CSUDA JÓ MESÉK

TARTALOMJEGYZÉK

1., Égen földön lakodalom

2., Vitéz uram reggelije

3., Bodri kutya pincérnek áll

4., Békavőlegény

5., Király és az öregasszony

6., Vár a felhők között

7.,Tökhintó

8.,Holdsugaron utazó lány

9.,Az erdő tündére

10.,Kislány és a fakirály

11.,Válogatós királyfi

12.,Öreg toronyóra őre

13., A talicskás ember

14., Egérlakodalom

15., Vacak óra

16., Szolgálólányka

17., Kicsi Panka és tündérkéi, avagy a tündérkék is lehetnek rosszak

18., A Nap és a vándordiák

19., Nyikorgó szekér

20., Butuska királylányka

21., Királyi lakoma

22.,

Égen földön lakodalom

Volt egyszer egy lány, de olyan beképzelt volt, hogy párja nem akadt heted hét határban. Nem állt ő szóba akárkivel. Ha egy legény ránézett, mindjárt felszegte a fejét, és nagyképűen mondta:

– Miért bámulsz engem te legény? Akárki nem nézhet rám.

Hamarosan elterjedt a környéken, hogy nem érdemes udvarolni neki, mert úgyis minden kérőt elutasít. Ezért a legények messze elkerülték.

Egyszer azonban a faluba egy jóképű idegen legény érkezett azzal a céllal, hogy feleséget találjon magának.

Végigjárta a falu minden házát, ahol eladósorban lévő lány volt, de egyik leányzó sem tetszett neki. A falusiak le akarták beszélni, hogy a nagyképű lány házába is bemenjen.

– Szép lány lakik ebben a házban, de nagyképű, nem való feleségnek – mondák a szomszédok

Az idegen nem hallgatott rájuk, és bement.

Illően köszöntötte a háziakat:

– Jó napot gazdauram, és a hajléka minden lakójának, leánykérőbe jöttem. Van-e itt eladósorban lévő lány?

Gazdauram röstellte, hogy leánykája nagyképű, ezért csak úgy ímmel-ámmal válaszolt.

– Lenni lenne, csak kicsinykémnek olyan férj kell, aki égen földön tartja majd a lakodalmat – azt remélte, hogy ezzel elijeszti a kérőt.

– Ez ne legyen akadály – mondta a legény – Csinálok én neki olyan lagzit, hogy még vénasszony korában is megemlegeti.

Már csak azért sem akart elmenni, mert meglátta a lányt, és azonnal beleszeretett.

Valóban szépségével nem volt semmi baj. Messze környéken nem volt olyan gyönyörű hajadon, mint ő. A legény szívét is úgy megdobogtatta, hogy az majdnem kiugrott a helyéről.

Ezért el is határozta, hogy mindenáron feleségül veszi, és majd leszoktatja a nagyképűségről.

Amikor gazdauram látta, hogy a kérő nem tágít, így szólt a lányához:

– Lányom, leszel-e a felesége ennek a legénynek?

A lány felszegte a fejét, mint mindig, amikor kérő érkezett a házhoz, és mondta:

– Apámuram, nem bánom hozzámegyek a legényhez, ha olyan lakodalmat tart számomra, amely egyszerre lesz égen és földön is.

Bizonyára a nagyképű lány úgy okoskodott, hogy ezeket meghalva a legény hanyatt-homlok elszalad, mert úgysem tudja teljesíteni a különös kérést.

Tévednie kellett, mert a leánykérő kitartott elhatározásában, és elfogadta a feltételeket.

– Legyen úgy, ahogy kívánod! Akkor mához három hétre megtartjuk a lakodalmat égen és földön.

Erre már mindenki nagyon kíváncsi volt. A faluban erről beszéltek az emberek.

A legény nem árulta el, hogy mire készül. Valójában maga sem tudta, hogy mit fog tenni.

Teltek – múltak a napok, de semmi okos nem jutott az eszébe. Mégsem mondott le az elhatározásáról, mert nagyon tetszett neki a lány.

Amint egyik este búslakodott egymagában, váratlanul a közelben lévő fa ágára szállt egy különös madár.

Kék volt a szárnya, és hosszú, hegyes csőrével egyszer csak megszólalt emberi hangon:

– Ugye a leendő lagzi miatt lógatod az orrod?

– Ezt meg honnan találtad ki? – csodálkozott el a legény.

– Mi madarak mindent tudunk. A hosszú, hegyes csőrömmel kikopogtattam egy száraz fa törzsén, hogy most milyen nagy gondban vagy. Ha akarod, szívesen segítek. Csak meg kell ígérned, hogy engem is meghívsz a lagziba.

A legény megígérte, hogy meghívja, és együtt vigadnak három éjjel, három nap, és várta, mit mond neki a madár.

– A lakodalom napján kelj fel hajnalban. Vigyázz, el ne aludj, mert akkor nem tudok segíteni. Menj ki a falu szélére és ott majd találni fogsz egy aranyhintót, ami elé hat tüzes paripa lesz befogva. Ülj a hintóba és vágtass vele egyenesen a leányos házhoz. Szólj a násznépnek, hogy mindenki üljön bele a hintóba. A többit majd saját szemeddel meglátod.

Erre már a legény nagyon kíváncsi volt, és alig várta, hogy eljöjjön a lakodalom napja.

Mindent úgy tett, ahogyan a madár tanácsolt neki. Amikor eljött az ideje, hajnalban kiment a falu szélére és ott rálelt az aranyhintóra és a hat tüzes lóra. Azonnal a menyasszonya háza elé hajtatott vele, és mondta a násznépnek, szálljanak be, mert mennek a lakodalomba.

Voltak ott legalább ezren, és azt hitték, hogy a legény meghibbant. Hogyan férne be ezer ember egy hintóba?

De addig – addig beszélt hozzájuk, míg azok elindultak a hintó felé.

Csodák csodája senki sem maradt kívül. Ahányan csak voltak mind befértek, sőt a hintó közepén akkora hely maradt, hogy násznép még táncra is perdülhetett.

Amikor kényelmesen elhelyezkedtek a hintóban a hat tüzes ló nekiiramodott és meg sem áll az égig. Ott egy nagy fehér felhőn megálltak, és kiszállt. Kilencvenkilenc cigány húzta a talpalávalót, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a világ még nem látott ilyet.

Igen ám, de a lány és az apja elégedetlenek voltak, és mérgesen a legényre támadtak:

– Azt ígérted, hogy égen – földön lakodalmat tartasz nekünk. Az még csak rendjén van, hogy fent vagyunk az égben, de így csak félig igaz az ígéreted. Hol itt neked a föld?

A legény nem tudott, mit felelni, csak a kobakját vakargatta, és már majdnem igazat adott a lánynak és apjának, amikor váratlanul az egész násznép belekerült egy esőcseppbe és a délutáni záporral lepottyantak a földre. Ezt szinte észre sem vették, mert annyira ropták a táncot.

– Nézze apámuram – szólalt meg a legény – már lent is vagyunk a földön, és ahogyan mondtam most a lakodalom itt folytatódik. Amott van az a csodás szivárvány, aki úgy gondolja, azon felsétálhat az égbe, és ott is mulathat. Ugye nem csaptam be senkit, égen – földön lakodalommal. Remélem, most már kiérdemeltem lánya kezét, és ameddig csak a sír el nem választ bennünket együtt maradunk.

A nagyképű lány, megpróbált valamit mondani, de jobbnak látta hallgatni, mert időközben megtetszett neki a legény és boldogan nyújtotta feléje a karját.

Hamarosan a pap is megjelent, és összeadta az ifjú párt

A lakodalom három éjjel, három nap tartott. Akkor is csak azért ért véget, mert akik fent voltak a nagy fehér felhőn, egyszer csak egy bolondos szél lefújta őket onnan. Az égben táncolók mind egymás után lepotyogtak, egyenesen a falu melletti tóba, és vizes lett a szép ünneplő ruhájuk. Ezért kénytelenek voltak hazamenni, megszárítkozni.

Még sokáig beszéltek erről az égen – földön lakodalomról. Nekem is egy öregember mesélte el, aki ott volt, és még a menyasszonnyal is táncolt. A különös kék szárnyú madár a násznép fölött repdesett, és boldogan kurjongatott, mert gyakran a borospohárba lógatta hosszú, hegyes csőrét. Ha ne hisztek nekem, akkor keressétek meg ezt az öregembert, és kérdezzétek meg tőle!

Itt a vége, fuss el véle!

Vitéz uram reggelije

Valamikor nagyon régen. Bizony én meg nem mondom mikor? Volt egy katona, aki szabadságot kapott a regimentben, mert akkor éppen a király nem háborúzott senkivel. Az ezredes úr azt ukázt adta neki, míg nem üzen, addig a felesége szoknyája mellett lehet.

Tetszett ez a katonánknak. Meg sem várta a reggeli trombitaszót, mindjárt, annak ellenére, hogy közeledett az este elindult gyalogszerrel.

Egész éjjel koptatta a csizmáját. Minél előbb szeretett volna hazaérni. Hiába lépegetett szaporán reggelig csak egy fogadóig jutott el.

Már nagyon korgott a nyomra. Nem csoda, hiszen még tegnap este a vacsorát sem vette magához.

Gondolta betér a fogadóba, és früstököl valamit.

Amikor a fogadós meglátta azt hitte éhenkórász katonával van dolga, akinek üres a bugyellárisa. Már sokszor megjárta, hogy a vitéz urak elfelejtettek fizetni, és ő hoppon maradt. Ellenben egy katonának meg mégsem lehetett azt mondani, hogy nem szolgálja ki. Ha véletlenül ilyet tenne a király fejét venné.

– Mivel szolgálhatok, vitéz uram? – tudakolta meg udvariasan a fogadóba belépő katonától.

– Ennék valamit. Hosszú volt az út, nagyon megéheztem.

– Mi légyen az? – kérdezgetett tovább a fogadós.

– Tán jöhetne reggelire egy kis rántott tojás. Most ez nagyon jól esne.

A fogadós vakargatni kezdte a kobakját. Sajnálta a drága tojást. Az utóbbi időkben nem nagyon tojnak a tyúkok. Felment a piacon a tojás ára. Ha most azt a párat is megeszi a katona, ami a kamrában van és nem fizeti ki. Teljesen tönkre megy. Nem tudta, mitévő legyen? Ellenben a kamrában volt félretéve három kicsi tojás. Már éppen ki akarta hajítani őket, mert semmire sem jók. De még az is meglehet, hogy rég megromlottak.

– Mi a baj fogadós? – kérdezte a katona. – Talán csak nem a tojás fogyott el?

– Vitéz uram, fején találta a szöget. Elfogyott a tojás. A kamrában csak három pindurka tojás van. Tulajdonképpen azt is elkészíthetem, ha kívánja.

A katona rosszat sejtett. Megérezte, hogy valami nincsen rendjén, de azért belement a játékba. Így szólt a fogadóshoz:

– Meggondoltam magam. A tojásból ne rántottát készítsem számomra, hanem főzze meg jó keményre, de szaporán!

Így tett a fogadós. Nem szívesen, de megfőzte a három tojást, és felszolgálta. Katona még mielőtt nekilátott volna a tojás elfogyasztásához, megkérdezte mennyibe fog kerülni a reggeli?

-A tojás darabja egy lyukas rézgaras – válaszolta a fogadós egykedvűen azt gondolva a vendége úgyse tudja kifizetni.

A szabadságos katona még mielőtt szépen, komótosan neki állt volna reggelizni, kifizette a három pindurka tojás árát. Ezt követően óvatosan feltörte az elsőt, és amikor a fogadós nem nézett oda belecsempészett egy arany forintot. Úgy rendezte a dolgot, hogy az arany forint a fogadó kövezetére hulljon. Olyan éles csengéssel ért földet a pénz, hogy aki csak ott volt, az mind felkapta a fejét.

– Nini egy arany forint volt ebben a pindurka tojásban! Bizonyára az aranytól van ily fertelmes szaga – mondta a katona. – Vajon a többiben is lakozik-e egy – egy arany forint.

Egymás után feltörte a tojásokat. Végül már olyan bűz volt a fogadóban, hogy a vendégeknek be kellett fogniuk az orrukat. A katona most is minden egyes tojás feltörése után leejtett a kövezetre egy arany forintot, és az emberek azt hitték csoda történt. Itt minden főtt tojásban arany van egy lyukas rézgarasért.

Futott is a fogadós, hogy felkapkodja a pénzt, de a katona ráripakodott:

-Csiba te! Az arany forintok enyémet. Imént mondta fogadósuram, hogy a tojások darabja egy lyukas rézgaras. Ezt mindenki hallotta. Így ami benne van, az enyém, hiszen kifizettem.

A fogadósnak be kellett látnia, hogy a katonának igaza van. Nem lehet övé a három aranyforint. Egy nagyot nyelt, és úgy tett, mint aki beletörődött a veszteségbe. Dúlva – fúlva bement a kamrában, ahol még természetesen rengeteg tojás sorakozott a polcokon. A fogadósnak nem csak az a három záptojása volt, amit nagy ravaszkásan felszolgált reggelire.

Azt gondolta, ha a záptojásokban egy – egy aranyforint volt, akkor mennyi lehet az épekben?

Egymás után elkezdte feltörni a kamrában lévő tojásokat.

A vendégek nem tudták, hová tűnt a fogadós? Egy kis idő elteltével arra lettek figyelmesek, hogy a kamrából az ajtó alól sárga lé kezdett kiszivárogni, mint egy patak, ami lassan valóságos folyóvá változott, mert a fogadós minden tojást feltört keresve az aranyforintokat. De amikor látta, hogy egyikben sem talál mérgében földhöz vágta őket.

-Ebben sincsen. Ebben sincsen – ordibálta, ahogyan csak a torkán kifért. Dühében még toporzékolt is, amin az emberek jót nevettek.

Igaz a katona nem lakott jól a fogadóban, és már azt hitte korgó gyomorral kell folytatnia hazáig az utat, amikor kilépve az ajtón egy éppen a fogadóval szemben lévő nagy diófa alatt egy öreg paraszt früstökölt. Jóízűen eszegetett szalonnát, vöröshagymával és friss, puha kenyérrel.

Ennyi finomság látván a katona szájában összetódult a nyál, és nagyokat nyelt. Talán az öreg paraszt ezt vette észre, mert barátságosan megkérdezte:

– Vitéz uram, megkínálhatom egy kis szalonnával és vöröshagymával?

A katona boldogan elfogadta a jó szívvel adott eledelt, még sohasem evett olyan finom reggelit, mint ott a diófa alatt.

Bodri kutya pincérnek áll

Volt nekem egy kiskutyám. Bodrinak hívták. Mindenhová velem jött. Csaholva, farkát csóválva szaladt mellettem az utcán.
Egyik nap egy presszóba vezetett az utam. Bodrit nem akarták beengedni. A pincér azt mondta kutyákat tilos a presszóba behozni. De addig – addig könyörögtem neki, amíg az engedett, és Bodri bejöhetett velem a helyiségbe. A pincér megparancsolta, hogy kutyám szigorúan feküdjön az asztal alatt, és el ne merjen mozdulni onnan, mert akkor mindkettőnket kikergeti.
Megígértem a pincérnek, hogy nem lesz semmi baj. Bodri egy nyugodt, szófogadó állat, és mindig azt teszi, amit mondok neki.
Meg mertem volna esküdni, hogy Bodri most is követi az utasításaimat, és míg megiszom a kávémat türelmesen, megvár.
Eleinte így is volt. Lábamhoz feküdt, és az asztal alól szemlélte a presszó forgatagos világát. Emberek jöttek – mentek. A pincérek sürögtek – forogtak. Az asztaloknál a vendégek vidáman beszélgettek.
Egészen megfeledkeztem Bodriról. Az asztalon találtam egy érdekes újságot, és elkezdtem olvasni.
Bodri tűrte a mozdulatlan fekvést, de nem sokáig. Mégis csak kölyökkutya volt, és lételeme volt a mozgás. Szeretett volna egy jó nagyot szaladni a presszóban, benézni minden asztal alá, játszani egy jót a lelógó függöny rojtjaival, de legjobban az ide – oda szaladgáló pincérek munkája tetszett neki.
Amikor valamelyik pincér elhaladt az asztalunk mellett és zsonglőrködve vitte a tálcát a kezében, Bodri vágyat érzett, hogy ő is beálljon pincérnek. Lassan kilopózott az asztal alól, és óvatosan az egyik pincér után eredt. A pincér éppen egy újonnan érkezett fiatal pár asztalához lépett és felvette a rendelést.
„Milyen egyszerű dolga van egy pincérnek” – gondolta Bodri – „Ezt én is meg tudnám tenni. Belőlem is jó pincér válhatna” 
Eleinte mindenhová követte a pincért, aztán egy kis idő elteltével elhatározta, hogy a legközelebbi vendéget ő fogja kiszolgálni.
Nem kellett sokáig várnia. Egy idős úr lépett be a presszóba, és mindjárt leült az ajtó melletti asztalhoz. 
Bodri kicsit habozott majd egy váratlan pillanatban kerített valahonnan egy étlapot, és komótosan a szájával az idős úrhoz vitte, aki nagyon elcsodálkozott, mert nem várt ilyen kiszolgálásra. Bodri az étlapot letette az asztalra és türelmesen a székre támaszkodva állt, és várta, hogy a kedves vendég mit fog választani.
- Te vagy az új pincér? – kérdezte tőle az idős úr. Mivel Bodri nem tudott emberi nyelven beszélni, csak farka csóválásával jelezte, hogy igen – Akkor kérek egy tejes kávét kiflivel, de a kifli jó ropogós legyen, mert csak úgy szeretem.
Bodri biccentett egyet a fejével, mintha megértette volna, amit az idős úr mondott és elszaladt.
A pincérek kuncogva nézték, hogy Bodrit. Még a szigorú kinézetű főpincér is elmosolyodott.
A kutyus elindult, hogy teljesítse az idős úr kérését, de egyszer csak a főpincér lába előtt találta magát. Mint egy hatalmas fal állta el az útját.
- Hová? Hová, kutyuska? – kérdezte katonás hangon.
Bodri megtorpant, nem tudta mitévő legyen. Minden bátorsága az inába szállt. Tudta a főpincér elől nem lehet kitérni. Elszégyellte magát, és szemét lesütve elkezdett tolatni asztalom alá, ahol oltalmat remélt.
- Uram, - fordult hozzám a főpincér – kértem vigyázzon a kutyájára! Nem megengedett, hogy molesztálja a vendégeket. Ha nem tudja egy helyben tartani, kérem, legyen szíves kivezetni ezt az állatot a helyiségből. Különben sem tartózkodhatna kutya a presszóban.
Nagyon röstelltem a dolgot. Megértem bocsánatot kérni, és mentegetőzni, hogy belefeledkeztem az újságolvasásba. De látszólag ez nem nagyon hatotta meg a főpincért. Jobbnak láttam fizetni, és gyorsan elhagyni a presszót. Az ajtóban az idős úr megállított egy pillanatra:
- Pedig már azt hittem újfajta kiszolgálás van ebben a presszóban. Olyan ügyes kutyusa van, érdemes lenne egy kutyapresszót nyitnia, ahol hasonló, mókás kutyusok szolgálnak föl.
Megígértem, hogy elgondolkodom az ötletén, és majd értesítem újságok révén, ha megnyílik a kutyapresszóm.
Amint kértünk az utcára megsimogattam Bodri kobakját, és szomorúan mondtam neki:
- Látod, Bodri hiába igyekeztél nem lett belőled pincér.

Békavőlegény

Hol volt, hol nem volt, túl a kerek erdőn volt egy kis tó és ennek nádasában élt egy nagy varangyos béka. Olyan nagy volt, hogy az ember még nem látott ilyet.

Hol volt, hol nem volt, túl a kerek erdőn volt egy kis tó és ennek nádasában élt egy nagy varangyos béka. Olyan nagy volt, hogy az ember még nem látott ilyet.

A varangyos béka egész nap a káka tövén ült és gondolkodott. Egyszer csak arra a következtetésre jutott, hogy meg kellene nősülnie, mert olyan rossz egyedül.

 Csak az volt a baj, hogy az egyik békalány sem tetszett neki. Mindegyikben talált valami kivetni valót. Egyiknek túl nagy volt a lába, a másik nem brekegett szépen.

 Teltek-múltak a napok, nem sikerült asszonynak valót találni.

 „Ha a békák között nem találok feleséget, akkor keresek, máshol” – gondolta, a varangyos béka és elindult a faluba.

 Ott hamar meg is pillantott egy szépséges leányzót és azonnal beleszeretett. Elhatározta, hogy elveszi feleségül.

 Elment a szülőkhöz, akik a falu legszegényebb emberei voltak, és mondta a lány apjának:

 – Bátyámuram, szeretném megkérni a lánya kezét. Nem leszek hálátlan, gazdaggá teszem, ha a lánya lesz a feleségem.

