza a víz alá.

– Hogy te, milyen okos vagy – dicsérte meg az öregember az unokáját. – Egészen megfeledkeztem az ólomról. Mindjárt keresek is néhányat, amivel ki egyensúlyozzuk, és akkor már valóban készek is vagyunk. Már csak gilisztát kell ásni a trágyadombnál.

Amikor ezzel is megvoltak elindultak a folyóra.

A két fiú messziről nevetett, amint meglátták a kislányt egy hatalmas horgászbottal.

– Mi van Vanda? Mit akarsz azzal a dióverő póznával? Még nem érik a dió.

A kislány nem tudott, mit válaszolni a csúfolkodásra, ezért nagypapája sietett a segítségére.

– Majd meglátjuk, ki nevet a végén.

A fiúk továbbra is kuncogtak, gyakran oldalra sandítva Vandára. Valójában még egyetlen halat sem fogtak. Pedig már jóval előbb a folyóhoz értek, mint a kislány a nagypapájával.

Nem akartak kapni a halak. Még csak mozdításuk sem volt. Pedig mindenféle praktikát bedobtak. A horgászbotjaikra sem lehetett panaszuk. Sok gyerek megirigyelhette volna őket.

Vandának nagypapája mindent szépen elmagyarázott, mit hogyan kell csinálni. Hogyan helyezze fel a csalit. Hogyan dobja be a horgot a vízbe. A kislány mindent megfigyelt és megjegyzett. Igaz az első bedobás kicsit ügyetlenül sikerült. Ellenben a második próbálkozást még a pofi horgászok is megirigyelhették volna.

Igaz mindez csak rész siker, ha nem mozdul meg az úszó. Nincs is annál nagyobb öröm, amikor azt elkezdi húzni lefelé valami.

Sajnos a mai nap, eddig ilyenfajta örömökben sem a fiúknak, sem a kislánynak nem volt része. Csak ültek a folyóparton és lesték a vizet.

Vanda lassan kezdte unni a horgászatot és tekintete a víz fölött kergetőző szitakötőket nézte, amikor nagypapája oldalba bökte és súgta:

– Vigyázz, valami mozgatja az úszót!

A mozgatás egyre erőteljesebb lett és végül egy gyors mozdulattal víz alá került az úszó. A damil megfeszült, sőt még a bot is meghajolt.

Talán, ha az öregember nincs ott, a kislány ki sem tudta volna venni. Egy nagy, méretes hal ficánkolt a horgon.

A fiúk ámulva nézték a zsákmányt. Egy kis idő elteltével lekicsinylőn megjegyezték:

– Véletlen volt. Még egyszer úgysem tudná megismételni. Majd mi megmutatjuk, hogyan kell igazán halat fogni.

A hal belekerült a szákba és jöhetett az újabb próbálkozás. Most már a kislány is nagyon izgatott volt. Minden ina megfeszült úgy leste a vizet, és szünet nélkül azon imádkozott, bárcsak sikerülne egy másodikat is fognia.

Úgy látszik imáját meghallgatták az égiek. Nem telt el öt perc, és újabb kapás volt.

Ez a hal talán még az elsőnél is nagyobb volt. Most is a nagypapának kellett segíteni kiemelni.

A horgásztársak már megszólalni sem bírtak, annyira irigyelték a kislány sikerét. Maguk közt dünnyögtek valamit, de azt rajtuk kívül senki sem értette.

Vanda nagypapája kezével méregette a kifogott halakat.

– Ezekből már egy finom vacsora kitelik – mondta. – Talán ideje lenne mennünk, és megkérni öreganyádat, hogy készítse el nekünk vacsorára.

A kislánynak is tetszett az ötlet és szedelőzködni kezdett. Még mielőtt elhagyta volna a partot odaszólt a két horgászó fiúnak:

– Sok siket, horgásztársak! Majd holnap újból eljövök, és megtanítalak bennetek horgászni.

Blöki a postáskutya

Egy faluban volt egy postahivatal, amely arról volt hírhedt, hogy a postamester egy nagyon szigorú ember volt. A beosztottjaitól megkövetelte a pontosságot, a rendet, és gyorsaságot. Ha csak kicsit is hibázott szegény beosztott, mindjárt éktelen haragra lobbant, és világgá kergette munkatársát.