 Az apa nagyon meglepődött, mert szépséges kislányuknak szebb férjet szántak, mint egy varangyos béka. De nem tehettek mást. Gazdag legény sohasem vette volna el a lányukat, egy nincstelen meg,- csak még nagyobb szegénységet hozott volna a házhoz. Ha a varangyos béka valójában olyan gazdag, mint aminek mondja magát, akkor majd csak meglesznek valahogyan. Idővel a lány megszokja a rútságát, és egymáshoz idomulnak.

 Az asszonnyal jól meghányta-vetette a dolgot és elfogadták a varangyos béka ajánlatát. Csak az volt a kérdés, hogyan mondják meg a lányuknak. Féltek, ha mindjárt rátérnek a lényegre, szegényke bánatában kifut a világból.

 Húzták-halasztották a bejelentést, közben meg a varangyos béka sürgette őket. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni az esküvőn.

 A lány mindjárt észrevette, hogy valami nincsen rendben a házuk táján, mert máskor annak ellenére, hogy szegények voltak, szüleik állandóan nevetgéltek, tréfálkoztak. A házuk mindig hangos volt a kacagástól, de az utóbbi időkben apja, anyja szomorúan lógatta az orrát, sőt éjjel még sírtak is.

 Egyik reggel a lány nem bírta tovább, megkérdezte apjától:

 – Édesapám, mi ez a nagy szomorúság a házunkban? Napok óta figyelem kendteket és csak azt látom, hogy búbánattal vannak kibélelve, mint akinek a macska ellopta a kolbászát.

 A férfi megpödörte a bajszát és szomorúan mondta:

 – Jól látod lányom, igen nagy a baj. Tudod, eladósorba kerültél, és a kezed odaígértük a varangyos békának, aki az erdőn túli tóban lakik a nádasban. Megígérte, ha feleségül mész hozzá gazdaggá tesz bennünket. Ne haragudj ránk azért, amit tettünk ellened, de hiszen te is tudod milyen nagy szegénységben élünk. Ugye megértesz bennünket?

 A lány elmosolyodott. Nem kellett őt félteni megvolt a magához való esze, már nagyobb bajból is jól kimászott. Végül csak ennyit mondott:

 – Ez csupán a szomorúságuk oka? Miattam ne lógassák az orrukat, szívesen hozzámegyek ahhoz a varangyos békához. Csak azt szeretném kérni, hogy az esküvő előtt hadd beszélhessek vele.

 – Ennél mi sem egyszerűbb – mondta megnyugodva a lány apja – Azonnal elmegyek a tóhoz és beszélek vele, hogy jöjjön ide vizitbe.

 – Hívattál édes mátkám? – örvendezett a varangyos béka, amikor meghallotta az örömhírt – Miről szeretnél velem beszélgetni?

 Jött is hamar a válasz:

 – Tudod, kedves leendő férjuram, sok mindent meg kell beszélnünk az esküvő előtt. Azt szeretném, ha az anyagiakról többé nem esne szó, amit ígértél, azt még most odaadnád a szüleimnek, akik majd jól beosztják a pénzünket és nekünk nem lesz semmire sem gondunk. Mi csak turbékolnánk, mint két gerle.

 Tetszett az ötlet a varangyos békának, és azonnal hazaszaladt, hogy elhozza minden vagyonát, pénzét, drágakövét, amit az esküvőre szánt. Három hatalmas ökrös szekér hozta a sok kincset, s értéket. Amikor mindent átadott a lány szüleinek és azok biztonságba helyezték a varangyos béka hozományát, a lány megint mondta mézes-mázosan:

 – Drágaságom, édes párom most már igazán mehetünk turbékolni, hiszen nincsen semmire sem gondunk. Menjünk ki az udvarra, ahhoz a nagy diófa alá, ahol van egy pad két személy részére.

 A varangyos béka, se látott, se hallott a boldogságtól. Nem vette észre, hogy a szemközti ház kéményén volt egy gólyafészek és a fészekből a gólya éppen rájuk látott. Amint ott enyelegtek, beszélgettek hirtelen a gólya gondolt egyet, és huss, felreppent. A szerelemtől elvakult varangyos békára vetette magát.

 Szerencsétlennek még annyi ideje sem maradt, hogy búcsúcsókot adjon mátkájának, mert a gólya felkapta és vitte az éhes kicsinyeinek, akik tátott csőrrel várták a finom vacsorát.

 A varangyos béka a gólya csőréből kiabálta kétségbeesve:

 – Drágaságom, ha túlélem ezt a kalandot, azonnal megtartjuk az esküvőt.

 A lány csak ravaszkásan mosolygott, mert jól tudta, rút mátkája nem fogja megúszni a gólyafiókákkal való találkozást.

 A varangyos békától szerzett vagyonból meggazdagodtak, új házat vásároltak, de egy olyat, amin volt egy gólyafészek is. Apja vett jószágokat, és a család hamarosan a falu egyik leggazdagabb földművese lett. A kérők is egymásután érkeztek, s a lány kiválasztotta belőlük a legszebbet és a legjobbat, majd megtartották az esküvőt, de olyan pompásat, hogy még emberfia nem látott ilyet.

Három éjjel, három nap állt a lakodalom. Mindenki kedvére mulathatott. Utána az ifjú pár felpattant a gólya hátára és elrepültek vele messze délre, ahol a gólyák telelnek, és csak tavasszal jöttek vissza gólyaháton, kezükben tartva egy csöppnyi kosárkát, amelyben egy szép baba ringott.

Király és az öregasszony

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a Nekeresd falu szélén élt egy igen öregasszony. Még ő saját maga sem tudta, hány éves. Ha erről érdeklődtek, mindig ezt válaszolta: „Ha tudni akarod, akkor számold össze hány csillag ragyog az égen és hány fűszál van a réten. Add össze őket és megtudod a koromat!”

Nagy szegénységben élt az öregasszony. Egy macskán kívül nem volt semmije. Ha nem szaladgálna elegendő egér a háznál, akkor bizonyára a macska már régen más gazdaasszonyt keresett volna. Így legalább őkelmének volt mit ennie, mert szegény öregasszony sokszor napokig koplalt, míg valaki meg nem szánta egy kis krumplilevessel.

Egyik nap a király útja vitt el a házacskája előtt. Váratlanul a hintója kereke eltört. A hopmester a falu egyetlen bognárjáért szaladt, hogy azonnal, javítsa meg a hintó kerekét. A bognár már öreg volt és csak lassan tudott jönni. Addig a király bement az öregasszonyhoz és illően köszöntötte, mint ahogyan kell egy vizitálónak:

– Jó napot öreganyám! Hogy mint szolgál az egészsége?

Az öregasszony nem számított látogatóra. Már régóta senki sem lépte át házának küszöbét. Ezért kissé zavarban volt, de nem esett kétségbe.

– Hozta Isten, királyuram! Mi járatban van szegény hajlékomban?

– Tudja öreganyám, kiesett hintómnak a kereke, és ameddig a bognár meg nem reparálja, addig itt kell rostokolnom. Gondoltam beugrok öreganyámhoz vendégségbe, talán maradt valami harapnivaló déliről.

– Jól tette királyuram – mondta az öregasszony, és azon törte a fejét, mivel kínálja meg a királyt, amikor nincsen semmije – még úgysem volt nálam látogatóban. Mindjárt körülnézek a házban, mit rakhatok az asztalra.

Bement a házba és a macska fülébe súgta:

– Cicuskám, csak most az egyszer segíts! Vendégül kell látnom a királyt és népes kíséretét, de a kamarában nincsen semmi, talán soha nem is volt.

A macska hosszasan gondolkodott, majd se szó, se beszéd kiszaladt a házból.

„Na, ez is a legnagyobb bajban hagy magamra” – gondolta bosszúsan az öregasszony. Már készült, hogy őszintén bevallja, hogy nincsen semmije, még csak rántott levesre sem tudja meghívni a királyt.

Még szerencse, hogy kinézett a hátsó ablakon, még mielőtt a fenséges ura elé állt volna. Háromszor is megdörzsölte a szemét, mert akarta elhinni a látottakat. Vagy legalább tíz macska jött az úton és mindegyik aranytálcán finomabbnál finomabb ételeket hozott pincéreket meghazudtoló ügyességgel.

A tálcákon annyi finomság volt, hogy még a király sem látott ennyit.

A királyt is meglepte a sok finomság. A népes kíséretével úgy jól lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Kérte az öregasszonyt, hogy hadd dőljön le a vendégszobában. Csak az volt a gond, a házacskából hiányzott a vendégszoba.

Szégyellte magát a király előtt. Nem tudta, hogyan mondja meg, hogy a házban nincs ilyen helyiség. Ha a fenséges királyuram pihenni akar, akkor be kell érnie, hogy a búbos kemence padkáján hajtja álomra a fejét.

Már éppen szólni akart a királynak, amikor a macskája kinyitotta a kamra ajtaját és nyávogva jelezte, hogy ott van valami.

Az öregasszony kíváncsian a kamra irányába nézett, és bizonyára nem találjátok ki, mit látott ott? Újból megdörzsölte a szemét, hogy vajon jól látja-e, mert hihetetlennek tűnt, hogy a kis kamra helyén egy szép, takaros vendégszoba fogadta a királyt.

– Hej, de szép és rendes szobája van öreganyám! – mondta a király – utoljára édesanyámnál voltam ilyenben. Itt lehet ám édesen aludni. Soha nem gondoltam volna, hogy király koromban még egyszer alhatok egy szép, faragott ágyban. Köszönöm, öreganyám, amíg csak élek mindig hálás leszek ezért.

A király olyan jót aludt a tiszta, hűs szobában, mint egy kisded. Amikor felébredt vidám és kipihent volt.

Közben a bognár kijavította a hintó kerekét és az úri népség mehetett tovább.

Az öregasszony szeretett volna valami útravalót adni a vendégének, de mindene elfogyott, mert ami csak volt a házban, mindent felfaltak. Csak egy kicsi kenyérdarab árválkodott az asztal fiókjában. Ezzel azért nem engedheti útra az ország első emberét.

Semmi jó ötlet nem jutott az eszébe. Le – föl járkált a házacska tornácán, amikor a macskája a lábához dörgölődzött, és halkan nyávogva mondta a gazdaasszonyának:

– Jer, velem a pincéhez!

Az öregasszony nem tudta, mit akar az állat. Szólt a királynak, hogy várjanak még néhány pillanatig az indulással.

Kinyitotta a pince ajtaját és nagy meglepetésére egy tányéron szitával letakarva jókora ürücomb illatozott, és mellette pedig friss cipó mosolygott rá. Nagyon megörült az öregasszony és lélekszakadva futott a király hintójához, hogy átadja az útravalót.

– Fenséges királyom, még hosszú lesz az út, míg hazaérnek. Fogadja el tőlem ezt a kis csekélységet. Bizonyára jól fog jönni, ha megéheznek.

Ez a királyt annyira meghatotta, hogy utasította a hopmestert, hogy a nagykönyvébe körmölje be az öregasszony nevét! Ha majd visszaérnek a várba, akkor majd gondja legyen rá, hogy viszonozni tudja ezt a szívélyes vendégszeretetet.

Elbúcsúztak egymástól és a király kíséretével elporzott a vár felé, az öregasszony meg ott maradt a macskájával a kicsi házban.

Sokszor kelt fel a nap és nyugodott le, mire a királynak eszébe jutott, az a felejthetetlen nap az öregasszony házában. Elhatározta, hogy meglátogatja újból, de erről nem szólt senkinek.

Álruhát öltött és minden kíséret nélkül elment abba a faluba, ahol a kedves, öreg vendéglátója lakott.

Bekopogott az ismerős kicsi házba:

– Jó napot, öreganyám! Vándordiák vagyok, szállást és némi harapnivalót kérnék nénémtől, mert nagyon megéheztem.

– Isten hozott édes fiam! – fogadta szívélyesen a diákot – Gyere beljebb, szállást majd csak valahogyan megoldjuk, csak azt nem tudom, mit adjak neked enni.

Várta, hogy majd a macskája kisegíti, mint a király látogatásakor. Bezzeg most a lusta állat meg sem moccant. Úgy elterpeszkedett a kemence tetején, hogy talán száz egér sem bírta volna kimozdítani a helyéről. Őkelme nem sietett étellel, itallal, mint, amikor a király és népes kísérete betévedt hozzá.

Szegény öregasszony nagyon elszégyellte magát, mert fogalma sem volt, mit adjon a vándorlegénynek. Kongott a kamra az ürességtől. Még szerencse, hogy az udvaron szaladgált egy tyúkocska. Nagyon sajnálta, de a vendég kedvéért még azt is feláldozta. Olyan finom vacsorát készített belőle, hogy a király mind a tíz ujját megnyalta utána. A vacsora elálmosította, és kérte az öregasszonyt, hogy készítse el számára a fekhelyét, mert pihenni szeretne.

Most volt ám igazán bajban, a kicsi házban az ágyán kívül csak a kemencén volt fekvésre alkalmas hely, ahol a macskája aludta az igazak álmát. Kénytelen volt leparancsolni onnan:

– Ha már nem segítesz, akkor tágulj innen! Menj a padlásra egerészni!

A macska dúlva – fúlva lekecmergett a kemencéről. Az öregasszony pedig a vándorlegénynek kényelmes fekhelyet készített számára, és jó éjszakát kívánt vendégjének.

A király reggelig úgy aludt, mint egy kisded, amikor kinyitotta a szemét, olyan friss volt, hogy egy nagy hegyet is képes lett volna elhordani egymaga.

– Nagyon jót aludtam öreganyám – mondta hálálkodva – köszönöm a vendéglátást. Ha király lennék, biz Isten egy házat építenék aranyból nénémnek, ezért a szívélyes fogadtatásért.

– Szívesen tettem, még a királytól sem kértem fizetséget, amikor egyszer látogatást tett nálam, pedig akkor valami csoda folytán úgy meg tudtam vendégelni, hogy talán még most is emleget.

– Így igaz öreganyám – mondta ravaszkásan a király – amikor nemrég a vár környékén sétáltam, egyszer csak hallom, ahogyan áradozott Kendedről. Csak azt nem értem, ha ilyen szerényen él néném, akkor a királyt, hogyan tudta olyan úri mód megvendégelni. Nem panaszként mondom, mert hiszen én sem panaszkodhatom. Utolsó falatkáját is megosztotta velem. Azt csicseregték a kismadarak a fák ágain, a király látogatásakor volt itt minden, akár egy lakodalomban. A királyi fenség olyan szobában pihenhette ki az út fáradalmait, amely talán még a várban sincs. Kérem, árulja el néném, ez hogyan lehetséges.

– Tudod édes fiam, van nekem egy macskám, és őt kellene ez ügyben megkérdezni. Magam sem tudom őkelme, hogyan rendezte el ezt a fényes vendéglátást? Talán varázsolni tud a cirmos. Nagyon sajnálom, hogy most nem volt hajlandó. Pedig még könyörögtem is neki.

– Meg kell büntetni a mihasznát – mondta komolyan a király – holnap a vásár lesz Nekeresden. Vigye oda és adja el az első vevőnek! Ne kérjen érte pénzt! Bízza rá azt a vevőre. Amennyit adnak érte, annyit fog kóstálni a macskája.

Az öregasszony elgondolkodott, amit hallott és elhatározta, hogy megfogadja vendégének a tanácsát. Úgyis nagy szegénységben él, nincs mit adnia a szegény állatának, és ha sikerük eladnia, akkor talán olyan emberhez kerül, ahol jobb sora lesz, mint nála.

Reggel összepakolt, a macskát beletette egy zsákba, és elindult a vásárba.

Alig, hogy elhelyezkedett a sok kofa és eladó között egyszer csak megjelent a király népes kíséretével. Egyenesen az öregasszonyhoz tartott és kérdezte:

– Mit árul öreganyám?

– Ó, fenséges királyom, csak egy lusta macskát! Elfogyott a pénzecském, és valahogyan meg kellene élnem, Meg talán szegény állatnak jobb sora lesz az új gazdájánál.

– Mennyit kér érte?

– Igazából nem is tudom. Ezt a vevőre bízom.

– Na, akkor én megveszem a macskáját, mert úgyis elszaporodtak az egerek a magtárban. Jól fog jönni egy ilyen egérhajkurászó, aki majd megfogja azt a sok haszontalan cincogót – mondta a király – adok érte három zsák színtiszta aranyat.

Azonnal intézkedett, megparancsolta a kincstárnokának, hogy tüstént menjen a várba és töltsön teli három zsákot arannyal!

Ezt meghallván a macska keservesen nyávogni kezdett:

– Jaj, drága gazdám, csak el ne adj a királynak, mert, mi lesz velem a magtárban annyi egér között. Még az is lehet, hogy lerágják a fülemet. Ígérem, ezen túl nem teszek különbséget szegény és gazdag között. Ha szegény vándor téved be hajlékunkba, azt is szeretettel fogadom, mintha maga a király jött volna hozzánk vizitálni.

Az öregasszony megsajnálta macskáját, és megsimogatva az állat fejét mondta neki:

– Jól van cicuskám, nem adlak el. Megyünk haza.

Ekkor a király meglepődve kérdezte:

– Néném, mégsem adja el a macskáját?

– Bocsásson meg fenséges királyom, meggondoltam magam. Inkább nem kell a három zsák arany, nekem ez a kicsi állat mindennél többet ér.

A király elmosolyodott, majd megértően mondta:

– Én mégis kifizetem a három zsák színtiszta aranyat, mert tudja meg néném, maga a gazdagot és szegényt is szeretettel fogadta. Ha volt, azt is szívesen adta, de ha nem volt, akkor is mindent elkövetett, hogy a vendégje jól érezze magát. Elárulom Kendednek a vándordiák is én voltam, kíváncsi voltam, hogy az a fényes fogadtatás csak magának a királynak szólt-e, vagy mindenkinek, aki a házacskájába téved. Megköszönöm, hogy a királyt is meg a vándordiákot is szeretettel fogadta. Itt és most kihirdetem, mindenki vegyen példát erről az öregasszonyról, aki méltó arra, hogy megjutalmazzam három zsák arannyal.

A jelenlevők hangos éljenezéssel fejezték ki egyetértésüket a királlyal.

Így a vásárban a macska el is lett adva, meg nem is. Az öregasszony hazavitte a cicust, és a király emberei segítettek a három zsák aranyat a kicsinyke házacskába vinni.

Szegény öregasszony nem tudta, mit kezdjen ilyen nagy vagyonnal, ezért elhatározta, hogy kiossza az utolsó aranytallérig a falu szegényei között. Csupán csak annyit tartott meg magának és macskájának, ami elegendő lesz életük végéig. Ha netán el is fogyna, akkor sem történne semmi baj, mert a macska úgyis tud varázsolni, ha akar. Még a vásárban megígérte a macska, hogy ezen túl nem csak a királyt és nagyurakat látja el minden jóval, hanem mindenkit, aki erre rászorul. Akkor meg nincs semmi baj, mi kell a boldogsághoz, mint egy szép kerek cipó és egy pohárka friss tej – gondolta az öregasszony, és boldogan elindult haza a macskájával, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Vár a felhők között

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr. Élt egy király és ennek a királynak volt egy fia. Eddig még minden a rendjén is lett volna, csak a királyi vár egy hatalmas, fehér felhőben magasodott. Ezenkívül állandóan mozgásban volt, amerre a szél éppen fújta a felhőt. Egyszer itt, egyszer ott bukkant fel az égen és ilyenkor az emberek álmélkodva nézték.

– Milyen jó lenne felmenni a várba és egy kicsit körülnézni – sóhajtoztak a lentiek.

Sokáig nem gyönyörködhettek benne, mert jött egy pajkos szél és tovafújta a várat a felhővel együtt.

Egy szép nyári nap megjelent a felhő egy nagy virágos rét fölött és eltakarta a Napot. Lent egy leányzó gyűjtötte a virágot koszorúnak. Nagyon megijedt, hogy zivatar lesz és bőrig ázik. Mérgesen felkiáltott az égre:

– Hess el innen, te felhő! Ne rontsd el a szép időt!

A királyfi éppen nézelődött a vár ablakán és megpillantotta a lányt. Képzeljétek el mindjárt beleszeretett. Még sohasem látott ilyen csodás teremtést, mint aki lent a virágot szedi a réten. Pedig sokfelé járt, de mégis ilyen szépet sehol sem látott.

Azonnal rohant édesapjához és kérte, hadd menjen le a virágos rétre. Mire az apja így felelt:

– Tudod jól, fiam, nem mehetsz le. Ha ezt megtennéd, a következő pillanatban egy kósza szél tovafújná a várunkat, és soha többé nem találnál vissza. Majd az égiek választanak neked feleséget a csillaglányok közül.

A királyfit ez nem nyugtatta meg, sőt még inkább le kívánkozott menni a rétre, hogy megismerje a szépséges lányt és feleségül vegye.

Valamiért a felhő most sokáig időzött ezen a helyen. Nem akart továbbmenni. A király fia addig – addig könyörgött, míg végül apja engedett elhagyhatta a várat.

Azt találták ki, hogy egy hosszú kötelet leengednek a földre, és ezen a királyfi lemászik, majd egy vastag fához kiköti a felhőt.

Nem sokat teketóriáztak, kerítettek egy jó hosszú kötelet, amin a királyfi lemászott a virágos rétre. Minden úgy történt, ahogyan eltervezték. A leányzó nagyon meglepődött, amikor meglátta a nemvárt legényt és mindjárt meg is kérdezte:

– Te meg honnan jöttél? Tán csak nem a felhőbeli várból?

– De bizony onnét, szépséges leányka. Azért jöttem, hogy feleségül vegyelek. Leszel – e a feleségem?

A lánynak is megtetszett a királyfi. Ami igaz az igaz jóképű legény volt, de milyen az a lány, aki mindjárt beleegyezik és nem kéreti magát egy kicsit? Úgy tett, mintha nem érdekelné a legény.

– Fiatal vagyok én még a házasságra. Különben is anyámat is meg kell kérdezni erről.

– Akkor siess, mert nem várhatok soká. Ítéletnapig nem tarthatom vissza a felhőt.

A lány elszaladt és a királyfi egyedül maradt. Várt – várt, de a leányzó nem jött vissza. Nem tudta, mitévő legyen. Igaz a felhőt kikötötte egy jó nagy fához. Ennek ellenére mégis attól tartott, hogy a kötél elszakad és oda a vár. Jön egy szél és messzi viszi otthonát apjával és mindenkivel együtt.

Nagyon tetszett neki a szépséges teremtés, és ezért elhatározta elindul megkeresni.

– Apám, most megyek, hogy megnézzem, mi lett a leánykával – kiáltott fel az égre.

A király megpróbálta lebeszélni a fiát, de az nem hallgatott rá. Nagy léptekkel elindult amerre a lány elszaladt. Sokáig ment, mire egy kicsi faluba ért. Olyan kicsi volt, hogy amint beért már ki is jött a faluból. A szélső háznál egy nagyon öreganyó ült a kiskertben a padon.

– Jó napot, öreganyám! – köszöntötte illően.

– Isten hozott, fiam! – válaszolta az öregasszony. – Mi járatban vagy a falunkban?

– Egy szépséges leánykát keresek, akivel a virágos réten találkoztam. Nem látta?

– Nem én, édes fiam. Csak egy kismadár repült el imént a házam előtt. Nem járt erre a leányka, akit keresel, akár vissza is fordulhatsz ahonnan jöttél.

Ez nagyon elkeserítette a királyfit és leült az öregasszony mellé a kispadra és a fejét a tenyerébe hajtotta.

– Ennyire fontos neked ez a lány? – kérdezte az anyó. – Miért keresed?

– Igen – mondta nagy búsan. – Feleségül szeretném venni. Amikor megláttam, mindjárt beleszerettem.

– Mire lennél képes érte?

– Mindenre – válaszolta elszántan és szemeiből hullani kezdtek a könnycseppek.

– Még a királyi édesapádat és a felhőben levő várat is képes lennél érte elhagyni?

– Még azt, – de ahogy ezt kimondta mindjárt fel is kapta a fejét és kíváncsian kérdezte. – Öreganyám, honnan tudja, hogy a felhőben lévő várból jöttem?

– Mi öregasszonyok mindent tudunk – nevette el magát.

– Akkor azt is tudja, hol van a leányka?

– Hogyne tudnám.

– De hiszen előbb azt mondta nem látta. Ez meg, hogy lehetséges?

– Nem is láttam, de azt tudom, hol van.

– Nagyon kérem, öreganyám, árulja el, hol találom!

– Megmondom, de előbb bizonyítsd be, hogy igazán szereted.

– Mit tegyek, hogy bebizonyítsam?

– Nem kell semmit tenned, csak válaszolj őszintén kérdésemre!

– Készen álok rá – mondta lelkesen a királyfi.

– Mondd csak, édes fiam, képes lennél-e otthagyni a felhőben lévő várat?

– Szerelmemért még egy picinke házban is ellaknék, mint, az anyó háza. Nem kell nekem fényes királyi vár, ha nem lehetek boldog. Szívem azt súgja ezzel a leánykával életem végéig boldog lennék.

– Őszintén beszéltél? – kérdezte az öregasszony. – ugye nem csapsz be? Hadd nyomjam meg az orrodat! Ha igaza mondtál, akkor kemény, de ha hazudtál, akkor puha.

Anyó öreg keze ujjával megérintette a királyfi orrát és elégedetten mondta:

– Látom, igazat mondtál. Valóban szereted azt a leánykát. Ezért segítek megtalálni. Csókold meg az arcomat és meglátod, mi fog történni!

A királyfi kicsit viszolygott megcsókolni az anyó ráncos arcát, de mégis megtette. Akkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számított. A vén öregasszonyból egy szempillantás alatt az a gyönyörűséges lány lett, akit a virágos réten meglátott.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a királyfi. – Te lennél az a szépséges lány, aki elszaladt.

– Igen én vagyok – válaszolta mosolyogva.

– Akkor siessünk, drágaságom! – sürgette a lányt a király fia.

– Miért kellene sietnünk?

– Azért, mert a felhőben levő vár nem lehet végtelenségig a rét fölött. Ezenkívül már bizonyára apám is türelmetlenkedik, hogy hol vagyok?

– De hiszen nem is olyan rég azt mondtad, ebben a picinke házban is ellaknál velem. Nem kell neked a fényes palota.

A királyfi ezt meghallva, elszégyellte magát, és egy gyors mozdulattal átölelte kedvesét, és mondta:

– Vigye kánya azt a várat! Ha nem akarsz feljönni velem a felhőbe, akkor itt maradok veled, ameddig csak akarod. Ásó, kapa nagyharang, vasárnap megtartjuk a lakodalmat. Különben is édes egyetlenem, nézd csak fel a magas égre! Úgy látszik a kötél elszakadt és a szél viszi a felhőt a várral és apámmal. Hiába futnánk utána, úgysem érnénk utol.

Amint felnéztek az égre látták, hogy a király integet a vár ablakából és ezt kiabálta feléjük:

– Legyetek nagyon boldogok! Ha majd a szél megint idefúja a felhőt és várat meglátogatlak bennetek. Isten veletek!

Amint eljött a vasárnap a királyfi feleségül vette a szépséges leánykát és talán még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.

Tökhintó

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren is, meg az Üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr volt egy király. Ennek a királynak volt egy iciripiciri leánykája. Olyan pöttöm volt, mint egy cinege madár. Édesapja akármit is csinált a királykisasszony nem nőtt meg. Pedig a világ leghíresebb tudósait, professzorait hozatta a várba, hogy valami ügyes praktikával megnövesszék a lányt. A tudósurak kipróbáltak mindenféle gyógymódot. Felírtak neki csoda pirulákat, még béka lábból is főzettek teát a kisasszonynak, de hiába nem nőtt meg. Olyan kicsinek maradt, amilyennek megszületett.

Búsult is miatta az apja. Mi lesz így leánykájából, ha eladósorba kerül? Ki fogja feleségül venni? Mindent megadott volna, ha lánya ugyanolyan nagy lett volna, mint kortársai, a környék herceg és grófkisasszonyai.

Különben a királylány nagyon szemrevaló fruska volt. Szépségben mindenkit lepipált, csak kicsinyke volt.

A király félelmei valóra váltak. Eljött az ideje, hogy férjet találjon neki. Jöttek is a kérők daliásnál daliásabb vitézek és legények, de amikor meglátták a pindurka leánykát, mind a hátát mutatta a királynak. Egyik sem akart feleségül venni ilyen aprócska királykisasszonyt. Hiába ígért nekik a lány apja aranyat, ezüstöt, sőt még a fele királyságot is ráadásul, a kérőknek elment a kedve a házasságtól.

Ezek után nagy elkeseredés telepedett a vár vastag falai közé. Mindenki sírt és szomorkodott. Főleg a király lógatta az orrát. Senki sem tudta megvigasztalni.

Nem evett, nem ivott. Szakácsa minden nap újabb és újabb finomságokat talált ki számára, de azok mind érintetlenül maradtak a nagy asztalon. Csak a környék kutyái jártak jól, mert ők kapták meg a nyálcsordító falatokat.

Félő volt, ha így megy tovább, elfogy a király és az ország koronás fő nélkül maradt.

Megijedtek a várban levők, de még a falvak lakói is. Mi lesz velük, ha jó királyuk meghal? Ilyen jó és igazságos királyt egykönnyen nem találnak.

Összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.

A várhoz közeli erdőben élt egy anyóka. Olyan öreg volt, hogy még maga sem tudta, hány éves. Ő javasolta, beszélni kell az erdő közepén lévő hatalmas tölgy odvában található manóval, hogy vegye el feleségül a királykisasszonyt.

Az ötlet tetszett mindenkinek, és a falu legerősebb férfiúja a lópatkoló kovács megígérte, hogy megkeresi a manót.

Amint otthon éppen készülődött az útra kicsinyke fia Gergő megkérdezte:

– Édesapám, hová viszi azt a nagy tarisznyát teli elemózsiával és itókával?

Apja részletesen elmagyarázta neki, milyen küldetésre vállalkozott. Mire a fiúcska így szólt édesapjához:

– Édesapám, hadd menjek el én ahhoz a manóhoz. Talán Kendedtől megijed és elszalad, és akkor bottal ütheti a nyomát. Én mégis csak aprócska ember vagyok, és hátha jobban meg tudom értetni magam őkelmével.

Ezen a kovács elgondolkodott, de nem nagyon hitte, hogy fia el tudja intézni ezt a fontos dolgot.

– Fiam, hiszen ez a nagy tarisznya lehúzza a vállad. Még csak a kapuig sem érnél el vele. Nem való neked a követségbe menés. Még egypár szilvás gombócot meg kell enned, hogy erre képes legyél.

Gergő addig – addig beszélt, míg édesapja beleegyezett és a nyakába akasztotta a tarisznyát. Az erős lópatkoló kovács azt hitte, hogy a nagy súly feldönti a fiát, és már nyúlt is feléje, hogy elkapja, de az olyan magabiztosan állt a lábán, hogy öröm volt nézni. Úgy futott a tarisznyával az erdő felé, mint a nyúl. Ha apja akarta is volna, akkor sem tudta volna megállítani.

Messze volt az erdő közepe, ahol állt a nagy tölgy. Gergő három éjjel, három nap ment megállás nélkül. A negyedik nap reggelére úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie egy kidőlt fa törzsére egy kicsit pihenni és falni egy keveset.

Amint elővette a tarisznyából a finom cipót, remegős szalonnát vöröshagymával egyszer csak a lábánál megjelent egy egér és enni kért:

– Legényke, szánjál meg egy kevés harapnivalóval. Már napok óta nem ettem. Ha nem segítesz rajtam elpusztulok.

– El ne pusztulj, te! – mondta neki Gergő és vágott neki egy szelet kenyeret és szalonnát.

Az egér jóízűen elfogyasztotta az eléje rakott ennivalót, és így szólt a fiúhoz.

– Jó tett helyébe jót várj! Amiért enni adtál, kapsz tőlem egy kicsi kavicsot. Jól őrizd meg! Ha bajba kerülsz, akkor csak vedd elő és dörzsöld meg. A többit majd meglátod.

Gergő a tarisznyája mélyére süllyesztette a kavicsot és miután ő is falt valamit, folytatta az útját.

Sokáig ment, mire elérte az erdő közepét, de sehol nem találta a nagy tölgyet. Hiába nézett jobbra, nézett balra a fa nem volt sehol. Mindenféle fa állt ott, csak a tölgy hiányzott. Nem értette a dolgot, ez meg hogyan lehetséges, amikor az öregember azt mondta a fában lakik a manó, akit ha megkér, feleségül veszi a királykisasszonyt.

Amint ott az erdő közepén jött – ment eszébe jutott az egér kavicsa. Elővette és megdörzsölte, ahogyan kellett. Lássatok csodát, abban a minutában megjelent az egér.

– Mit parancsolsz, kedves gazdám? – kérdezte.

– Nem találom a nagy tölgyet, amiben a manó lakik.

– Nem is találhatod, mert ez a fa nem az ég felé nő, hanem a földbe lefelé – nevette el magát. – Gyere, megmutatom, hol van a tölgyhöz a lejárat.

Az egér elvezette Gergőt arra a helyre, ahol e fura fa gyökerei kilógtak a földből. A legvastagabbat megbillentette és nem telt bele egy pillanat előttük volt egy kilencvenkilenc lépcsős lejárat a manóhoz.

– Ide én nem mehetek veled, mert a manó macskája azonnal elkapna és megenne. Neked ide egyedül kell lemenned – búcsúzott el tőle a kicsi állat.

Gergő nem tétovázott, gyors léptekkel elindult lefelé, ahol hamar meg is találta a manót, aki éppen a macskáját simogatta. Azonmód elmondta neki jövetele célját. A kérés tetszett a kiszemelt vőlegénynek, hiszen a királykisasszony is olyan aprócska volt, mint ő. Miért ne házasodna meg, végül még király is lehet belőle. Elfogadta az ajánlatot, de mielőtt elindultak volna arra kérte Gergőt, hogy meséljen mátkájáról.

A fiúcska egyszer látta a királykisasszonyt, és akkor igen megtetszett neki.

Ahogy most mesélt a manónak egyre jobban felfrissültek benne az emlékek, és váratlanul azt vette észre magán, hogy beleszeretett a királykisasszonyba. Vétek lenne, ha ez a kis, földalatti manó lenne a férje.

Valamit ki kellett találnia, hogy lebeszélje a házasságról. Még eleinte csak szépet mondott a király lányáról, de később kezdte sorolni a rossz tulajdonságait. Hogy a királykisasszony lusta, rendetlen, hazug és még ki tudja mit. De ez a manó kedvét nem vette el, sőt feltűzette.

– Menjünk már, hogy láthassam arámat! – sürgette Gergőt.

– Megyünk, megyünk – mondta – de előbb engedd meg, hogy egy kicsit körülnézzek a birodalmadban!

A manó beleegyezett, hogy Gergő megszemlélje ezt a csodálatos, földalatti világot. Volt ott, mit nézni. Emberfia nem minden nap lát ilyet. Amerre csak nézett minden aranyból volt. A távolban egy meseszép vár pompázott.

– Az a váram – mutatott büszkén, a kacsalábon forgó vár felé a manó. – De én szívesebben lakom ennek a nagy tölgyfa odvában. Majd ifjú feleségemet a várba viszem és ő lesz az úrnője.

Közben a kovács fia egyre csak gondolkodott. Azon törte a fejét, hogyan tudná megszerezni ezt a mérhetetlen gazdagságot, és a királykisasszony kezét. Sajnos semmi okos gondolat nem jutott az eszébe.

Amikor jól kinézegette magát, elindultak a király várába, de még az indulás előtt Gergő így szólt a manóhoz:

– Lenne egy kérésem. Láttam a tölgy mellett egy tököt. Odaadnád-e nekem, hogy édesanyám finom tökös rétest készítsen belőle holnap ebédre.

-Vidd csak, vidd! Nekem már úgysem lesz rá szükségem.

A fiú hona alá kapta a tököt és most már valóban elindultak.

Amint felértek a fenti világba Gergő titkon elővette a kavicsot és megdörzsölte.

– Mit parancsolsz, kedves gazdám? – kérdezte az egér.

Sikerült neki titokban elsuttognia az egér fülébe a kérését, hogy a manó nem hallotta meg. Az volt a kérés, hogy a tökből készítsen az egér egy hintót, amelyet négy kis ökröcske húz.

Nem tellett bele néhány perc a hintó el is készült, és a négy ökör is indulásra kész volt.

– Mi ez? – kérdezte csodálkozva a manó.

– Mi más lenne, mintegy tökhintó – válaszolta teljes nyugalommal a fiú. – Mégis, hogy néz ki fenséges manóuram, gyalogszerrel menni leánykérőbe. Méltóztassék beszállni a hintóba, és a négy kis ökör egy – kettőre a királyi várba röpíti.

Ez nagyon tetszett a manónak. Még csak gondolni sem mert arra, hogy egy földi ember túljárhat az eszén. Gyanútlanul helyet foglalt a járműben, és várta az indulást. Gergő villámgyorsan becsukta a tökhintő ajtaját és egy jó, erős indával, amit az erdőben talált körbetekerte a hintót. Úgy hogy aki bent volt ne tudjon kijönni.

Köztudott, ha egy manó kis helyre be van zárva és alig bír megmoccanni, akkor az elveszti a varázserejét. Ennélfogva a hintóban lévő manó tehetetlen volt. Kiabáláson kívül semmit sem tudott csinálni.

– Hé, te gyerek! Azonnal engedjél ki, mert megjárod!

– Ugyan, mit fogsz csinálni, hiszen mindenki tudja, a bezárt manók elvesztik varázserejüket. Te sem tehetsz ellenem semmit. A foglyom vagy, és azt kell tenned, amit parancsolok neked.

– Minden kérésed teljesítem. Csak engedj ki.

– Nem bánom, köthetünk alkut – mondta Gergő. – Meg kell ígérned, hogy életem végéig a szolgám leszel és lemondasz a királykisasszony kezéről, segítesz, hogy édesapja hozzám adja feleségül a leánykáját.

Ez nem nagyon tetszett a manónak és ellenkezni próbált. Mire a fiú így szólt:

– Rendben van, ha nem akarsz kiszabadulni. Felőlem az ítélet napjáig kuksolhatsz ebben a tökhintóban. Majd csak kitalálok valamit, hogy feleségül vehessem a király lányát.

Erre a manó nagyon megijedt. Félt, hogy a fiú örökre bezárja, és soha többé nem jöhet ki. Könyörgésre fogta a dolgot:

– Rendben segítek és nem tartok igényt a királykisasszonyra, de segíts nekem feleségnek valót találni, mert ugye azzal te is egyetértesz, egy manó sem élhet örökké egyedül.

Gergő hosszan gondolkodott, hogy ezt hogy oldja meg. Végül a homlokára ütött és felkiáltott:

– Kisütöttem a megoldást. Varázsolj engem és szüleimet manóvá, magadat meg földi emberré. Mi majd beleköltözünk a földalatti váradba, hiszen a királykisasszony nem élhet akármilyen vityillóban. Te megkapod házunkat minden vagyonával. Tanuld ki a kovácsmesterséget, és meglásd egy – kettőre találsz magadnak való leánykát a faluban.

A manó nem tehetett mást, teljesítette Gergő kérését. Ha ezt megmásította volna, kilencvenkilenc ördög azonnal vinné a kénköves pokolba. Kiszabadulva ripsz-ropsz elmondta a varázsszót és Gergőből egy aranyos manó lett, a manó meg egy jóképű ifjúvá változott.

Így mentek a tökhintóban utazva a király várába.

De, hogy a kicsi egérről meg ne feledkezzek Gergő megkérte, szaladjon előre szülei házához, és mondja el a nagy újságot, hogy hamarosan fiúk megnősül, elveszi a szépséges királykisasszonyt.

A kovács és felesége észre sem vették, hogy összementek. Boldogan készülődtek a lagzira. Csak macskájuk Kormi méregette barátságtalanul a kicsi egeret, de mivelhogy ő is pindurka lett, inkább elfutott, mert félt, hogy a cincogi a hosszú farkával jól fejbe kólintja.

Nagy volt az öröm a királyi várban, hogy kérő érkezett gyönyörű tökhintóval. A királynak sem volt kifogása vőlegénnyel szembe. Hogyan is lett volna, amikor Gergő manónak hatalmas vagyona és kacsalábon forgó vára volt a föld alatt, ahol leánykája ugyanolyan jómódban élhet ezentúl is, mint eddig.

Az emberek is megnyugodtak látván, hogy királyuk újból nevet, mert sikerült férjhez adni leánykáját. Így nem kell tartaniuk, hogy országuk ebek harmincadjára kerül. Csak azt nem értették, hová tűnt a lópatkoló kovács és famíliája? Azt rebesgették, bizonyára eltévedt az erdőben, és retyerutyája meg elment megkeresni, és még most is keresik, ezért nem látják őket.

A faluba új, ifjú kovács érkezett. Egy ideig még várták vissza a régit, de mivelhogy nem lehettek meg végtelenségig lópatkoló kovács nélkül, ezért felfogadták a fiatalembert, akit hamar meg is szerettek. Ugyanolyan jól dolgozott, mint az előző. Híre gyorsan ismert lett. Lányt is talált, aki szívesen nyújtotta kicsi kacsóját feléje, hogy kovácsné legyen.

Végül már nem is kereste senki a kovácsot és a családját, úgy megszokták az újat. Igaz egyszer az erdőben járó gombászó emberek oly zajt hallottak a föld alól, mint mikor kalapács táncol az ülőn. De ezen nem kell elcsodálkozni. Gergő apja annak ellenére, hogy úri élete volt a várban, néha-néha elővette a kovácskalapácsot és megpendítette az ülőn, hogy emlékezzen azokra az időkre, amikor ő volt a környék legjobb kovácsa.

A holdsugáron utazó lány

Volt egyszer egy lány. Szeretett holdfényes éjszakákon a virágos kertben üldögélni, és nézni a sápadt fényű Holdat.

Mostohája hiába tiltotta neki, mindig kiszökött a kertbe és a kicsi padon álmodozva az égboltra emelte a tekintetét.