Ezért egy – két napnál tovább senki sem bírta ki vele. Állandóan új postások, levélkihordók után kellett nézni.

Egyik nyári nap reggelén egy fiúcska állított be a postamesterhez, és kérdezte:

– Igaz-e, hogy itt levélkihordó fiút keresnek? Szívesen elvállalnám ezt a posztot.

– Így van fiam – mondta a postamester és akkurátusan megpödörte a bajszát – Tegnap csaptam el az előzőt, mert elveszített egy fontos levelet. Jól gondold meg, hogy elszegődsz-e hozzám levélkihordónak! Ha csak egyetlen levél is elveszik, fejedet veszem.

– Ne féljen ettől postamesteruram, munkámmal nem lesz semmi baj. De árulja el, mi lesz a fizetségem? – kérdezte a fiú.

– Minden levél után kapsz egy garast. Ellenben, ha valamelyik levél elveszik, nem ér oda a címzetthez, nem fizetem ki a béredet, sőt még ki is csaplak az állásodból.

A fiúcska elfogadta a feltételeket, és azonnal munkába is állt.

A postamester jól megtömte a fiú táskáját levéllel, és megparancsolta neki, hogy délig valamennyit vigye ki a címzettnek.

– Szedd a lábad, fiam, mert mindjárt delet harangoznak! – mondta a postamester és útnak indította az új levélkihordóját.

Szegény idegen faluból jött, és itt nem ismert senkit. Azt sem tudta, hogy merrefelé induljon el. Hiába érdeklődött a főnökétől, az csak közömbösen a vállát vonogatta:

– Te vagy a levélkihordó, neked ezt tudnod kell.

Három napig nem győzte volna eljuttatni azt a rengeteg levelet, ha nem történik váratlan dolog vele, amire még csak álmában sem mert volna gondolni.

Amint ott tépelődött magában a posta előtt, egyszer csak egy kutyus állt meg mellette, és ennivalót kért tőle:

– Kérlek, szánjál meg némi ennivalóval! Három napja már nem ettem.

A fiú a zsebében talált egy fél kiflit, és a kutyusnak adta, aki azt mohón azonnal befalta.

– Sajnos több ennivalóm nekem sincs, de ahogyan elnézem, ma sem vásik a fogam kirántott húsba, mert nincs az az ember, aki délig kihordja ezt a rengeteg levelet.

– Ezért ne fájjon a fejed! – vakkantott egyet a kutyus – Majd én segítek a levélkihordásban, csak előbb iszok egy keveset a közeli patak hűs vízéből.

Amint a kutyus befejezte az ivást, mindjárt el is vette a fiúcska nyakából a postástáskát, és mint a szélvész nekilódult, hogy a címzettek időben megkapják a levelüket.

Amire a fiúcska felocsúdott minden levél megérkezett a helyére. Még csak véletlenül sem hibázott egy sem. A postamester nem akarta elhinni, hogy minden levél időben megérkezett a címzetthez. Saját maga ment el ellenőrizni, hogy nincs-e valami turpisság a levélkihordásban? De meg kellett állapítania, hogy minden a legnagyobb rendjén van.

Másnap a szigorú postamester még több levelet rakott a táskába. A fiúcska megint kiment a postahivatal elé, és a kutyus újból megjelent élelmet kérni. Kapott is, mert a levélkihordó készült rá. Reggel jó nagy kolbászt tett a zsebébe, hogy legyen mit adnia segítőjének.

Most is a kutyus ripsz – ropsz kihordta a leveleket, és a postamester megint csak elámult. Elhatározta, hogy a következő nap meglesi a fiúcskát.

Amikor ellátta bőségesen levéllel, elbújt egy közeli bokorban, és onnan nézte a történteket.

A kutyus jól belakott kolbászból, ivott a közeli patak hűs vízéből és kikapta a fiúcska nyakából a táskát, majd rohant a sok levéllel és egyéb postai küldeménnyel a címzettekhez.