Ilyenkor mindig elképzelte, hogy a csillagok közt utazik a holdfényen. Csodálatos utazások voltak ezek, mert a képzelet szárnyán bejárta az egész világot.

Egyik nyári éjszaka mostoha anyja mérgesen kiszólt az ablakon:

– Mit gubbaszt te lány a kertben? Azonnal gyere be, mert szíjat hasítok a hátadból! Ki látott még ilyet, hogy egy lány egyedül legyen a sötét kertben?

– Anyám, hiszen világít a Hold. Jöjjön ki maga is a kertbe, és együtt gyönyörködjünk a holdsugarakban!

Erre a még mérgesebb lett, és azonnal beparancsolta.

A lány szomorúan engedelmeskedett mostohája hívó szavára, és bement a házba.

– Többet ilyen elő ne forduljon – mondta és a fal felé fordult. Nem telt bele öt perc és már hortyogott is.

De a lány csak nem bírt magával, újból kiszökött a kertbe és nézte a Holdat.

Mostohája, amikor észrevette, megfogta és erőszakkal becipelte a szobába. Egy erős kötéllel az ágyhoz kötötte a lányt, hogy reggelig ne tudjon kiosonni.

Amint a napfény elárasztotta a szobát kioldotta a lányát a kötelek közül és mérgesen ráripakodott:

– Amiért éjjel ilyen haszontalan voltál, megbüntetlek. Itt van ez a tál bab. Mindegyiket alaposan nézd át, hogy nincsen-e benne zsizsik, ha csak egyet is elnézel, jaj neked!

Szegény lány majdnem sírva nekilátott a babszemek ellenőrzésének. Nagyon aprólékos munka volt és alig haladt vele. Már esteledett, de még mindig rengeteg bab volt a tálban. Anyja meghagyta, addig el nem mozdulhat a tál mellől, míg nem végzett.

Talán egy hétig is ezt fogja válogatni – gondolta bánatosan a lány, kint ülve a verandán, amikor az égen megjelent egy holdsugár. Fénye beragyogta az egész környéket.

A leányzó elé penderült és mondta:

– Gyere velem utazni a csillagokba!

– Szívesen mennék, de láthatod mostohaanyám megparancsolta, addig nem kelhetek fel a tál mellől, míg ki nem válogatom a babot. Ez pedig még sokáig eltart. Talán még jövőhéten is itt görnyedek.

– Ez legyen a legkisebb gondod, gyere vele nyugodtan! Amire visszaérünk a bab ki lesz válogatva.

A lány hallgatott a holdsugárra és felült rá. Sokáig utaztak a sötét égbolton, míg egyszer csak megérkeztek egy gyönyörűséges kertbe. A lány még sohasem látott ennyi szép virágot. Illatuk egészen elbódította. Azt sem tudta, hol jár? Égi vagy földi kertbe hozta a holdsugár? Ameddig csak a kertben voltak odamehetett, ahová csak akart. Sétálhatott a sok, szép rózsabokor között, és ha kedve úgy hozta akár le is szakíthatta a virágokat. Soha nem tett ilyet, még a kertjükben, sem, mert nagyon sajnálta a rózsákat. Leszakítva egy – két nap alatt mind elszáradtak, és rendszerint szemétdombra kerülnek. Sokkal szebbek a kertben, ahogyan hajladoznak a lágy szélben.

Amint ott sétált, egyszer csak összeszaladt egy daliás ifjúval. Egymásra néztek és mindketten elmosolyodtak. Még mielőtt az ifjú mondhatott volna valamit a holdsugár megjelent és szólította a lányt, hogy menniük kell.

Visszavitte a házba, ahol a tornácon már ott várta a megtisztított bab. Mostohája semmi kivetnivalót nem talált a munkájában.

– Szép munkát végeztél, de nehogy éjjel megint a Holdat bámuld, itt ez a tál lencse tisztítsd meg. De ha csak egy rossz is belekerül jaj neked!

Szegény lány már nagyon fáradt volt a hosszú fárasztó utazás után. Mégsem feküdhetett le mert a kegyetlen mostohaanyja ellátta munkával.

Nekiállt, hogy megtisztítsa a tál lencsét. Ki tudja hogyan, minél jobban iparkodott, annál több lencse volt a tálba. Még reggel és nappal is dolgozott, de csak nem akart elvégezni.

Újból eljött az este és a tálban még mindig volt lencse, amit nem tisztított meg. Szomorúan felnézett az égre, hogy legalább láthassa a Holdat. A legnagyobb meglepetésére megint előtte állt a holdsugár, és mondta:

– Gyere velem, utazni a csillagokba! A tál lencsével meg ne törődj, mert, amire visszajövünk el lesz végezve a munka.

Most még tovább utaztak a sötét égen. Ezer csillag mellett suhantak el, mire megérkeztek egy ezüst kertbe. Itt is rengeteg virág volt, és a rózsák olyan szépen díszelegtek az utak mentén, hogy a lány valósággal megrészegült az illatuktól. Amikor közelükbe ért összesúgtak, és mintha bársonyos szirmukkal megérintették volna a lány vállát. Ez olyan csodás érzés volt, hogy majdnem elsírta magát a boldogságtól. Ezt még csak fokozta, hogy váratlanul az ifjú előtte termett.

Most is még mielőtt szólhattak volna egymáshoz, jött a holdsugár, és elvitte a lányt.

Otthon az anyja már kereste:

– Hol kujtorogsz te lány? Látom ma is szép munkát végeztél, ez az egy szerencséd, mert különben jaj lett volna neked. Ha volt erőd elcsászkálni, akkor nesze itt van ez a tál mák, amibe beleborult a kristálycukor. Holnap estére ez is legyen szétválogatva, mert a szomszédasszonynak el akarom adni. Vigyázz egy szem cukor sem kerülhet a mák közé!

Most ijedt ám meg a lány igazán. Nincs olyan ember, aki ilyenre képes lenne. Tudta jól, ha nem teljesíti mostohája parancsát, akkor férjhez adja a kampós orrú, öreg csavargóhoz, aki már többször is kérte, hogy elvehesse feleségül.

Ezt a parancsot még a titokzatos jóakarója sem tudja teljesíteni. Nincs menekvés, férjhez adják a csavargóhoz.

Szomorúan kiült a verandára, és nekilátott a mák válogatásához. Nagyon nehéz és babra munka volt. Szinte semmit sem haladt vele, mert minduntalan a kiválogatott mák közé, akaratlanul is odakerült a cukor, és kezdhette elölről a munkát.

Eljött az este, de olyan volt, mintha csak most kezdte volna el a válogatást.

Amint ott búslakodott, harmadszorra is megjelent a holdsugár és javasolta, hogy menjen el vele!

– Nagyon szívesen elmennék, de nézd csak mostohám, milyen munkával bízott meg?

A holdsugár elnevette magát:

– Ez ne vegye el a kedvedet az utazástól! Amire visszajövünk, minden el lesz rendezve és mostohád is elégedett lesz a munkáddal.

Ezt hallván a lány felvidult és felpattant a holdsugár hátára. Sokáig száguldtak a sötét égen, mire egy aranykertbe érkeztek. Az előző két kert is csodás volt, de ezt a harmadikat egyik sem tudta lepipálni szépségben. Minden úgy csillogott és ragyogott, hogy majd vakult a nézésükbe. Még sohasem érezte magát olyan boldognak, mint ebben az aranykertben. Azt szerette volna, ha többé nem kellene hazamennie. Legszívesebben minden rózsát a keblére ölelt volna. Sétálgatva a rózsabokrok között váratlanul eléje toppant az ifjú, és gyorsan letépett egy szál rózsát, majd a lány hajába tűzte.

– Ezzel a tűzvörös rózsaszállal mindörökre eljegyeztelek leányka – mondta – Ha bármi gondod is lesz tépjél le erről egy szirmot, és én megyek segíteni neked.

Tovább nem beszélhetett, mert jött a holdsugár és karon fogta a lányt.

– Nem maradhatunk tovább. Itt az idő vissza kell mennünk.

Visszamentek a lány házához, de egyikőjük sem tudta, hogy a gonosz mostoha kileste, hogyan tudja hibátlanul elvégezni a munkáját. Amikor a lány elment a holdsugárral kicsi csillagok jöttek le az égből és azok szorgoskodva ripsz-ropsz kiválogatták a babot, a borsót, és amikor a máknak is neki akartak állni előlépett a mostoha és mérgesen elkergette a kicsi csillagokat.

– Hess, mihaszna fura népség! Most már értem, lányom miképpen képes elvégezni a munkáját, miközben, ki tudja, hol kóricál. Csak jöjjön haza, lesz neki nemulass!

Verandán várta a lányt egy söprűvel a kezében. Már majdnem elaludt, amikor a holdsugár hazahozta a mit sem sejtő lányt, aki gyorsan leugrott és úgy tett, mintha még mindig válogatná a mákot.

A fényességre az anyja felébredt és püfölni kezdte a lányt.

– Te semmire kelő, lusta teremtés megint elkujtorogtál a háztól, amikor megparancsoltam, hogy válogasd ki a mákból a cukrot. Úgy elverlek, hogy még öregasszony korodban is megemlegeted.

A lány azt hitte már kiválogatta jótevője, mint az előzőkben is. Nem tudta, hogy a kicsi csillagok nem végezték el a munkát, és a mákban ott a rengeteg kristálycukor.

– Kedves anyám, hiszen kiválogattam, és csak ide a szomszédba ugrottam el – mondta a lány, mert biztos volt a dolgában, hogy a munka el van végezve.

– Még hazudsz is? – förmedt rá az anyja – Nézd csak meg, egész nap semmit sem válogattál. Ezért most megbüntetlek. Úgyis már eladósorba kerültél és minap kérőd is akadt, reggel azonnal üzenek a kampós orrú öreg csavargónak, hogy elvehet feleségül. Nem vesződök én tovább egy olyan lánnyal, aki egész éjjel a Holdat bámulja, és ki tudja hol mászkál. Legyél csak a felesége annak az öreg csavargónak.

Szegény lány hiába könyörgött, ígérgetett, hogy amire az első napsugár bekukucskál az ablakukon ki lesz válogatva a mák.

A gonosz mostoha szíve nem enyhült meg a lány könyörgésén, reggel az volt az első dolga, hogy üzent a kampós orrú öreg csavargónak, aki valamelyik híd alatt húzta meg magát az éjjel. Jött is nagy boldogan. Az orra majdnem a földet súrolta a nagy igyekezetben.

– Itt vagyok, édes mátkám. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Mikor tartsuk meg az esküvőt?

– Minél hamarabb, mert szabadulni akarok ettől a holdkóros lánytól – mondta a mostoha – Akár már a következő vasárnap nyélbe is üthetjük a dolgot, és uraságod meg viheti ezt a lányt, ahová csak akarja. Hogy ne menjen üres kézzel, kiadom a hozományát is, amiből egy ideig eléldegélhetne a híd alatt.

Sírt a lány. Úgy hullott a könnye, mint a záporeső, de ez már nem érdekelt senkit. A gonosz mostoha, hogy meg ne szökjön, bezárta a kamrába és ott kellett lennie egészen az esküvő napjáig. Enni is csak a kicsi szellőzőablakon adtak be neki.

– Egyél te semmire kelő! – biztatta a lányt a vénasszony, és az ablakon betolt egy pohárka tejet és száraz kenyeret – Istenem, hogy mennyire örülök, mert már nem sokáig etetnem téged.

Nem evett a lány. Abban reménykedett, hogy vasárnapig éhen hal, és így nem kell férjhez mennie a kampó orrú, öreg csavargóhoz.

Amint a kamrában búslakodott egyszer csak egy egérke szaladt elő a szakajtó alól. Először nagyon megijedt tőle, de végül megbékélt vele. Hiszen ez sem lehet rosszabb, mint a kampós orrú, öreg csavargó.

– Gyere egérke, adok enni. Én már ezeket úgysem eszem meg. Legalább ez a sok, finom ennivaló nem veszik kárba. Ha jóllaktál, akkor meg beleteszlek a kötényem zsebébe, ahol nyugodtan alhatsz, ameddig csak akarsz.

Így is történt. Az egérke jól belakott, és a lány belecsúsztatta köténye zsebébe. Már azt hitte, hogy a kicsi állat az igazak álmát alussza, amikor egyszer csak cincogásra lett figyelmes.

– Királyi dolgom van itt a kötényzsebben, párnám rózsa és rózsaszirommal takarózom. Ilyen jó helyem, soha életemben nem volt. Köszönöm néked, drága leányka!

Ekkor a lánynak eszébe jutott az ajándékba kapott rózsa, amit vőlegénye a hajába szúrt. Az utolsó pillanatban, hogy mostohája észre ne vegye, köténye zsebébe rejtette. Kedvese szavai pedig élénken csengetek a fülében.

Villámgyorsan felugrott és a zsebéből előkapta a virágot. Leszakított róla egy szirmot és akkor lássatok csodát hatalmas fényesség ragyogta be a kamrát és a kicsi szellőzőablakon besurrant a holdsugár és mondta neki:

– Ülj fel a hátamra és már repülünk is a vőlegényedhez!

– De hogyan férek ki ezen a kicsi szellőzőablakon? – kérdezte ijedten.

– Ezzel most ne törődj, minden el van rendezve. Siessünk, mert vőlegényed türelmetlenül vár az égi palotájában. Tudd meg, ő a Holdkirály fia, és ahol a múltkor jártunk, az mint a holdherceg birodalma.

A lány követte a holdsugár utasítását, és mint egy madárka kisurrantak a kicsi szellőzőablakon. Repültek szélvész sebesen fel a csillagokba, a holdherceg palotájába, ahol már kedvese tárt karokkal várta.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a földről is látni lehetett, ha valaki felnézett az égre. A kampós orrú öreg csavargó és a lány mostohája irigykedve bámulta, ahogyan vidáman mulat az égi népség.

A vigasság annyira jól sikeredett, hogy a násznép elhatározta a lakodalom után, minden hónapban megismétlik a mulatságot. Akit érdekel, az nézzen fel teliholdkor az égre, és megláthatja a táncoló lányt a holdherceggel!

Aki nem hiszi, az járjon utána!

Az erdő tündére

Túl a virágos réten, egy hatalmas kerek erdő közepében egy száraz falevél alatt, takaros házacskájában lakott az erdő tündére.

Az volt a dolga, hogy vigyázzon az erdő lakóira, és tegyen igazságot közöttük, ha véletlenül összevesztek.

Nem volt dolga az erdőben, mert az erdő lakói jól megfértek egymással. Mindenki tette a dolgát. Reggel felkeltek, megmosakodtak, a gyerekek elmentek az erdei iskolába, a felnőttek meg dolgoztak

Csodás volt az élet az erdőben. Az állatok szerették is otthonukat. Aki itt lakott, az soha nem kívánkozott máshová.

De egyik nap reggelén favágók jöttek, és vágni kezdték az erdő fáit. Az állatok nagyon megijedtek. Féltették otthonukat. Nem akarták, hogy a favágók kivágjanak minden fát. Kétségbeesésükben elszaladtak az erdő tündéréhez.

– Kedves erdő tündére, légy szíves segíts, mert a favágók vágják az erdőt, félő, hogy kivágnak minden fát, és nem lesz, hol lakjunk.

Az erdő tündére kinézett a házacskája kicsi ablakán, és látta, hogy a kis erdei tisztáson ott tolongott az állatok, várva a segítségét.

Mindenki félt, még a legerősebb állat is féltette az otthonát, mert a favágók szerszámai ellen tehetetlenek voltak.

Eleinte az erdő tündére is tanácstalanul álldogált a szobácskájának ablakánál, de látván az állatok elkeseredettségét, elhatározta, hogy bármi áron is segít nekik.

Összeszedte minden bátorságát, és elindult a favágókhoz. Amikor odaért, a favágók éppen neki akartak állni, hogy kivágjanak egy hatalmas tölgyet, amelyben az öreg Uhu apó odúja volt.

– Várjanak, várjanak, kedves favágók! Ne vágják ki azt a nagy tölgyet!

Először a favágók nem tudták honnan és ki szól hozzájuk. Körülnéztek, de nem láttak senkit. Azt hitték, hogy csak a szél susog a fák között. Újból felemelték a fejszéjüket, hogy kivágják a hatalmas tölgyet, de akkor az erdő tündére megint kérte őket.

– Kegyelmezzetek meg az erdőnek! Az erdő sok, szegény állat otthona. Ha kivágtok minden fát, nem lesz hol lakniuk.

Fűben az erdő tündérét a favágók vezetőjének kisfia vette észre.

– Édesapám! – kiáltotta – Nézzék csak ott lent a fűben az a kicsi lányka, szól hozzánk!

Eleinte a favágók nem látták az erdő tündérét. Amikor meglátták, nagyon elcsodálkoztak.

– Milyen aranyos leányka – mondogatták – Ki vagy te?

– Én vagyok az erdőt tündére, és arra kérlek bennetek, hogy ne vágjatok ki minden fát az erdőben, mert azokban és azokon lakik sok állat. Azok az ők otthonaik.

A favágók vezetője mérgesen összeráncolta homlokát, és mondta:

-Ne nehezítsd meg dolgunk! Mi azt a parancsot kaptuk, hogy vágjunk ki minden fát, mert a méltóságos úr eladja a kivágott fát jó pénzért. Ezt a hatalmas tölgyet ő saját maga jelölte ki. Sajnálom, de nem tudunk figyelemmel lenni Uhu apóra, majd keres magának máshol lakóhelyet. Na, emberek dolgozzunk, estére ki kell vágnunk ezt az erdőt!

Ekkor a favágók vezetőjének kisfia apja elé állt, és kérte:

– Édesapám, bizonyára van valamilyen megoldás, hogy megmeneküljön az erdő, és ne kelljen szegény Uhu apónak és az állatoknak elhagyniuk az otthonukat. Kérlek, segíts!

– Kisfiam, nagyon szívesen segítenék. Tudod, én is nagyon szeretem az erdőt, de sajnos nekem is a méltóságos úr parancsol. Övé az erdő, és megparancsolta, hogy vágjunk ki minden fát.

Az erdő tündérének a szeme felcsillant.

– Mi lenne, ha kicsit odafigyelnétek a fakitermelésre, és nem vágnátok ki minden fát. A kivágott fák helyébe fiatal fákat ültetnétek, hogy évek múltával is maradjanak erdők a földgolyón. Így az állatoknak is megmaradnának az otthonaik.

– Kicsi tündér, ezt mi favágók jól tudjuk. Nem minket kellene meggyőznöd, hanem a méltóságos urat, aki elrendelte az erdő kiirtását. Nem hallgat a mi szavunkra, úgy tesz, mintha ott sem lennénk. Reggel ki adja a parancsot, és ha nem teljesítjük azt, akkor mindenkit elbocsát, és idegen favágókat hozat, akik majd végrehajtják a parancsát. Nem tudom, mit tehetnénk, hogy az erdő megmeneküljön.

– Édesapám, – kérlelte a kisfiú az apját – találj ki valamit! Te olyan okos ember vagy, hogy mindenre tudsz megoldást. Az erdő tündére is segít ebben neked.

Az erdő tündére biztatóan bólogatott a kicsi fejecskéjével, mintha csak azt mondta volna: „Én kész vagyok mindent elkövetni, hogy az erdő megmeneküljön a pusztulástól.”

– Mit tegyünk? Mit tegyünk? – törték a fejüket a favágók.

Sokáig semmi okosat nem tudtak kitalálni. Tanácstalanul álldogáltak a nagy tölgy körül.

Végül Uhu apó is elődugta a csőrét, és kíváncsian megkérdezte:

– Mi ez a nagy sokadalom a lakásom előtt?

Az erdő tündére mindent részletesen elmesélt Uhu apónak.

-Hű a teremburáját! – ijedt meg Uhu apó – Akkor nekem nem lesz lakásom? Évekig keresgéltem, amire ezt a jó kis odút megleltem. Tudjátok, mit tegyünk?

– Mit? – kérdezte mindenki egyszerre.

– Menjünk el a méltóságos úrhoz, és beszéljünk vele.

Mindenkinek tetszett az ötlet, és az erdő tündére összehívta az állatokat., hogy mindnyájan látogatást tegyenek a méltóságos úrnál

A méltóságos úr nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a közeledő állatsereget a favágókkal. Nem tudta elképzelni, hogy miért jönnek, mit akarnak tőle. De rosszat sejtett, és ezért azonnal hívatta az embereit, hogy kergessék el a hívatlan vendégeket. Az állatok olyan sokan voltak, hogy a háznál lévő emberek megijedtek tőlük. Félelmükben mind elszaladtak, és a méltóságos úr egyedül maradt.

Az erdő tündére elébe ugrott, és ellenkezést nem tűrő hangon követelte, hogy állítsa le az erdő fáinak a kivágását.

A méltóságos úr megpróbált tiltakozni, de minden szó, ami elhagyta az ajkát süket fülekre talált.

Az állatok érezték a bennük rejlő erőt, kiabálásukkal elnyomták a hangját és a szarvasokkal az élen nyomulni, kezdtek a háza fele. A madarak felrepültek a háztetőre, és ott csipkedték a cserepet, de úgy hogy az, mint a záporeső hullni kezdett a háziak nyakába.

– Ha neked nem számít az otthonunk, mi sem kíméljük a tiédet.

Méltóságos úr jobbnak látta menekülésre fogni a dolgot, és nyakába szedte a lábait, meg sem állt a világvégéig, ahol már az ördögök várták. Felrakták egy fatalicskára és egyenesen a pokolba, szállították.

Amikor ezt látták az állatok és a favágók, visszaballagtak az erdőbe. Ott mindent részletesen megbeszéltek a jövővel kapcsolatban. Megegyeztek, hogy csak az öreg és beteg fákat vágják ki, de azok helyébe is mindig újakat ültetnek, hogy még sok száz év múlva is legyenek erdők a Földön.

A favágók vezetőjének a kisfiát beíratták egy erdészképző iskolába, aki majd a tanulmányai elvégzése után gazdája lesz az erdőnek.

Az erdő tündére visszament a kicsi házacskájába, és most már nyugodtan hajthatta álomra a fejét, mert az erdő biztonságban volt, nem kellett attól tartani, hogy mohó, pénzéhes emberek kivágnak minden fát, és nem lesz hol lakniuk az állatoknak.

Addig örülj, amíg nem kell előjönnie az erdő tündérének, mert ez azt jelenti, hogy az erdő nincs veszélyben!

Kislány és a fakirály

Hol volt, hol nem volt, egy távoli városban élt egy kislány az édesapjával. Szegénykének édesanyja korán meghalt. Apja hiába vigasztalta, nem tudott kislánya arcára mosolyt varázsolni.

- Édesapám, – kérdezte Sári az apjától – most már soha többé nem láthatom viszont édesanyámat? Miért kellett neki meghalnia, hiszen annyira szerettem, és ő is engem?

A férfi szeme könnybe lábadt, és nem tudott mit válaszoljon a kislánynak.

Sári szomorúan bement a szobájába és leborult az ágyára. Így ment ez minden nap. Végül már semmi sem érdekelte. Barátnői lassan elpártoltak tőle, mert állandóan csak sírt és szomorkodott.

Ki tudja meddig feküdt az ágyon a szobájában, amikor váratlanul kinyílt az ablak, és beszállt rajta egy kismadár.

A kislány nagyon meglepődött meglátva a hívatlan látogatót.

– Mit akarsz? Miért jöttél? – kérdezte.

A madárka rászállt az ágya szélére és mondta:

– Tudom, mi a bajod. Ha akarok, segítek viszontlátni édesanyádat.

Sári szeme felcsillant, és felült.

– Igazán tudnál segíteni? – kérdezte.

– Ez csak tőled függ. Én szívesen segítek.

– Mit kell tennem, hogy láthassam édesanyámat?

– Gyere, ülj fel a hátamra, és elmegyünk megkeresni édesanyádat.

A kislány felült a madár hátára és az vele együtt kirepült az ablakon.

Sokáig repültek hegyen, völgyön át, mire elértek egy erdőbe és annak is a közepébe. Ott állt egy vénséges, hatalmas fa. A madár Sári fülébe súgta:

– Köszöntsd illően, mert ő a fák királya. Már kilencszázkilencvenkilenc éve áll itt ezen a szent helyen. Aki szépen és őszintén beszél vele, annak teljesíti a kérését.

Sárinak nem esett nehezére illően köszönteni a fák királyát, hiszen édesanyja megtanította erre. Mindig udvarias, jóravaló kislány volt.

– Jó napot, fakirály bácsi!

– Üdvözöllek leányka – jött mindjárt a válasz és az öreg fakirály üdvözlően felemelte az egyik vastag ágát – Mi járatban vagy errefelé?

– Fenséges fakirály bácsi, ez a jóságos kismadár elhozott önhöz, mert azt mondta, hogy teljesíti kérésemet, ha szépen és őszintén beszélek.

– Úgy bizony. Mindenki kérését teljesítem, ha az illető megérdemli. Mondd bátran a kívánságodat, de vigyázz olyat kérj, ami másoknak nem okoz szomorúságot!

– Nekem csak az lenne a kívánságom, hogy még egyszer életemben viszontláthassam édesanyámat, átölelhessem és hozzábújhassak. Tetszik tudni olyan hirtelen halt meg egy balesetben, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Ez lenne az egyetlen kívánságom. Nem kell nekem drága játék, új ruha. Mindennél többet ér számomra, ha édesanyámat láthatom és beszélhetek vele. Ugye teljesíteni tetszik ezt a kérésemet.

Az öreg fakirály hosszasan elgondolkodott. A gyér levélkoronáját gondolkodva összeráncolta, majd mondta:

– Tudod, leányka most igen nehezet kértél tőlem. Kérhetnél tőlem játékot, új ruhát, vagy bármit, és ezeket könnyedén tudnám teljesíteni. De szinte lehetetlen, hogy egy meghalt embert visszahozzak a Holtak Birodalmából. Ez igen nagy kérés. Gondold meg magad, és kérjél mást. Ígérem nem egy, hanem három kérésedet teljesítem, mert látom te egy rendes kislány vagy.

Sári, amint meghallotta ezt, nagyon elszomorodott és elsírta magát:

– Fakirály bácsi, nagyon kérem, hadd lássam újra édesanyámat! Nagyon hiányzik, és nem kell semmi más, csak láthassam.

A fakirály elkomorodott, ide – oda ingatta vénséges törzsét, mintha szél hajlítgatná. A kismadár még sohasem látta ilyen komornak. Félt, hogy megharagszik és mérgesen elkergeti őket. Már éppen súgni akarta a barátnőjének, hogy jobban teszik, ha most szépen elbúcsúznak és hazarepülnek, amikor a fakirály mondta:

– Most az egyszer kivételt teszek, teljesítem kérésedet. De tudd meg lehet, hogy ezért az égiek megbüntetnek.

Sári nagyon megörült, amikor meghallotta ezt, de a következő pillanatban el is szomorodott. Pityeregve fordult a fakirályhoz:

– Nagyon köszönöm, fakirály bácsi, a segítséget, de mégsem akarhatom, hogy miattam valami baja essen.

De már késő volt, mert hirtelen a kis erdei tisztáson megjelent a kislány édesanyja. Mosolyogva jött feléje, mint mindig. Akkor Sári mindenről megfeledkezett, és boldogan rohant édesanyjához:

– Édesanyám! Édesanyám! – ujjongott Sári és boldogan anyja karjaiba omlott.

A nő sokáig puszilgatta, simogatta kislányát. Egészen megfeledkeztek a köröttük lévő világról. Egy pillanatig minden olyan volt, mint régen. Mintha semmi sem történt volna. Sári vidáman nevetett, pajkoskodott édesanyjával. Jó volt nézni, ahogyan hancúroztak, örültek egymásnak. Még az öreg fakirály is elmosolyodott, és elégedetten konstatálta, jól döntött, hogy visszahozta Sári édesanyját a Holtak birodalmából. Kaptak még egy esélyt, hogy együtt legyenek.

Ha hiszitek, ha nem, de akkor olyan dolog történt, amire senki sem számított. A közeli hegyek fölött hatalmas, sötét felhők kezdtek el gyülekezni. Ijesztően közeledtek az erdő felé. Eleinte észre sem vették, de amikor a felhők eltakarták a Napot, megrettenve néztek fel az égre. A fák sűrű lombjai sem tudták eltakarni őket. A felhőkkel óriási szélvihar is érkezett. Könnyedén csavargatta az embervastagságú fák törzseit. Alig telt el néhány perc nagy cseppekben hullni kezdett az eső. Olyan égi háború kerekedett, hogy talán emberemlékezet óta nem volt ilyen. Egymás után szórta a fekete felhő a villámokat az erdőre, és ezt követve szinte azonnal fülsiketítő dörrenés rázta meg a környéket. Az erdő minden élőlénye megpróbált elbújni az eső elől. Őzek remegve futottak fától fáig. Kicsiny madarak rémülten gubbasztottak a bokrok alján azt remélve, hogy az oltalmat ad nekik. Csak Sári és édesanyja nem tudta, hová fusson? Hol találhatna menedéket. A madárka is eltűnt, aki hátán Sári az erdőbe repült. Talán ő is valahová behúzódott.

A villámok úgy repkedtek, mint amikor portyázó magyarok kilőtték nyilaikat. Csoda, hogy ép bőrrel megúszták. Összekapaszkodva álltak a kis erdei tisztáson, és várták a vihar elmúlását.

Már – már úgy tűnt, hogy az égiháború véget ér, amikor egy soha nem látott vakító villám cikázott át az égen, és telibe találta a fakirályt. Az mindjárt porig égett, csak néhány elszenesedett fadarab maradt utána.

Fakirálynak ez volt a büntetése, amiért Sári édesanyját felhozta a Holtak Birodalmából.

Lassan a fekete felhők szétoszlottak az égen, és a napsugarak elkezdték felszárítani a fák leveleiről és ágaikról a vízcseppeket. Az erdő állatai előbújtak rejtekhelyeiről, és vidáman folytatták mindennapi, megszokott életüket.

A kislány édesanyával elindult haza, és fölöttük egy kismadár boldogan csivitelt egészen addig, míg haza nem értek.

Otthon elmesélték, hogy milyen nagy viharba kerültek az erdei kirándulás alatt, és látták, amint egy villám belecsapott egy öreg fába. Mindenki örült, hogy nekik nem esett semmi bajuk. Gyorsan megszárítkoztak, és Sári édesanyja nekilátott vacsorát készíteni a családnak.

Bizonyára csodálkoztok, hogy mi is történt valójában?

A fakirály varázslata kitörölte az emberek emlékezetéből a tragédiát, mintha a kislány édesanyja meg sem halt volna. Senki nem tudta meg, hogy a fakirály segített neki visszajönni a Holtak Birodalmából.

De ez most már nem fontos, fő, hogy Sári és édesanyja tudja az igazságot. Gyakran kirándultak az erdőbe, és az ott szedett virágokból vittek hálából egy csokorral a fakirály egykori helyére, hogy megköszönjék segítségét és jóságát.

Válogatós királyfi

Hol volt, hol nem volt, túl a hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is, ott ahol a kurta farkú kismalac túr élt egy király a fiával.

Egyik nap így szólt a király a fiához:

– Fiam, ideje lenne már megnősülnöd. Öreg vagyok az ország kormányzásához, új király kellene a népem élére. Te is jól tudod, országunkban van egy örök törvény, király csak az lehet, akinek van felesége.

A gyerek megígérte, hogy keres magának arát, de olyat akart, aki mindenféle szempontból megfelel neki. Szép is legyen, jó is legyen. Lehetőleg gazdag is legyen. Semmiben ne találjon kivetnivalót benne.

Akkor még az öreg király nem is sejtette, fiának milyen nagy igényei vannak.

Meghirdette, hogy a királyfi nősülni akar és jöhetnek a leányzók mustrára. Jöttek is, ebből nem is volt gond. Nap, mint nap annyi fehérnép gyűlt össze a várban, mint égen a csillag és réten a fűszál. Mindegyik azt gondolta magáról, hogy ő lesz a kiválasztott és férjével együtt elfoglalhatja a trónt. Sajnos csalódniuk kellett. Egyik sem tetszett a nősülni szándékozó királyi sarjnak. Mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Volt, akinek a haja, a másiknak a szeme, de olyan is akadt, aki nem volt elég gazdag, hogy királyné legyen.

Szerencsére a lányok nem fogytak el. Mindennap újabbak és újabbak jöttek nagy reményekkel a keblükben. Amire a napsugarak alábuktak a vár mögött sírva indultak haza, mert nem őket választotta a királyfi.

Másnap minden ugyanígy kezdődött.

Közben teltek múltak az évek. Az öreg király egyre csak sürgette fiát:

– Fiam válassz már feleséget! Érzem, nemsokára eljön értem a Halál. Nem sok van vissza az életemből. Szeretném még életemben, ha többre nem is egy pillanatra látni a menyem.

Erre a királyfi:

– Nyugalom, édesapám, hamarosan meglelem az életem párját!

Ez jó párszor megismétlődött. A király egyre gyöngébb lett. Mindenki tudta, már nem sok van neki vissza. De ennek ellenére sem iparkodott a fia feleséget találni magának.

Egyik nap a király hívatta fiát:

– Fiam, eljött életem utolsó órája. Gyere ide a halálos ágyamhoz, hadd búcsúzzam el tőled! Sajnálom, hogy nem sikerült találkoznom a kiválasztottaddal. Már csak abban reménykedhetem, hogy onnan föntről megláthatom.

Alig, hogy ezt elmondta, mindörökre lehunyta szemeit és meghalt.

Tán sokan most azt gondolják, a király fiának megjött az esze és a gyász elmúltával megnősült. Nem így történt. A királyfi tovább válogatott a lányok közül.

A hopmester hiába sürgette és ajánlgatott számára szebbnél szebb hajadonokat, sőt még egy távoli országból egy királykisasszonyt is felhajtott neki, aki szép volt, okos volt és annyi aranyat, ezüstöt, drágakövet kapott volna hozományul, amit hat ökrös szekér nem bírt volna elhozni. Ő sem tetszett valamiért a királyfinak. Benne is talált valami kifogást. Igazából már maga sem tudta, mit. Még mielőtt a hopmester észbe kapott volna elküldte a királykisasszonyt, és ebből lett nagy kalamajka. A lány apja megorrolt a királyfira és elhatározta, hogy hadat üzen neki.

A királyfit ez sem érdekelte. Tovább válogatott a jelentkezők közül. Reggeltől estig ült a vár előtt a lócán és nézte az érkező lányokat.

– Ez túl magas. Az meg alacsony. Nem tetszenek a vörös hajú lányok – mindben talált valami kifogást.

Népe már egészen elkeseredett. Sírtak – ríttak az emberek, hogy már nekik soha nem lesz királyuk. Ezenkívül az ellenség is vészesen közeledett az országhoz. Még egy – két nap és kitör a háború. A királyfi felkészületlen volt a csatára. Esze ágában sem volt serege élire állni, és megküzdeni az ellenséggel.

Még szerencse, hogy az országban voltak olyanok, akik tudták a dolgukat és megvédték a hazát. Igaz nagy nehezen és sok áldozattal sikerült legyőzni az országra támadókat.

Így megmenekültek a pusztulástól. A vész elmúltával az emberek könyörögtek neki, hogy nősüljön meg, válasszon magának feleséget! Azt remélték, ha megtörténik a frigy, akkor minden a régi lesz, mint az öreg király idejében.

Akinek csak volt eladósorban lévő lánya, az mind elküldte a királyfihoz, hátha valamelyik megtetszik és a vár szakácsa készülhet a lakodalomra.

Újból hatalmas sorok álltak a vár bejárata előtt. A lányok illegtek – billegtek, hogy még kelendőbbek legyenek, azt remélve, így megtetszenek a királyfinak.

Sajnos megint csalódniuk kellett. Mind elküldte egytől egyik és újabbakat várt.

Telt – múlt az idő. Az ifjúból férfi lett és a férfin egy nap megjelentek az első ráncok, és a haja is őszülni kezdett, de még mindig asszony nélkül volt.

Az emberek sírtak és reménytelennek látták az ország sorsát. Ha a királyfival történik valami, akkor szépséges hazájuk ebek harmincadjára fog kerülni. Nem lesz, aki összetartja őket. Oda a birodalom.

Pedig igen úgy nézett ki, hogy ez a sors vár rájuk. A királyfi megöregedett, de még mindig nem talált feleséget.

Az egyik nap, amikor már ő is kezdett lemondani, hogy megnősül, egy anyóka jelent meg a várban.

Eleinte senki rá sem hederített. Hagyták, hogy bolyongjon a vastag falak között.

Amint ott ment – jött, ki tudja, hogy egyszer csak a királyfi előtt találta magát.

– Miért jött, öreganyám? – kérdezte meglepve a királyfi.

– Azért, hogy feleségül vegyél – mondta az anyóka mosolyogva. – Igaz, öreganyámnak szólítottál, de nézz csak tükörbe, te sem vagy éppen a csikó korban. Elszállt felettünk az idő. Pedig egykor, amikor gyermekek voltunk mennyit játszottunk együtt. Csak emlékezz vissza!

Az öreg királyfi törni kezdte a fejét. Hosszas gondolkodás után eszébe jutott, hogy valóban volt egy aranyos játszópajtása, kivel reggeltől estig játszott a vár udvarában. Ez a kis pajtás a király kondásának a leánykája volt. Amikor már nagyobb lett, a királyi apja megtiltotta nekik, hogy együtt játszanak. Nem volt királyfihoz méltó egy szegény kisleány. Fényes királykisasszonyokat, úri dámákat szántak neki.

A királyfi csak most értette meg, mindig is ezt a kis leánykát kereste. Ezért nem tudott választani a tengernyi szebbnél szebb hajadon közül. Szíve mélyén szünet nélkül a régi játszópajtására gondolt. Nem tudott szabadulni a gyermekkori szerelme emlékétől és minden lányban őt kereste.

Amint ott nézték egymást némán, a királyfiban fellángolt a kései szerelem tüze, és boldogan húzta magához az anyókát. Végül csak ennyit mondott:

– Hála Isten, hogy megtaláltalak! Mához három hétre megtartjuk az esküvőt és országunknak most már lesz igazi királya és királynéja.

Amikor ezt az emberek meghallották először nagyon meglepődtek, de egy kis idő elteltével boldogan éljenezni kezdtek és mindenki lázasan készülődött a lagzira, amit nagy vígsággal meg is tartottak.

De egy frigy milyen, ha nem követi utód? A Jóisten ezt is megoldotta. Egyik nap reggelén a király és a királyné egy szép babát talált a királyi lakosztály ajtaja előtt.

Senki nem tudta, hogyan került oda? De ezen nem is gondolkodtak, boldogan magukhoz vették az ég ajándékát, és gyermekükké fogadták a csöppséget.

Most már királya is és királyfija is volt országuknak, boldogan éltek, míg meg nem haltak

Öreg toronyóra őre

Hajdanában, réges-régen, ne kérdezzétek, mikor, mert én sem tudom megmondani. Annyi bizonyos, hogy amiről most mesélek nektek, nagyon régen történt.

Talán még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy város, és ennek a városnak volt egy igen magas tornya, amely tetején egy toronyóra díszelgett, mutatva az időt az embereknek. Minden kerek órában olyan szép zene hallatszott belőle, hogy aki meghallotta, elámult a csodálkozástól.

Messzi vidékről érkeztek emberek, hogy meghallgassák a toronyóra zenéjét.

Hogy mindez jól működjön, a toronyban lakott egy ember. Még fiatalon került oda, és az volt a feladata, hogy ügyeljen az óra szerkezetére. Ha véletlenül valami meghibásodott, azt ügyes kezével villámgyorsan kijavította, és az óra újból pontosan mutatta az időt, s felhangzott a csodálatos zene.

Majd elfelejtetem megemlíteni, mikor a toronyóra rázendített a zenére, egy szépséges nőbábu lépett ki a házacskájából, kezében hegedűvel. Komótosan az állához emelte hangszerét, majd zenélni kezdett. Lentről olyan volt, mintha egy igazi fiatal lány csalt volna ki gyönyörű melódiákat a hegedűből vonója segítségével.

Suttogták a városban, hogy a hegedülő lány valójában élő személy volt egykor, vagy talán még mai is az, csak egy varázslat miatt bábuként él a toronyban az öregemberrel. Az igazságot senki sem tudta. Mindenki mástól hallott valamit, amit továbbadott, és így végül különös történet kerekedett belőle.

Egyik nap a toronyóra őre súlyosan megbetegedett. Hiába próbálta meggyógyítani a város legjobb orvosa, nem talált gyógymódot. Az emberek tudták, hogy hamarosan meg fog halni. Talán ezt érezte az öregember is. Estefelé hívatta a papot, és a következő történtet mesélte el neki, mielőtt az feladta neki az utolsó kenetet:

— Drága plébános úr, mielőtt feladja az utolsó kenetet, elmesélem a hegedülő lány történetét, hogy titkát ne vigyem magammal a sírba — mondta az toronyóra őre reszkető hangon, és nagy nehezen felült az ágyban —Nagyon régen kezdődött. Még fiatal legény voltam, amikor a városba kerültem. Akkor még csak az óra díszelgett a toronyban, egyszerű harang kongása jelezte az idő múlását. Engem bízott meg a bíró, hogy ügyeljek az órára, és ha véletlenül meghibásodik, javítsam meg. Tetszett a feladat. Mindig érdekelt az órák szerkezete. Ezért messze földön kitanultam ezt a mesterséget. Állítólag ügyes órás voltam, és talán ezért is választott engem a bíró a toronyóra őrének.

Jó dolgom volt. Egész nap onnan szemléltem a lenti világot. A torony közel volt a bíró házához, és így mindig gyönyörködhettem szépséges leánykájában, amikor az a kertben öntözgette a virágokat. Olyan szép leányka volt, amilyet még sehol sem láttam, pedig bejártam számtalan országot tanulmányaim alatt. Ringó járása, hosszú szőke haja egészen megbolondított. Nem bírtam magammal, ifjú szívem hevesen vert, ha csak rá gondoltam.