Ezt látván a postamester éktelen haragra gerjedt. Előugrott a bokorból, és egyenesen a fiúcskának esett:

– Becsaptál. Hazudtál nekem – ordította torkán, ahogyan kifért – Nem is te hordtad ki a leveleket. Egy kóbor ebre bíztad rá a drága küldeményeket. Azonnal takarodj el a faluból, mert látni sem bírlak!

A fiúcska hiába könyörgött, hogy számára nagyon fontos ez a munka. Ha a postamester úr felmond neki, akkor éhen halnak szegény édesanyjával.

A szigorú postamester nem hallgatott könyörgésére, nem alkalmazta tovább a fiúcskát. Úgy gondolta a kutyus úgyis elvégzi helyette ingyen a levélkihordást.

Amikor a kutyus visszatért a postamester kikötötte egy vastag láncra a postahivatal elé, és ott tartotta másnap reggelig élelem és víz nélkül.

Eljött a reggel, és megparancsolta neki, hogy szaporán vigye a leveleket a címzettekhez! De a kutyus meg sem mozdult. Csak feküdt az épület előtt, ahová kikötötte vastag láncra. Hiába volt parancs, kérés és könyörgés a kutyus mozdulatlanul lapított a porban. Végül már rugdalni kezdte teljes dühével. Ezt már a környékben lakók is megsokallták, és rendőrt hívtak.

– Ki ennek a kutyusnak a gazdája? – kérdezte a rendőr.

– Biztos úr, tegnap és az előtte levő napokban egy fiúcskával volt itt ez a kutyus, de a postamesterúr elvette tőle – mondta a szomszédban lakó öreg néni.

A rendőr megkerestette a fiúcskát, és amikor a kutyus meglátta, mindjárt boldogan csóválta a farkát. Egyértelmű volt, hogy ki a kutya gazdája.

Az összesereglett emberek elmondták a rend őrének, hogy a postamester, milyen aljas, hogyan bánt minden alkalmazottjával. Senkit sem tűrt meg maga mellett, és állandóan csak azon járt az esze, mivel tudná megszomorítani mások életét.

– Megparancsolom, hogy ettől a naptól fogva vegye vissza a fiúcskát levélhordónak, és a kutyusa mindig elkísérhesse, segítve neki a munkájában.

A postamesternek nem nagyon tetszett a rendőr utasítása, de nem tehetett mást, mert a faluban már mindenki ellene volt. Ha nem változik meg gyorsan, akkor neki is szednie kellett volna a sátorfáját, pedig kár lett volna érte, mert úgy általában jó szakember volt.

Lassan a kedélyek lecsillapodtak a faluban, és a fiúcska is belejött a munkába. A kutyusnak csak ritkán kellett besegítenie a levélkihordásba, de azért mindig hűen elkísérte gazdáját.

Az idők múlásával a szigorú postamester nyugdíjba vonult, és a helyét a fiúcska vette át. Kutyust elnevezte Blökinek, és minden nap kapott egy szál kolbászt, amiért annak idején segített a levélkihordásban.

Cili cica és a cinegék

– Hol vagy Cili? – kérdezte néne a tornácon állva. – Hol kóborolsz megint? Az utóbbi időben alig látlak. Gyere ide, itt a finom, friss tej!

Hiába volt minden csábítás néne kedvence nem került elő. Napok óta így ment ez.

„Tán csak nem történt valami baj cicuskámmal?” – aggódott néne.

Egész nap a sparhelt mellett ülve azon törte a fejét, Cili cica hová tűnhetett? Délután már nem bírta és elhatározta, hogy megkeresi. Felhúzta a kerti cipőjét és egy nagy sálat tekert nyaka köré. Ősz volt már és hideg szelek szaladgáltak a fák és bokrok között. nem szerette volna, ha megfázik. Nem jó betegnek lenni. Ha megbetegszik, akkor kilátja el a ház körüli munkákat.

Nem kellett sokáig a kertben mennie. Egyszer csak néne megpillantotta a cicát az egyik fa ágán cinegéket lesve. Valósággal egészen egybeolvadt az állat színe a fával. A kicsi madarak szerettek ezen a fán tanyázni, mert volt itt egy madáretető, és télen néne ide rakott ki nekik magokat és egyéb madáreledelt. Most is sok kis cinege kereste az etetőben az ennivalót.