Addig–addig sündörögtem, míg sikerült megismernem a lányt. Ő is szívesen fogadta közeledésemet. Minek szaporítsam a szót, gyorsan egymásba szerettünk, és minden este a kertben turbékoltunk, mint két vadgalamb.

Tervezgettük a jövőnket. Mindketten jól tudtuk, kettőnk közt óriási a szakadék. A bíró, gazdag, előkelő férjet szánt lányának, és bármennyire kedvelt engem, ennek ellenére mégsem akart arról hallani, hogy összekeljünk. Sőt, hogy szavának nyomatékot adjon, azt is megtiltotta, hogy leánykája beszélgessen velem. Esténként bezárta a lányt a szobájába, és nem találkozhattunk.

Hamarosan híre ment a városban, hogy a bíró lányának kérője akadt egy dúsgazdag kereskedő képében. Szomorúan nézegettem lefelé a toronyból a kertre, hátha megpillanthatom őt. Egyik ilyen alkalommal azt vettem észre, hogy szerelmem élénken mutogat valamit kezecskéjével. Nagy nehezen kisilabizáltam, hogy arra kér, este legyek a kertben a kispadnál. Epedve vártam az estét. Legszívesebben sietettem volna az időt, ami aznap ólomlábakon cammogott.

Még, ha nehezen is, de egyszer mindennek eljön az ideje. Besötétedett, és én rohantam a kertbe, ahol már izgatottan várt szerelmem.

— Boldog vagyok, hogy eljöttél — omlott karjaimba — Nem sok időnk van. Alig tudtam kijönni, hogy apám ne vegyen észre. Bizonyára már keresnek, ezért sietnünk kell. Mához két hétre szándékozzák megtartani az esküvőt. Elhatároztam, nem leszek a kereskedő asszonya. Kérlek, szöktessél meg, és menjünk egy távoli országba, ahol senki nem ismer bennünket!

Meglepett kérése. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. Végül kinyögtem, hogy másnap este megszöktetem, és elmegyünk abba a magas hegyekkel övezett országba, ahol inaskodtam, és egykori mesterem talán segít rajtunk. Ebben maradtunk. Lázasan készülődtem a lányszöktetésre, mit sem tudva arról, hogy beszélgetésünket kihallgatta egy szolga, és elárulta tervünket a bírónak.

Másnap este összeszedtem kis motyómat, s mentem a kertbe, de a lány helyett a bíró emberei vártak. Azonnal elébe vezettek, és ő mérgesen rám ripakodott:

— Te mihaszna semmirekellő, megbíztam benned, munkát adtam neked. Ez a köszönet, amiért jó voltam hozzád?

Nem tudtam, mit feleljek. Szerelmemet sehol nem láttam, de éreztem, hogy valahol a közelben lehet. A bíró sokáig szapulta a fejem, amiért szemet vetettem kislányára. Éppen azt fontolgatta, elcsap a posztomból és másik toronyóra őrt fogad fel helyettem, amikor éles sikolyt hallottam. A következő pillanatban sírva rohant be egy szolgálólányka, hogy a kisasszony mérget vett be és haldoklik. Apja megfeledkezve rólam futott a lány szobájába, engem pedig kilöktek az utcára.

Egész éjszaka nagy volt a jövés-menés a házban. Neves orvosok adták egymás kezébe a kilincset, de egyik sem tudott segíteni a bíró lányán. Reggelre szegényke elhunyt, örökre lehunyta szépséges, kék szemét. Akkor azt gondoltam, hogy megöl a bíró, de legalábbis elkerget a városból. Mégse így történt, nem is értem miért… Azt sem bántam volna, ha ott azonban a fejemet veszi. Legalább mehettem volna szerelmem után a halálba. Ki tudja mi végből, még a posztom is megmaradt. Meghagytak állásomban, mint a toronyóra őre. Talán a lány apja így akart megbüntetni. Hadd szenvedjek nap, mint nap ott fent a toronyban.

Jól gondolta, mert szenvedés volt ezentúl minden percem. Szüntelen csak a lányra gondoltam. Egy pillanatig sem bírtam szabadulni emlékétől. Ezen úgy próbáltam könnyíteni, hogy ráérős óráimban farigcsálni kezdtem. Eleinte csak állatokat, majd később emberi alakokat is. Magam sem tudom hogyan, de egy nap kifaragtam a bíró lányának alakját. Később még egy hegedűt is adtam a kezébe. Akkor jött az ötlet, hogy készítek egy olyan masinát, amelyet összeépítek az órával. Így született meg a szépen zenélő bábu a toronyban. Ettől a naptól kezdve óránként láthattam szerelmemet, amint kisétál és állához emeli a hegedűt. Azt a mai napig én sem értem, hogyan szólalt meg a hangszer. Az emberek azt hiszik, ezt is én találtam ki. Drága plébános úr, az egekre kérem, higgyen nekem! Amikor a hegedülő bábu elkészült, akkor még csak némán utánozta a zenélő lányt. Egy árva hang, annyi sem jött ki belőle. Amint kilépett a torony erkélyére, a legnagyobb meglepetésemre váratlanul megszólalt. Senkinek nem árultam el, hogy ez nem az én művem. Amikor megszólal a zene, olyan, mintha életre kelne. Mai napig nem tudom, hogyan lehetséges ez.

A pap némán hallgatta a vallomást. Néma csönd következett, de amint egész órakor megszólalt a hegedű, az öreg toronyőr szeme felragyogott, majd remegő hangon mondta:

— Mindjárt megyek kedvesem…

Alig hogy kimondta ezeket, a zene elhallgatott, a szemei lecsukódtak, majd végleg kilehelte a lelkét.

Másnap szép csendesen eltemették a közeli temetőbe. Amint a sírgödör végleg eltemette, olyan dolog történt, amire senki sem számított. Állítólag a toronyból olyan szép hegedűszó hallatszott, amelyet a városka lakói azelőtt sohasem hallottak. Ki tudja miért, de ezután soha többé nem szólalt meg a hegedű. A bábu élettelenül mozgott az erkélyen, mintha nem ugyanaz lett volna.

Hiába hívattak híres órásmestereket, egyik sem tudta megjavítani. Értetlenül álltak a szerkezet előtt, és tanácstalanok voltak. Nem találták azt a masinát, amely a zenét működtette. Végül arra a következtetésre jutottak, nem is volt ilyen szerkezet, és az emberek csak képzelték, hogy a bábu tudott hegedülni.

Lassan megfeledkeztek a hegedülő lányról. Az eső és a hideg időjárás tönkretette a szerkezetet, és egy fagyos, ködös, őszi délután nagy robajjal földre hullott az egész. Egy éppen arrafelé járó kisfiú felkapta, és hazavitte a kétfelé tört értéktelen tárgyat.

Talán még most is ott lapul valamelyik házban, de az is lehet, hogy a nagy hidegben a kisfiú szülei tűzbe vetették, és csak egy marék hamu maradt belőle.

A talicskás ember

Nekeresdországban élt egyszer egy furfangos ember, aki elhatározta, hogy megtréfálja a gazdag szomszédját.

Fogta a talicskáját, és egy nagy zsákot megtöltött frissen kaszált fűvel. Kitolta az utcára és le–föl tologatta a szomszédja előtt.

— Mit tol a talicskájában, szomszéd? — kérdezte kíváncsian a gazdag ember, aki nemcsak gazdag, de igen irigy is volt.

— Gyűjtöttem egy kis napsugarat, és el szeretném adni. Tudja, jól jön majd a hideg, téli napokon. Nézze csak, hogy megtömtem ezt a zsákot! Több már nem is férne bele.

— Belekukkanthatok?

— Jaj, azt nem lehet, mert, ha kinyitom a zsák száját, akkor elszökik a napsugár, és oda a rengeteg munka. Ellenben szagolja meg a zsákot, érződik rajta a Nap illata.

A gazdag ember az orrát erősen a zsákhoz nyomta, és megérezte a frissen vágott fű illatát.

— Tényleg ilyen a Nap illata — helyeselt a gazdag ember, nem merte bevallani, hogy csak a fű illatát érzi. Félt, hogy akkor a szomszédja azt hiszi, hogy még azt sem tudja, milyen illatfelhő terjeng a Nap körül. Kis idő elteltével újra megszólalt:

— Szívesen megvenném. Mennyi az ára?

A talicskás ember hosszasan gondolkodott. Úgy tett, mintha számolgatná, mennyit kérjen. Végül nagy nehezen kinyögte:

— Nem lenne szép tőlem, ha szomszédomtól pénzt kérnék ilyesmiért, amint azt sem tehetem meg, hogy ingyen elajándékozom. Megszidna az asszony, ha este pénz nélkül térnék haza. De hogy lássa, kedves szomszéd, kivel van dolga, megtanítom, hogyan kell napsugarat gyűjteni.

— Megtenné? Nagyon hálás lennék érte. Kérem, vezessen be e tudomány rejtelmeibe! — örvendezett a gazdag ember.

— Nem nagy ügy. Holnap kora reggel menjen ki egy szál alsógatyában a mezőre! Vigyen magával egy jókora, sűrű szövésű zsákot, álljon fél lábra, és várja meg, míg felkel a Nap. Amikor az első napsugár megjelenik a közeli hegytetőn, kezdjen el futni feléje, és kiabálja hangosan: „Úgyis elkaplak! Úgyis elkaplak!” Figyelmeztetem, el ne felejtse magával vinni a zsákot, mert amikor a napsugarak meghallják, mit kiabál, nevetni kezdenek. Ilyenkor lehet könnyen elkapdosni és zsákba tuszkolni őket.

A gazdag ember a tenyerét dörzsölte, és már előre örült, hogy mennyi szépen csillogó aranytallért fog bezsebelni a zsákba gyűjtött napsugarakért. Ezért másnap hajnalban, ahogyan a szomszédja mondta neki, alsógatyában, fél lábon állva várta a napfelkeltét. Amikor az első napsugár megjelent a közeli hegy ormán, elkezdett futni, és hangosan kiabálta: „Úgyis elkaplak! Úgyis elkaplak!”

A földművesek már kora reggel kimennek a mezőre dolgozni, és csodálkozva látták, hogy a gazdag ember alsógatyában rohangál föl-le. Amint kissé magukhoz tértek, hangosan nevetni kezdtek, és így biztatták a félnótást:

— Siess, kapd el! Nézd, ott szalad a napsugár!

A rászedett gazdag ember megszégyenülten elsomfordált, örökre elment a kedve a napsugárgyűjtéstől. Sőt, annyira megutálta a napfényt, hogy attól kezdve még nappal is bezsaluzta háza ablakait.

Egérlakodalom

Hol volt, hol nem volt Egér ország közepén egy kényelmes és szépen berendezett egérlyukban élt Egér Elemér.

Egy nap arra a következtetésre jutott, hogy meg kellene nősülni. Keresni egy csinos egér lányt, aki szívesen lenne az élete párja.

Egér Elemér csak azt nem tudta, melyik szépséges egér hajadont vegye el feleségül. Ugyanis annyi feleségnek cincogó leányzó szaladgált a környéken, hogy nem tudott közülük választani.

Legszívesebben mindet elvette volna feleségül. Igaz ezt semmiféle egértörvény nem tiltja a többnejűséget, csak az volt a probléma, hogy hajléka kicsi ennyi egérasszonyságnak. Egész nap veszekednének a feleségek, mindenen összekapnának. Megérné őket csitítgatni, igazságot tenni közöttük.

Hogy ezt elkerülje, elhatározta egy felesége lesz, akit a kényelmes és szépen berendezett egérlyuk királynője lesz. Meg fog adni neki mindent. Tejbe-vajba füröszti és kényezteti. Nem lesz más gondja párocskájának, mint hogy reggeltől estig cincogjon drágalátos férje urának.

Vajon, hol fog ilyen asszonykát találni?

Kiült az egérlyuk elé és szemrevételezett minden arrafelé sétálgató egérlányt, de még asszonyt is.

Az egerek nem tudták, mi célból üldögél Egér Elemér a kispadon, amikor máskor mindig szorgalmasan dolgozott odabent. Szünet nélkül gyűjtötte az elemózsiát a kamrába, hogy ha beköszönt a hideg tél vagy nem lesz módja élelem után nézni, akkor is legyen rágcsálnivaló, ne kelljen neki nélkülöznie.

Már kora reggel kiült a háza elé és érdeklődve nézte a leányzókat.

– Mennyi szép fruska van Egér országban – jegyezte meg elégedetten, amikor már vagy két tucat egérlány ellejtett előtte. – Nem lesz könnyű választani közülük.

Szomszédja Egér Aladár a híres sajt szakértő kíváncsian megkérdezte:

– Mondja szomszéd, mi történt, hogy már hosszú órák óta itt kucorog a padon egymagában?

– Tudja, Aladár úr, nősülni szeretnék. Nézem a leánykákat, vajon melyikből lenne jó feleség.

A szomszéd elnevette magát és mondta:

– Ajánlom figyelmébe, kedves Elemér unokahúgomat. Nemrég került eladósorba. Isten is magának teremtette.

– Gondolja, Aladár úr? Kérem, mutasson be kedves unokahúgának!

– Semmi akadálya. Holnap este hétkor megfelel?

– Természetesen bármikor. Már előre örülök, hogy találkozhatok vele.

Aladár úr, a szomszéd tenyerét dörzsölve visszament a házába. Egér Elemér meg ábrándozni kezdett leendő párjáról. Kicsit bánkódott, hogy nem kérte meg Aladár urat, hogy meséljen a leányzóról.

A padon ülve, szemét félig becsukva megpróbálta elképzelni a kedves szomszédja unokahúgát. Vajon milyen lehet? Bizonyára szép és kívánatos. Bárcsak már lenne holnap este hét óra!

Nehezen múlt el a nap. Minden perc, mint lusta teknős vánszorgott. Délután már úgy érezte, soha sem fog eljönni az este.

Szerette volna siettetni az időt. Szinte negyed óránként szaladt be a szobába, hogy a nagy kakukkos órán megnézze, mennyi az idő? Mindig csalódott, hogy még csak alig telt el néhány perc. Majd megőrült a várakozásban. Nem akart eljönni az este. Mindenfélét kitalált, hogy múlassa az időt, de valójában egyikkel sem ment sokra.

Mindezek ellenére sok – sok várakozás után este hét óra lett.

Újból kiült a ház elé a padra, és várta Aladár úr unokahúgát, aki hamarosan meg is jelent a szomszéd oldalán.

– Ő az én kis drágalátos unokahúgom Denevér Etelka. Nincs szebb lány rajta kívül az egész földkerekségen – mondta a szomszéd.

Valóban gyönyörű volt. Egér Elemér szeme mindjárt megakadt rajta. Egészen el volt bűvölve a látványtól. Legszívesebben mindjárt megkérte volna a kezét. Csak egy apró bökkenő akadt. Etelka egy kicsit más volt, mint a többi egérleányzó. Állandóan fejjel lefelé lógott a házacska eresze alatt, és a világ összes pénzéért sem akart lejönni onnan. Elemér hiába kérte, hogy telepedjen melléje a kispadon és ott beszélgessenek, a leányzó csak a fejét rázta:

– Itt nagyon jól érzem magam, Elemér. Ha beszélgetni akarsz velem, akkor gyere te fel ide. Lógjunk együtt az eresz alatt!

Ez meg Egér Elemérnek nem volt kivitelezhető. Még – még valahogy talán a falon felkapaszkodott volna, de hogy fejjel lefelé lógjon, erre képtelen volt. Nem tudta magát elképzelni ebben a testhelyzetben.

Amikor Aladár úr látta ezt a kínos helyzetet, gyorsan a két fiatal segítségére sietett.

– Kedves barátom, – mondta Egér Elemérnek – azonnal be kell szereznünk egy szárnyat, hogy felreppenhessen Etelka kisasszonyhoz.

– De honnan tudok szárnyat szerezni? – kérdezte a vőlegény jelölt.

– Hirdetést adunk fel a helyi újságban a következő szöveggel: „Denevér szárnyat vennék. Sürgős!”

– Gondolja kedves szomszéd, ez segít?

– Miért ne? Meglátja egy – két nap múlva lesz szárnya és röpködhet, mint Etelka.

Ez biztatóan hatott Egér Elemérnek és azonmód feladta a hirdetést, ami hamarosan meg is jelent a helyi lapban.

Nem kellett sokáig várniuk, másnap már meg is csörrent a telefon.

– Haló, itt Kandúr Bandi beszél! Ön keres denevérszárnyat?

– Igen én – válaszolta Elemér villámgyorsan. – Uraságod rendelkezik ezzel?

– Természetesen – hallatszott a vonal másik végén. – Kitűnő állapotú, alig használt. Ha szüksége van rá uraságodnak, olcsón megszámítom.

– Igen, igen, sürgősen kellene, ha lehetne, akkor még ma.

– Nincs semmi akadálya. Ha megfelel, még ma este elvihetem a helyszínre.

– Nagyon rendes, Kandúr uram – örvendezett Egér Elemér.

– Akkor ma este szállítom, csak legyen szíves megmondani a címet, ahová vigyem!

– Farkinca utca 9. Tudja, a kamra végénél balra.

– Igen tudom, hol van. Jómagam sokat jártam arra – mondta ravaszkásan Kandúr Bandi.

Megegyeztek, hogy este szállítja a denevérszárnyat. Egér Elemér olyan boldog volt, hogy valósággal ugrált és már azt tervezgette hamarosan megtartja a lakodalmat Etelkával. Mit érdekelte őt, kitől veszi a szárnyat. Az eladó neve fel sem tűnt neki. Képzeletben már repdesett édes szerelmével együtt a mennyekben. Pedig jobb lett volna, ha kicsit óvatosabb és odafigyel, kitől szándékozik denevérszárnyat vásárolni.

Sötét volt már, amikor Kandúr Bandi megérkezett. Elemér csak két zöld villódzó szemet látott, de még akkor sem jutott el a tudatáig, hogy ez csapda. Csak akkor kezdett el kapálózni, amikor már a macska szájában fityegett. Azért még annyi ereje maradt, hogy a mennyezeten lógó Etelkának odakiáltotta:

– Drágaságom, amint meglesznek a szárnyaim, megtartjuk a lakodalmat.

Vacak óra

Minden házban található egy vacak óra, amit már senki sem használ, csak porosodik valahol a konyhaszekrény mélyén. Nekünk is volt egy ilyen, vagyis inkább öreganyámnak.

Egykor talán nagy becsben volt a régi jószág, de akkor, amikor ez a történet szól, mindenki megfeledkezett róla. Senki sem nézett számlapjára, hogy vajon mennyi az idő?

Akkor tájt én még aprócska fiúcska voltam és nagyon szerettem a szekrényekben kutakodni.

Egy unalmas téli délután is, amikor nagyszüleimre bíztak, ezzel voltam elfoglalva. Egészen belebújtam öreganyám szekrényébe, ahol számtalan ócskaság rejtőzött. Talán még kisördög is. Öreganyám gyakran ijesztgetett vele, mondván majd a kisördög megfogja a fülemet, ha nem hagyom abba a keresgélést.

Bizonyára most is mondhatta, de nem figyeltem rá. Valósággal belefeledkeztem a kincsek keresésébe.

Amint ott túrtam – fúrtam, váratlanul a kezem ügyébe került valami.

Izgatottan húztam ki a szekrény sötét homályából és meglepődve láttam, hogy egy régi óra.

Mindjárt öreganyámhoz rohantam vele és kérleltem:

– Nagymama, tessék nekem adni ezt az órát!

– Minek ez neked? Már semmire se jó. Ki kell dobni. Még a Szűcs órás sem képes megjavítani (ő volt falunk órása és fia Péter a játszópajtásom). Add csak ide, holnap kidobom a szemétbe!

– Jaj, csak azt ne! – visítottam – Nekem kell ez az óra.

Addig – addig könyörögtem, amíg öreganyám szíve megenyhült és beleegyezett, hogy ez a vacak óra az enyém legyen.

Boldogan vittem haza kincsemet. Még éjjelre is az ágyam mellé tettem. Igaz az öreg jószág már nem működött, nem mérte az időt, mint egykoron. Mégis nekem akkor a legkedvesebb játékszerem lett.

Amint sötét lett a szobában, váratlanul furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mintha valamilyen tárgy megmozdult volna. Eleinte nem is igen törődtem vele. A zaj akár kintről is jöhetett volna. Álmos voltam, és aludni akartam. Már – már elaludtam, amikor újból hallottam a zajt és utána mindjárt valaki megszólított:

– Segítsél, kérlek!

Ijedten ugrottam fel az ágyból és villanyt gyújtottam.

– Jaj, csak ezt ne! – kiáltotta az ismeretlen hang. – Ha villanyt gyújtasz, akkor nem beszélhetek.

Kicsit bizalmatlanul, nem tudva, mi vár rám, lekapcsoltam a lámpát, és vártam a fejleményeket.

Nem kellett sokáig várni. Az ismeretlen hang újból megszólalt és most már kicsit barátságosabb volt.

– Ugye segítesz?

– Ki vagy? Ki beszél hozzám?

– Én vagyok a vacak óra, amit öreganyád ajándékozott neked.

– Te vagy a vacak óra? – csodálkoztam el. – Tudsz beszélni?

– Kivételes esetekben igen – válaszolta most már magabiztosan.

– Miben kellene segítenem? – kérdeztem, de még mindig a beszélő óra hatása alatt voltam. Azt sem tudtam, ébren vagyok vagy csak az egészet álmodom.

Nem sok idő maradt gondolkozásra. Az óra folytatta:

– Segítsél nekem, hogy eljuthassak az órák országába!

– Az meg hol van? – ültem fel az ágyamban érdeklődve.

– Ez lenne a te feladatod. Ki kellene nyomozni, hol van ez az ország. Sajnos én csak annyit tudok, hogy valahol létezik és minden óra vágya az, hogy eljusson ide. Ugye segítesz? Nagyon, nagyon kérlek, segítsd megtalálni az órák országát!

Nem tudtam, mit válaszoljak erre a kérdésre. Engem is izgatott, hogy vajon merre lehet és hogy egyáltalán létezik-e egy ilyen ország. Azt hiszem ezért, nem utasítottam vissza a kérését és megígértem a vacak órámnak, hogy segítek.

De mindez csak másnap reggel következhetett be. Álmos voltam és az álom egy – kettőre elnyomott, és úgy aludtam, mint a bunda.

Amikor felébredtem azonnal az órát kerestem és eszembe jutott ígéretem.

Reggeli után neki is láttam, hogy megkeressem, merrefelé kell elindulnunk, ha az órák országába akarunk eljutni.

A baromfiudvaron kapirgált édesanyám harcias kakasa a Gyuri. Akkor is éppen a föld alól egy kövér gilisztát cibált kifelé, amikor hozzáléptem és megkérdeztem:

– Gyuri kakas, merrefelé kell elindulni, ha az órák országába akarunk eljutni?

A tyúkok királya mérgesen végigmért és a csőrében lógó gilisztával rám kiáltott:

– Nem látod te gyerek, hogy most nem érek rá? Fontosabb dolgom is van, mint ilyen ostobaságokon gondolkodjam. Menj el innen, de azonnal, mert beléd csípek!

Jobbnak láttam a dolgot odébbállni. Gyuri kakas nem szokott sokat tétovázni, ha valakire megharagszik, akkor annak az ülepébe csíp, de úgy hogy az még napok múltával is meglátszik.

Kicsit őgyelegtem a baromfiudvaron és tanácstalanul nézegettem körül, hogy kihez kellene fordulnom, amikor a kerítés mellett megláttam a gúnárt. Ő bizonyára tudja – gondoltam és neki is előadtam a kérésemet.

A gúnár barátságosabb volt, mint Gyuri kakas. Totyogott jobbra, totyogott balra, sőt még egyet gágintott is megértően, de segíteni nem tudott. Még sohasem hallott az órák országáról.

Nagyon elkeseredtem. Még a végén szegény, vacak órának nem tudok segíteni, és nem juthat el álmai földjére.

Már majdnem visszamentem a házba, hogy elmondjam a szomorú hírt, amikor a jóságos tyúkanyó, aki körül legalább egy tucat kicsi, sárga csibe futkosott, magához intett szárnyával:

– Gyere csak ide te gyerek! Tudom, hogyan juthattok el az órák országába.

– Igazán? – vidultam fel. – Mondd gyorsan, drága tyúkanyó!

– Ha jól tudom, van neked egy Peti nevű barátod, kinek édesapja órásmester.

– Így igaz – mondtam izgatottan, de nem tudtam, mi fog ebből kisülni.

– Akkor rendjén van – folytatta tyúkanyó. – Először is meg kell keresnetek azt a kulcsot, amely nyitja az odavezető kaput.

– De ezt hol találjuk meg? – kérdeztem ijedten, mert attól tartottam, hogy ez nem lesz valami könnyű feladat.

– Menj el Peti barátodhoz, és kérd meg édesapját, hogy játszhassatok a sok kidobásra váró ócskaság között az órásműhelyben. Ott megleled a kulcsot, amivel kinyithatod a kaput.

– A kaput, hogyan találom meg? – néztem rémültem tyúkanyóra.

– Jaj, ezt majdnem el felejtettem, amikor már a kezedben lesz a kulcs, szaladj haza és az előszobátokban lévő nagy ingaóra ajtajába illeszd bele. A többit már te is meglátod. Járj szerencsével! – mondta tyúkanyó és maga alá gyűjtötte az elkóricált kiscsibéket.

Rohantam Peti barátomhoz. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy játszunk az órásműhelyben. Édesapja sem ellenezte. Legalább szem előtt voltunk.

Előkerült a hatalmas faláda, amiben ott porosodtak a kidobásra váró ócskaságok. Kitűnően lehetett játszani velük. Különböző dolgokat építhettünk belőlük, és ha szerencsénk volt, akkor némelyik ketyere el is indult. De most főleg engem a kulcs érdekelt. Egy kis keresgélés után meg is találtam. Boldogan szorongattam a markomban, és amikor alkalmasnak láttam az időt elkértem:

– Szűcs bácsi, legyen szíves nekem adni ezt a kulcsot!

– Minek ez neked? Hiszen nem tudod, melyik zárt nyitja.

– Csak úgy megtetszett – füllentettem.

– Nem bánom, viheted. Úgy sem jó semmire. Maholnap minden szándékom rendet rakni és kihajítani, amire nincs szükségem.

Megvan a kulcs – lelkendeztem. Most már semmi sem akadályozhat meg, hogy a vacak óra kívánsága teljesüljön.

Még egy kicsit játszottam Peti barátommal, majd hazasiettem.

– Nézd itt a kulcs! – mutattam fel a vacak órának a becses tárgyat, aki először nem tudta, mit akarok vele. Ugyanis semmit sem tudott, mit végeztem, hogy eljusson az órák országába.

Amikor elmagyaráztam neki, miről van szó, nagyon megörült. Majd kiugrott lemez házából. Egészen megfiatalodott meghallván, hogy elérkezett az indulás ideje.

Kezembe fogtam az öreganyámtól kapott vacak órát és az előszobába mentem vele, ahol a nagy ingaóra méltóságteljesen tiktakolt. Csodálkozva nézett ránk, hogy mit is akarunk vele? Miért illesztem ajtajába a rozsdás kulcsot, de egy kis idő elteltével rájött és egy negyedet elütve mondta:

– Á, kolléga már értem, a fiúcska segítségével kinyitják az órák országába vezető kaput. Sok szerencsét és jó utat! Remélem, egyszer én is eljutok oda.

Úgy gondoltam, hogy a vacak óra engem is magával visz, de amikor kinyílt a kapu búcsúzkodni kezdett tőlem:

– Köszönöm, drága barátom, hogy segítettél. Soha nem fogom elfelejtelek el. Mindenkinek elmesélem, milyen jóravaló fiúcska vagy. Sajnálom, te nem jöhetsz velem. Ide csak az órák mehetnek. De amikor majd életed során egy órára nézel, hogy mennyi az idő, tudd meg, gondolatban mindig veled leszek. Az idő végtelen és aki életében jót cselekedett barátjával, azok találkozni fognak az idő óceánjának a másik partján.

A vacak óra felemelkedett a kezemből és eltűnt az órák országába vezető fényes kapuban.

Sokáig néztem a nagy ingaórát, amelyben lassan elhalványult a kapu és én egyedül maradtam.

Pár nap múlva, amikor öreganyám megkérdezte, hol a vacak óra, igazából semmit sem tudtam felelni. Csak hebegtem – dadogtam. Mire ő legyintett egyet a kezével, és mondta:

-Tudtam, hogy egy – két nap és megunod, de mire is lenne jó egy ilyen semmirevaló tárgy. Gyere, inkább segíts, kimegyünk a kertbe babot szedni!

Szolgálólányka

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy dúsgazdag uraság a feleségével és a hisztis leánykájával.

Olyan gazdagok voltak, hogy még a király is tőlük kért kölcsön, ha üres volt a kincstár.

Hiába volt a nagy gazdagság, ha leánykájuk állandóan hisztizett, semmi sem tetszett neki. Szülei akármit is tettek a kedvébe, mindig hisztizés lett a vége.

Minden nap új szolgálólányt kellett felvenniük. Valamennyit elüldözte. Reggeltől estig kiabált velük. Ha csak egy percet is késtek, vagy nem ugrottak azonnal az első szavára, olyan nagy patáliát csapott, hogy csak úgy zengett a házuk a kiabálástól. Sokszor még meg is verte szegénykéket. Ezért, aki csak tehette elmenekült.

Végül már a környéken nem volt egy lány sem, aki elment volna szolgálónak a gazdag ember házába. Hiába is ígértek pénzt, aranyat senki sem vállalta el az ottani munkát.

Egyik nap egy szegény család érkezett a faluba. A legszélső házban kaptak szállást. A ház gazdája azt javasolta, keressenek munkát, hogy tudják fizetni a házbért. Ha három napon belül nem kap előleget, akkor kénytelen lesz az utcára tenni őket.

Másnap reggel a szegény ember elment munkát keresni. A faluban mindenhol elutasították. Egy anyóka megsúgta neki, hogy az uraság cselédet keres hisztis leánykája mellé.

Nem fűlött hozzá a foga, de végül mégis csak elment a falu közepén álló palotának is beillő házba.

– Mit akarsz? – kérdezte az uraság.

– Munkát keresek, méltóságos uram. Nemrégen érkeztünk a feleségemmel és leánykámmal Mariskával. Kell a pénz, mert ha nem tudunk fizetni, utcára kerülünk.

– Nincs semmi munka. Nem tudok segíteni rajtatok – mondta az uraság közömbösen, és már éppen el akarta küldeni a szegény embert, amikor a szomszédos szobában lánya újból hisztizni kezdett – Várjál csak! Ugye azt mondtad, van egy lányod? Talán őt tudnám alkalmazni. Kell egy szolgáló a kislányom mellé, aki mindenben a kedvében jár. Menj haza, és mondd meg Mariskának, hogy holnap reggel jöhet szolgálónak a házamba.

Ezt meghallván a szegény ember nagyon megörült. Nem győzött hálálkodni az uraságnak.

Azonnal hazasietett, és elújságolta az örömhírt.

– Mariska, kicsi leánykám, holnap elmész az urasághoz és beállsz szolgálónak a kisasszony mellé.

Így is lett. Kora reggel elindult a lány. Útközben találkozott egy kiskutyával, aki megszólította:

– Hová mész leányka?

– Megyek szolgálónak az urasághoz – mondta egykedvűen.

A kiskutya, amikor meghallotta ezt elszomorodott, és fülét, farkát behúzva kérte a lányt:

– Ne menj oda! A kisasszony szörnyűséges teremtés. Nem is olyan rég én is a házukban szolgáltam. Nézd csak a hátamat! Telis-tele van a kisasszony korbácsának nyomaival. Mindenért megvert. Nem tudtam olyat tenni, ami tetszett volna neki. Ha jót akarsz, akkor messze elkerülöd az uraság házát.

– Nem tehetem, – válaszolta – ha nem lesz pénzünk, akkor kiraknak bennünket az utcára.

– Ha menned kell, akkor menj! – szontyolodott el a kiskutya. – Ne feledd, ha valami gondod lesz, akkor csak mondd ki a nevemet Bodri, és én sietek segíteni neked.

Mariska megköszönte a kiskutya jóindulatát és elbúcsúztak.

Az uraság mindjárt munkába állította a kis szolgálólánykát.

– Menj be a lányom szobájába, és amit parancsol, azonnal teljesítsd kérését!

Alig telt el néhány perc, és a szobából éktelen kiabálás hallatszott ki. A lány apja berontott és kérdőre vonta a kis szolgálólánykát:

– Mit tettél a kislányommal? Mit tettél, hogy ennyire sír?

– Fenséges uram, – felelte a lány – amikor bejöttem, megkérdeztem a kisasszonytól, miben lehetek szolgálatára? Erre azt felelte, hozzak neki a Holdról egy korsó vizet. Hiába mondtam, onnan vizet nem hozhatok, mert földünk kicsi testvérén ez nincs. Ellenben szívesen elmegyek a közeli forráshoz, és hozok onnan szomját oltani. Amikor ezt meghallotta kiabálni, hisztizni kezdett.

Az uraságot elöntötte a harag, és mérgesen a szolgálólánykára förmedt.

– Megparancsoltam neked, amit lányom mond, azt minden ellenkezés nélkül teljesítened kell. Most azonnal indulj a Holdra és onnan hozzál neki egy korsó vizet. Ha estig nem teljesíted kérését, le is út, fel is út. Ráadásul még szíjat is hasítok a hátadból. Megértetted?

Szegényke, nem mert ellenkezni. Félt, hogy elbocsátja az uraság és pénz nélkül marad. Nem tudják kifizetni a ház bérét.

Szomorúan kiment az udvarra, és gondolkodni kezdett, mitévő legyen? Akkor váratlanul az eszébe jutott a kiskutya.

– Ej, Bodri kutya, miért nem hallgattam rád! – mondta és abban a pillanatban megjelent előtte a kicsi, újdonsült barátja.

– Ilyen hamar bajba kerültél, édes gazdám? – kérdezte farkát csóválva buzgón. – Meséld el, mi a baj!

A lány részletesen elmesélte a kiskutyának a történteket, aki mindjárt tudta a megoldást.

– Elmegyünk a Holdra és hozunk neki egy korsó vizet, de ígérem megkeserüli a hisztis kisasszony.

– Ugyan kutyuska! Hogyan tudnánk elmenni a Holdra? Nincsen szárnyunk, mint a madaraknak.

– Ez miatt ne fájjon a fejed! Bízd csak rám! Majd elrendezem, hogy eljussunk oda, és teljesítsük a kérést.

A kiskutya elszaladt és egy kis idő elteltével, egy nagy sassal tért vissza.

– Sas a barátom és ő fog bennünket felrepíteni a Holdba. Ülj fel a hátára, és amíg hármat számolunk, már ott is leszünk.

Így is volt. Alig, hogy elhelyezkedtek a sas hátán, meg is érkeztek.

– Itt vagyunk a Holdon, de hol találunk vizet? Hiszen mindenki tudja ez az égitest olyan száraz, mint a sivatag. Itt nincsenek folyók, tavak és tengerek.

A kiskutya most is reményt öntött a leányka szívébe.

– Most elmegyünk a Hold királyához, kinek az udvarában van két kút az egyikben a jóság, a másikban a rosszaság vize van. Vigyázz, nehogy összekeverd őket, mert akkor az uraság lánya még rosszabb lesz, és jaj, neked!

Sokáig baktattak a Hold kietlen vidékein. Szegény lány már azt hitte soha nem érnek oda. Nagyon elfáradt a hosszas gyaloglástól. Egyszer csak egy nagy kráter mögött feltűnt a vár.

A kapuban két csillagszemű őr strázsált.

– Hová mentek? – állították meg őket.

– Megyünk a királyhoz – válaszolta a kiskutya. – barátnőm szeretne vinni egy korsónyit a jóság vízéből.

Az őrök beengedték a kis szolgálólányt és a kutyát, de az egyik utánuk szólt:

– Ma a királynak rossz a kedve, nehogy megbántsátok! Legyetek vele nagyon udvariasak!

Valóban a királyi fenséget rossz hangulatban találták a trónján. Egymagában ült, orrát lógatva. Senki sem tudta, mi a baja. Még a hopmester is félénken, függöny mögé bújva álldogált, és várta parancsát.

A kislány, amint belépett a trónterembe hangosan, és udvariasan köszöntötte a jelenlevőket.

– Szép, jó napot királyi fenség!

– Mit akarsz? – mordult rá a magas trónról. – Miért jöttél ide? Ma nincs jó kedvem. Nem fogadok senkit.

– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, azért merészkedtem színe elé járulni, mert szükségem lenne egy korsónyi jóság vízére. Kérem, fenséged, legyen szíves teljesíteni kérésemet. Ha üres korsóval térek vissza a Földre, akkor uraság elkerget, és nem tudjuk kifizetni a lakbért. Nagyon kérem, könyörüljön meg rajtam, és szegény családomon!

A királyt nagyon meglepte a kis szolgálólány bátor beszéde, és szíve némileg megenyhült.

– Igazat beszélsz? Tényleg ilyen nagy a baj?

A leányka könnyes szemmel csak biccentet egyet a fejével, ami még jobban meghatotta a királyt.

– Hallottam a földgolyón sok a rossz és gonosz ember. Egy korsónyi vízzel mindet nem tudod megváltoztatni. Sok – sok korsóra lesz szükség, hogy a világ megjavuljon. Ennek ellenére most mégis adok neked vizet, de cserébe én is megkérlek valamire. Amint kigyógyítod az uraságot és hisztis leánykáját a gonoszságból, küldd el őket hozzám vízért! Minden jó ember jöjjön el és vigyen a vízből, hogy egy nap a Földön csak jók legyenek! De addig én sem fogok tétlenkedni, azonnal megparancsolom, a kutat, amelyben a rosszaság és a gonoszság vize van, temessék be! Még csak véletlenül se vigyen belőle a Földre. Most pedig menj, leányka, és merítsd tele korsódat a jóság vizéből!

A kis szolgálóleányka megköszönte a király segítségét és a kutyával elsietett a kútra.

A víz valóban csodát tett, a hisztis fruskából egy pillanat alatt kedves, aranyos lánnyá változott, amint szájához emelte a korsót. Ettől a naptól kezdve a két kislány együtt játszott, nevetgélt, mint igaz barátnők. Ezt látván az uraság is megkóstolta a korsó tartalmát, és mindenki legnagyobb meglepetésére úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni. Akin csak tudott, mindenkin segített. Ennek ellenére vagyona mégsem fogyott, sőt inkább gyarapodott. Ők is és még sokan elmentek a Holdra és hoztak egy korsónyit a jóság vízéből.

Talán egyszer mindenki iszik ebből a vízből, és a Földön csak jó emberek lesznek.

Itt a vége, fuss el véle!

Kicsi Panka és tündérkéi, avagy a tündérkék is lehetnek rosszak

 Volt nekem egy kicsi barátnőm Panka. Tőle hallottam ezt a történetet, amit most nektek is elmesélek. Jól nyissátok ki fületeket, és hallgassátok figyelmesen!

Panka egyik nap a kertjükben üldögélt az öreg almafa alatt és dunnyogott magában, amiért nagymamája megszidta, mert nem fogadott szót neki. Egyszer csak váratlanul elibe termett egy aprócska tündérlány.

— Szia, Panka! — köszöntötte vidáman.

A kislány nagyon meglepődött, mert még sohasem látott tündért. Valójában semmiben sem különbözött tőle, ha csak abban nem, hogy kisebb volt.

— Ki vagy te? — kérdezte Panka, és a tenyerébe vette a pöttömke teremtést.

— Találd ki! — mondta az pajkosan.

— A szomszéd néni unokája?

— Nem talált.

— Akkor bizonyára egy kislány vagy, aki eltévedt és szeretne hazamenni. Azt akarod, hogy segítsek?

— Tényleg nem tudod, ki vagyok? — értetlenkedett a tündérlány. — Még csak nem is sejted?

Panka megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs róla.

— Ilyen butuska vagy? — szörnyülködött el a pici teremtmény. — Még sohasem hallottál a tündérekről?

— Nagymamám mesélt rólatok, de mindig azt hittem, hogy a tündérek csak a mesében léteznek. Te egy tündér lennél?

— Igen, az vagyok, és még vagyunk jó páran itt a kertben. Idehívjam a többieket?

— Hívd, nagyon kíváncsi vagyok rájuk! Ők is ilyen aprók, mint te?

— Igen. Mindjárt szólok nekik, de előtte meg kell ígérned, hogy senkinek sem beszélsz rólunk. Titokban kell maradnia annak, hogy találkoztál velünk. Ha ígéretedet megszeged, soha többé nem találkozhatsz velünk. Megígéred?

Panka megígérte, és talán akkor komolyan is gondolta. Nagyon kíváncsi volt a többi tündérre is, és ezért mindenre képes lett volna.

A kicsi tündérlány leugrott, vagyis inkább lerepült az újdonsült barátnője tenyeréből, és hosszú időre eltűnt. Panka már azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, amikor nagy zsivajra figyelt fel. Az almafa levelei közül, mint a kis méhek rajzani kezdtek feléje a tündérek. Mindegyik hangosan köszöntötte a kislányt, aki azt sem tudta, hová fordítsa a fejét.

Nagyon aranyosak voltak. Vékonyka hangjukon egymás szavába vágva csacsogtak. Egy idő után szegény Panka semmit sem értett az egészből, és kénytelen volt rájuk szólni:

— Kicsi tündérek, ne kiabáljon mindenki egyszerre! A saját hangomat sem hallom ebben a nagy hangzavarban.

Erre a hangos apró népség elhallgatott, de a következő pillanatban talán még az előbbinél is hangosabban zendítettek rá.