– Úgy, itt vagy te, haszontalan jószág. Már azt hittem, valami baj történt veled. Aggódok érted, miközben te meg a kicsi, hasznos cinegéket lesed. Gyere le azonnal erről a fáról, mert szíjat hasítok a hátadból!

Hogy haragja még hatásosabb legyen, néne keresett egy hosszú póznát és azzal ijesztgette a macskát.

A madarakra vadászó állat először nem tudta, mire vélni a dolgot. Azt hitte, néne talán csak játszani akar vele, mint mindig. Pajkosan még a pózna felé is kapott, de amikor az egy kicsit erősebben megsuhintotta bundáját, mindjárt tudta, néne haragszik valamiért. Csak azt nem tudta, miért? Hiszen ő nem tett semmi rosszat. Csupán csak egy kis madárpecsenyére éhezik. Már ez is bűn?

Néne tovább mérgelődött.

– Ki látott már ilyet? Megfogja a cinkéket, akik egész nyáron nekem segítettek a kertben.

A macska lemászott a fáról és az öregasszony lábához dörgölőzött, mintha csak bocsánatot akart volna kérni:

– Drága néne, ne haragudjon rám! Igazán nem akartam semmi rosszat. Azt hittem nem tilos cinkékre vadászni. Ígérem, többet nem teszek ilyet.

Néne tudott olvasni ezekből a jelekből, és eldobta a póznát, majd megenyhült szívvel mondta:

– Na, jól van, most az egyszer megbocsátok, de ígérd meg, hogy többé nem vadászol cinegékre! Tanuld meg ezek a kicsi madarak, az ember legjobb barátai. Nyáron segítenek nekem elpusztítani a kártevőket, összecsipegetik a fákon, bokrokon, földeken lévő haszontalan rovarokat, és így kevesebb vegyszert kell használnom. Ennek fejében télen és hidegebb napokon megvendégelem őket finom magokkal.

Cili cica úgy tett, mintha megértette volna néne szavait, és tovább hízelegve elindult az öregasszony után a házba azzal a reménnyel, hogy odabent a sparhelt mellett a sarokban várja a langyos, finom tejecske.

Ezentúl, ha a macska kérte, hogy engedjék ki a házból, néne mindig utána szólt:

– Nehogy megint cinegehúsra jöjjön meg az étvágyad, mert akkor hátrakötöm a sarkadat!

Kicsi csiga, aki megmentette az erdőt

Egyik szép, nyári nap délutánján kicsi csiga hűsölt az erdő szélén egy nagy lapulevél alatt, amikor furcsa dolgokra lett figyelmes.

Emberek jöttek nagy autókkal, és megálltak az erdőnél. Kíváncsian nézte, hogy mi fog történni. Az autók utasai leugráltak a járművekről, és tábort vertek a közeli tisztáson.

– Vajon, miért jöttek? Mit akarnak? – kérdezte magától, de választ nem kapott. Ezért kicsit közelebb merészkedett a nemvárt vendégekhez, és ezeket hallotta:

– Ma lepakolunk, és holnapkora reggel elkezdjük kivágni az erdőt. Sietnünk kell, mert nem szeretném, ha az erdész megszimatolná tervünket – mondta a kis csoport vezetője – Valójában nincs engedélyünk a favágásra. De, ha már kivágtuk az erdőt, akkor már bottal üthetik a nyomunkat. Ezért igyekezetek, minél előbb elvégezni a munkát!

Az emberek nevetgélve szétszéledtek, és mindenki tette a dolgát.

A kicsi csiga először nem akart hinni a fülének. Mi az, hogy kivágják az erdőt? Hiszen ez az erdő az állatok otthona. Számtalan állat él itt. Mi lesz velük, ha kivágják az erdőt? Hová fognak menni új otthont keresni? Az utóbbi években úgy megfogyatkoztak az erdők, hogy már csak elvétve lehet találni a környéken. Pedig egykor errefelé mindenhol hatalmas erdők voltak, tele különböző állatokkal, és szebbnél szebb növényekkel. Milyen szép is volt akkor ez a vidék. Nem voltak közelben hatalmas gyárak, üzemek, amelyek kéményei ontották a füstöt. A kis erdei patakból bárki ihatott bátran, mert vize felüdítette a vándort, és elvette a szomját. Akkoriban még az ember harmóniában élt a természettel. Sajnos ez az utóbbi időkben megváltozott. A városok, falvak emberei nem vigyáznak környezetükre, mintha szántszándékkel akarnák elpusztítani a földgolyót.

Igaz ezt a kicsi csiga nem értette, csak annyit tudott, hogy ezek az emberek holnap elveszik otthonukat, és földönfutóvá lesznek. Mehetnek amerre látnak. Senkit nem érdekel, hogy mi lesz velük.

Annyira megijedt, hogy bebújt a házába. De ott sem érezte jól magát. Valamit sürgősen tenni kell. Most nem gubózhat be. Meg kell mentenie az erdőt! Ha nem cselekszik azonnal, akkor ezek e rosszindulatú emberek letarolják a fákat.

De mit tud tenni? Kitől kérjen segítséget? Legalább, ha szólhatna a közeli faluban lakó erdész bácsinak. Hiába van közel a falu, mindenki tudja egy csiga igen lassan tud haladni. Napokba tellene míg odaérne. Addig a favágók rég elvégzik a munkájukat és eltűnnek a környékről.

Mégis valamit tenni kell. Most az ő kezében van az erdő és lakóinak a sorsa.

Minden erejét összeszedve elindult, hogy segítséget kérjen a faluban. A Nap már lemenőben volt, de azért még mindig melegen sütött. Köztudott a csigák ellensége, a meleg és a szárazság, ezért is szeretnek hajnalonta sétafikálni a hűvös, harmatos réten. Nem volt idő megvárni a hajnalt.

Bármennyire is iparkodott, alig jutott előbbre. Nagy erőfeszítésében tellett néhány métert is megtennie. A nagy sietségben elfáradt, teste kiszáradt, és percről percre fogyott az ereje. De menni kellett, mert meg kellett menteni az erdőt. Kezdetben még a fák, bokrok adtak némi árnyékot, és elviselhetővé tették az utat. A baj csak akkor volt, amikor kiért a mezőre, ahol semmi sem védte meg a perzselő napsugaraktól. A kicsi csiga nem sok jót várhatott, de mégis ment, nem adta fel. Szeme előtt csak egy cél lebegett, megmenteni az erdőt.

A forróság kiszívta minden erejét. Csápjai reménytelenül lekonyultak, és egyre többször kellett megállni pihenni. Végül annyira fáradt volt, hogy már nem látott. Még azt sem vette észre, hogy egy mezei nyúl hozzálépett, és látva a bajt megkérdezte:

– Kicsi csiga, hová igyekszel ilyen nagy iramban?

A kérdés meglepte a kicsi csigát, és összeszedve minden erejét elmondta, mit látott és hallott az erdő szélén.

Amikor ezt a mezei nyúl meghallotta, arca elkomorult.

– Ez tényleg szörnyű! Igazad van kicsi csiga, ezt meg kell akadályoznunk. Nem szabad, hogy azok a rossz emberek kivágják az erdőt. Nekem is sok barátom lakik ott. Kivel fogok játszani, ha elűzik a játszópajtásomat az őzgidát. Gyorsan ülj fel a hátamra, és elviszlek a faluba az erdész bácsihoz!

A kicsi csiga nagy nehezen felkapaszkodott a mezei nyúl hátára, aki mint a szélvész futott egyenesen az erdészházig.

Az öreg erdész először nagyon meglepődött, de nem habozott sokáig. Mindjárt hívta a rendőrséget, és nagy erővel kivonultak, hogy elkapják a fatolvajokat.

Másnap, amikor az erdő lakói értesültek a kicsi csiga hőstettéről, nem győztek hálálkodni neki.

Az erdész bácsi is megígérte, hogy ezentúl jobban fog vigyázni az erdőre, mert, ha kivágnak minden fát, akkor egy nap, bolygónk kietlen sivataggá fog válni.