Szegény lány egészen kétségbe esett. Szerette volna hallani, miről társalognak kicsi barátai, de a hatalmas zsivajban nem jutott szóhoz. Mindig, amikor kérdezni akart valamit, a közelében levő tündér közbevisított, és ugrabugrálásával elvonta a többiek figyelmét. Így, kis idő múlva kissé kényelmetlenül érezte magát. Már bánta, hogy minden tündért maga köré engedett. Még csak gondolni sem merte, hogy ilyen rosszak. Nagymamája mindig a jó tündérekről mesélt neki lefekvéskor. Őket hozta példának, ha véletlenül rossz fát tett a tűzre. És most, tessék, kiderült, a tündérek között is vannak csintalan, gézengúzok. Bizonyára a tündérnagymama arról mesél nekik, hogy milyen jók a földi gyerekek. Na, igen, nem minden olyan, amilyennek hisszük. Ilyen az élet.

Panka most láthatta, milyen is, amikor ők rosszalkodnak és nem fogadnak szót szüleiknek. Ez nagyon elszomorította. Eszébe jutott, hogy ő sem mindig fogadott szót nagymamájának. Mintha csak magát látta volna ezekben a tündérgyerkőcökben. Szünet nélkül azon törték a fejüket, hogyan tudnának valami csintalanságot kieszelni.

Amint nézte és hallgatta őket, belátta, illetlenül viselkedett, és ezért nagyon elszégyellte magát. Hirtelen gondolt egyet, és magához intette a kis barátját.

— Mondd csak, ti mindig ilyen rosszak vagytok? — kérdezte, úgy téve, mintha ő a világ legjobb teremtése lenne.

A kis tündér elmosolyodott és pajkosul Pankára nézett.

— Csak annyira vagyunk rosszak, mint minden földi gyermek. Ne hidd, hogy te jobb vagy Deákné vásznánál! Azt hiszed, nem tudjuk, hogyan viselkedtél nagymamáddal, mielőtt a kertbe menekültél?

— De én már megbántam, amit tettem — pityeredett el a kislány. — Szívesen jóvátenném a hibámat, de nem tudom hogyan.

— Menj oda nagymamádhoz, és kérjél bocsánatot!

— Gondolod, megbocsát?

— Minden nagymama szíve megolvad, ha az unokáiról van szó, hiszen nincs is olyan nagyi, aki ne szeretné őket. A tiéd is majd, meglásd, boldogan ölel magához.

— De ugye elkísértek? — kérlelte Panka a kicsi tündért.

— Ha akarod, elkísérhetünk. Időnkből kitelik, de nagyidnak egy szót se! Ugye emlékszel, mit mondtam neked, amikor találkoztunk? Ha nagymamádnak vagy bárkinek is említést teszel rólunk, többé nem fogsz látni bennünket, akármennyire is szeretnéd.

— Igen, tudom — mondta Panka, és látszott rajta, szeretne már túl lenni az egész bocsánatkérésen.

Igazából nem is nagyon figyelt a kicsi tündérre.

Elindultak nagymamához, aki éppen a tornácon tett–vett. Elöl lépegetett Panka, és őt követték, mint egy kis hadsereg, a tündérek. Olyan sokan voltak, hogy szinte elözönlötték a kertet. Az egyik kis ügyetlen tündér még egy cserepet is ledöntött az állványról, ahol nagymama virágai sorakoztak. A zajra nagymama is felkapta a fejét, és megkérdezte:

— Mi történt? Te vagy kis unokám?

— Igen, én vagyok — mondta kissé félénken Panka, és egyre közelebb ért az öregasszonyhoz.

— Még mindig dunnyogós kedvedben vagy?

A kislány alig tudott megszólalni. Csak téblábolt a teraszon, majd nagy keservesen belekezdett mondandójába:

— Nagymama, tudom, előbb nagyon rossz kislány voltam, és most szeretnék bocsánatot kérni. Ugye nem haragszol rám?

— Nem is tudom — nevette el magát az öregasszony. — Megbocsássak?

— Igen, nagyon szégyellem magamat. Ígérem, többet nem leszek rossz kislány. Ezt a kicsi tündérkéknek is megígértem, akik elkísértek…

Amikor ezt kimondta, a szél meglengette a közeli bokrok ágait, és nagy levélsusogás közepette, egyszeriben Panka szeme elől eltűntek a tündérek.

— Ó, azok a tündérkék! — mosolyodott el a nagymama. — Tán csak nem velük voltál a kertben? Akkor már értem, mi volt az a nagy hancúrozás ott. Már azt hittem, hogy megint a macska verte le az egyik cserepem a virágtartóról.

Panka elmesélte kalandját a kicsi tündérrel és társaival. Nagyi türelmesen végighallgatta, majd ábrándozó tekintettel megjegyezte:

— Jól ismerem őket. Kislány koromban egyszer én is találkoztam velük, de nem fogadtam meg figyelmeztetésüket, és beszéltem róluk a barátnőmnek. Soha többé nem jelentek meg nekem. Te is így fogsz járni, kis unokám, de sebaj, sütök neked vacsorára finom túrós palacsintát, ami majd segít felejteni őket.

Panka még sokáig kijárogatott a kertbe az öreg almafához, azt remélve, hogy hátha mégis viszontláthatja kicsi barátait, de amikor már sokadszorra sem jöttek elő, beletörődött, hogy végleg el kell búcsúznia a tündérektől. Soha többé nem látta őket.

Viszont annyi előnye származott a találkozásból, hogy ha nem fogadott szót, akkor a nagyinak csupán ezt kellett mondania:

— Ugye, milyen rosszak voltak azok a csintalan tündérkék?

A Nap és a vándordiák

Egyszer, amint a vándordiák baktatott az úton elfáradt és elhatározta, hogy megpihen.

Nézett jobbra, nézett balra, de sehol sem látott egy árnyas fát, ahol szusszanhatott volna egy kicsit. Feje felett a Nap izzóan sütött és ezért a diák úgy verejtékezett, mint a ló, aki egész nap húzza az igát. Még csak remény sem volt arra, hogy egyhamar árnyat találjon. Nem maradt más hátra, mint egyességet kössön a Nappal, hogy ne süssön ilyen melegen, de még azt sem bánná, ha egy – két órára eltűnne az égről.

– Idefigyelj te Nap, kössünk egyezséget! Ha eltűnsz egy - két órára az égről, akkor a szolgálód leszek három hétig. Helyetted fogok világítani és melegíteni a földet. Tetszett az ötlet a Napnak, mert már nagyon fáradt volt és szívesen pihent volna egy kicsit. – Elfogadom az ajánlatodat, de mikor fogod teljesíteni az ígéretedet? A diák kicsit elgondolkodott, majd ravaszkásan mondta:

– Láthatod, én egy vándordiák vagyok, aki városról városra megy, hogy okosodjon, ellesse hírős, nagynevű professzorok tudományát. Amikor már elég okos leszek, szolgálatba állok nálad. – Rendben – egyezett bele a Nap –, de ugye nem csapsz be?

– Áh, dehogy! Hogyan gondolhatsz ilyet? A Nap megnyugodott és a diák kérésére eltűnt az égről. Kellemes, hűvös idő lett és most már bárhol megpihenhetett a legény, nem égette a kobakját a forró napsugár. Jól kipihente magát, és folytatta az útját. Beért egy nagyvárosba, ahol felkereste az ottani professzort, és megkérte, hogy tanítsa meg a számok tudományára. Eleinte az öregember nem nagyon lelkesedett meghallván a kérést, de amint látta, hogy a legény milyen kitartó felfogadta tanítványának.

Évekig tanulta a sok okosságot szorgalmasan, és már majdnem mindent elsajátított, amikor váratlanul megjelent a Nap.

– Na, legény, megtanultál-e mindent? Be szeretném nyújtani a számlát. Jó jönne egy kis pihenés, mert nagyon elfáradtam.

– Jaj, jaj, drága Nap koma – sápítozott a vándordiák – még nem végeztem a tanulmányaimmal. Gyere vissza kicsit később!

A Nap kénytelen volt beleegyezni, mert úgy szólt az egyezmény, hogy akkor áll szolgálatba, ha megtanult minden tudományt. Bármennyire is húzta – halasztotta a tanulást egyszer csak elfogyott a tanulnivaló a számok tudományából és a professzor kiállította neki a bizonyítványt.

– Amit csak tudtam, mindent megtanítottam neked – mondta – utadra engedlek. Járj szerencsével! Elbúcsúztak egymástól és a vándordiák gyorsan elment egy másik városba, ahol sietve megkereste az orvostudományok professzorát, és megkérte, hogy tanítsa meg erre is. Már javában tanult, amikor a Nap leszaladt az égről egyenesen a vándordiákhoz.

– Hallottam befejezted a számok tanulmányozását. Ugye most már a szolgálatomba állsz? – Nagyon szívesen megtenném, ha éppen nem kezdtem volna bele az orvostudományok megtanulásába. Ha majd kezemben lesz róla a passzus, akkor beszélhetünk a dologról. Nap szomorúan odébbállt, mert tudta, meg kell várnia, hogy a legény ezt is megtanulta. Elhatározta, ezentúl résen lesz, és amikor a professzor kezébe adja a diplomát, lecsap rá, és behajtja rajta az ígéretet. Megint hosszú évek múltak el a tanulással, de most is sikeresen megtanulta a tudnivalókat, és eljött a bizonyítványosztás ideje.

Nap hiába akart jelen lenni ezen a neves eseményen, a legény úgy rendezte a dolgokat, hogy professzora este adja át neki az írásos papírt, amikor az ég ura húzza a lóbőrt a jó, puha ágyikójában. Még azon éjszaka felkerekedett a vándordiák, és elsietett a következő útjába kerülő városba, ahol tanulni kezdte a természettudományokat.

Ekkor már nagyon mérges volt a Nap. Mérgesen leszólt az égről:

– Hallod-e te legény, meddig járatod velem a bolondját. Mindig újabb és újabb dolgoknak állsz neki. Szeretném, ha már leszolgálnád, amiben megegyeztünk. Az éppen szorgalmasan tanuló diák sajnálkozva felnézett a felhők közt mérgelődő Napra és mondta:

– Nagyon sajnálom, drága komám, de te nem is tudod, hogy egy földi embernek mennyi mindent kell megtanulnia, hogy a világ ura lehessen. Talán rövidke életem nem is lesz rá elegendő. Talán majd a fiam, vagy unokám, de az is lehet, hogy csak a dédunokám tudja leszolgálni azt a három hetet, amiben megegyeztünk. A hallottak nagyon feldühítették a Napot, és elhatározta, jól megizzasztja. Megvárta, míg a diák elindul a professzorához, aki fent lakott egy magas dombon, és csak hosszas kapaszkodás után lehetett feljutni hozzá. A legény este sokáig mulatozott cimboráival a csárdában, és jól felöntöttek a garasra. Elaludt és késésben volt. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. A professzor nem szerette, ha tanítványai elkésnek az oktatásról. Futóra vette a dolgot és nekiiramodott a dombnak. Fiatal volt és meg sem kottyant volna neki az emelkedő. Máskor is már többször is felloholt rajta egy szuszra, de most a dühös Nap elhatározta megbosszulja a diákot. Oly erősen szórta a sugarait, hogy alig indult neki a dombnak és már ömlött is róla a veríték. Szaporán törölgette magáról a verítékcsöppöket, de annyira izzadt, hogy minden lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölje a homlokát. Egy idő után már nem volt egy parányi száraz hely sem a zsebkendőjén. – Idefigyelj, te Nap! – kiáltott fel az égre – Szólhatnál sugaraidnak, hogy ne csiklandozzák ennyire a kupámat! Sietnem kell a professzoromhoz, mert elkések. Erre az ég ékessége egy nagyot nevetett, és még erőteljesebben sütötte a diák hátát. Egy kis idő után megkérdezte: – Jössz-e már szolgálni nekem? Ekkor a legény megértette, mire megy ki a játék és felnézett az égre. – Hát ez lenne a gond? Tudod jól, hogy még nem végeztem be a tanulmányaimat. Légy szíves várjál még egy kicsit! – Nem várok egy percet sem. Megparancsolom, hogy most azonnal váltsál le, és végezd helyettem a munkát három hétig. A diák alkudozni kezdett: – Jól van, csak annyit várjál, hogy szólok a professzoromnak. Nap akarva, nem akarva kénytelen volt engedni a legénynek, aki gyorsan felsietett a dombra, és eltűnt az ottani házban. A rászedett Nap megint sokáig várta a barátját, de az bizony késő estig nem dugta ki az orrát a házból. Csak akkor jött elő, mikor már a csillagok ragyogtak fent az égen. Másnap sem sikerült találkozni vele, mert akkor sötét felhők úsztak a város felett nem engedve át rajtuk a napsugarakat.

Ezalatt a diák levizsgázott a professzoránál, és még az este odébb állt egy várossal. Elhatározta, hogy kitanulmányozza a csillagok tudományát. Keresett egy ilyen tudós embert, aki majd megtanítja erre. Talált is egyet a város szélén, és megkérte, hogy hadd tanulhasson nála.

– Tanulhatsz nálam – mondta a tudós ember – de tudnod kell, aki a csillagokat akarja tanulmányozni, annak mindig éjjel kell az eget szemlélni. Amikor a Nap nyugovóra tér, a csillagász akkor áll munkába, és egészen reggelig fent van. Akarod-e ezt az életet? A legény boldogan elfogadta a feltételeket, és beállt csillagásztanoncnak.

A Nap nem tudta elképzelni, mi lett barátjával? Hiába járt föl – alá az égen, soha nem látta a diákot, pedig elhatározta többé nem engedi magát rászedni, behajtja a legényen az adósságot. Ha addig él is, szolgálnia kell nála három hétig, ahogyan megegyeztek azon a meleg délután, amikor először találkoztak. Igaz nem tudta, hogy a diák, aki időközben csillagász lett nappal alszik, és éjjel dolgozik. Mindenkivel kerestette, de senki sem tudta, hová tűnt. Egyszer, amint éppen készült alábukni a közeli hegy mögött, találkozott a Holddal, aki vidáman, fütyörészve kezdte el a sétáját a horizonton. Nap kíváncsian megkérdezte tőle: – Hová, hová, ilyen jókedvűen Hold barátom?

– Megyek vizitára a fiatal csillagász távcsöve elé, mert ma engem szándékozik firtatni. Nagyot ugrott a Nap örömében, mert végre rátalált a legényre, aki már annyi alkalommal lóvá tette. Most itt az alkalom, hogy ő is jól megtréfálja, ha már nem is tudja behajtani rajta az ígéretét. Rábeszélte a Holdat, hogy ma este halassza el a találkozót, és mondja meg az ifjú csillagásznak, hogy majd holnap délelőtt találkozzanak, amikor a Nap is fent lesz az égen. Eleinte a Hold nem akart belemenni a dologba, az volt a kifogása, hogy fényes nappal ő csak ritkán jelenik meg az égen. Különben is fél, hogy mit szólnak az emberek, ha ilyenkor látható sötét este helyett.

– Ne félj semmitől! – nyugtatta meg a Nap – Majd szépen elém állsz, és én, megvédelek minden bajtól. Nagy nehezen a Hold beleegyezett e különös együttállásba, és lemondta a találkozót a csillagásszal. – Ma nem érek rá – mondta komolyan – Holnap dél körül nézz fel az égre, és akkor majd megfigyelhetsz, ha akarsz. A legény furcsállta a Hold kérését, de ki tudja miért megígérte neki, hogy holnap alvás helyett majd az eget fogja nézegetni a távcsövével. Így is tett. Egész délelőtt a masináját a napsugaraktól szikrázó égre irányította, és kereste a Holdat. Hiába volt minden igyekezete órákig nem lelt rá, amikor egyszer csak a Nap közelségében megjelent, és mielőtt még beszédbe elegyedhetett volna vele az éjszakai ég vándora a Nap elé perdült, és jó nagy darabot eltakart belőle. Hirtelenjében esti sötétség lett a környéken. Az emberek ijedten tódultak ki az utcákra, és mindenki a csillagászt okolta ezért a különös égi jelenségért, és ezt ordibálták: – Csillagász a bűnös, mert ő lesi állandóan a fejünk felett lévő csillagokat és a Holdat. Bizonyára ő akarta, hogy ezentúl nappal is sötétség legyen. Ellopta tőlünk a Napot. Nagyon félt, mert még ő sem látott ilyet, és ezen kívül az embertömeg egyre közeledett a csillagvizsgálóhoz, és ki tudja, mit fognak vele tenni, ha csak gyorsan nem történik valami csoda. A csodára nem kellett sokáig várni, mert a Nap belekacsintott a távcsőbe és vigyorogva mondta a legénynek:

– Látod barátom, most én jártam túl az eszeden. Remélem sikerült jól megijesztenem téged, amiért annyiszor becsaptál a hosszú évek alatt. De nézd, kivel van dolgod, megbocsátok, és többé nem kell bujkálnod előlem. Mindjárt szólok a Holdnak, hogy most már hazamehet, és ígérem hosszú – hosszú évekig nem fognak bennünket így együtt látni az emberek. Nem kell félniük, hogy állandóan sötétség lesz. Megnyugodhat mindenki, hamarosan visszaáll a régi rend. Igaza lett, mert a Hold elballagott a Nap elől, és újból világosságba pompázott a vidék. A legény szívéről is egy nagy kő esett le. Az emberek visszafordultak otthonaikba, és többé nem szidták, amiért éjjelente az eget fürkészi. Ő pedig okosabb lett, mert saját szemével látott egy igazi napfogyatkozást, amiből megírhatta a vizsgadolgozatát, és világhírű tudós csillagász vált belőle.

Nyikorgó szekér

Volt egyszer egy becsületes fuvaros ember, aki lovaskájával és szekerével szállította a vásározók holmiját szerényke pénzért. Nem kért sokat, ezért a kereskedők szívesen alkalmazták. Mindig pontos és megbízható volt, soha el nem késett a munkából.

Ellenben komája egy léhűtő, semmirekellő alak volt. Még azt is sajnálta, ha valakire rásütött a nap. Ő is fuvarozással kereste a kenyerét. De olyan pocsék munkát végzett, hogy mindenki elpártolt tőle. Nem ért oda a megbeszélt időre. Mindenhonnan elkésett, és még gyakran az is előfordult, hogy megdézsmálta a rábízott árut. Végül meg letagadta aljasságát, sőt még ő volt megsértődve.

Egyik nap kitörött a szekerének a kereke, és ott állt tanácstalanul az út szélén. Ne tudta, mitévő legyen. Bognárárt kellett volna üzeni, hogy javítsa meg a kocsit, de sajnálta rá a pénzt. Inkább ott téblábolt és várta a jó szerencsét.

Jött is az hamar komája képében.

– Jó, hogy jössz, komám – vidult fel meglátva a közeledő szekeret. – Add kölcsön a kocsit, míg hazafuvarozom a fámat, aztán majd visszajövök érted vele!

A jóravaló ember, nem sejtett semmi rosszat, odaadta neki a szekerét. Még a fa átrakásában is segített a komájának.

Amikor megvoltak a munkával a mihaszna koma elhajtott, és rokona pedig ott maradt a törött kerekű jármű mellett, és várta, hogy majd az visszajön érte.

Várhatott az ugyan napestig. A komája nem jött vissza. Még reggel is ott álldogált, de nem történt semmi.

Kénytelen volt hazabaktatni. Mindjárt bent a komájához, és kérdezte tőle:

– Édes egyetlen komám, miért hagytál ott az út szélén a törött kerekű szekered mellett, amikor azt ígérted, hogy visszajössz?

A rokon nagy csodálkozó szemekkel bámult rá, mint, aki semmit sem ért. Végül mérgesen kifakadt:

– Mit merészelsz mondani? Azt mondod, hogy kölcsönadtad nekem a szekered? Nem szégyelled magad, ezt mondani a komádnak? Sohasem jártam arra, amerre te mondtad. Bizonyára berúgtál, és összetörted a szekered. Így akarsz újhoz jutni. Takarodj a házamból! Vedd tudomásul többé nem vagy a komám.

A szegény fuvarost ez nagyon elkeserítette, és majdnem sírva ment ki az utcára. Éppen akkor ment arra egy vén öregember. Meglátta a búsuló fuvarost, és megkérdezte tőle:

– Jóember, mi nyomja a lelked, amiért ilyen búval bélelt vagy?

Az szép sorjában elmesélte, amit a komája tett vele.

– Ez bizony nem vall becsületességre, ha igazat beszéltél – mondta az öregember. – Megérdemelné a komád, hogy megbüntessük.

– Kár a fáradozással, komámnak nagy a hatalma, és mindent el tud intézni, hogy megússza a büntetést. Jobban teszem, ha meghúzom magam, és befogom a számat. Végül még én ütöm meg a bokám – legyintett egyet a kezével a fuvaros.

– Ne légy ennyire kishitű! Majd én segítek neked. Úgy megleckéztetjük komádat, hogy attól kódul. Csak bízzál bennem!

– Nem bánom, – egyezett bele – csak nehogy porul járjunk.

– Attól ne félj, míg engem látsz! – mondta az öregember.

Igaz a fuvarosnak fogalma sem volt, hogy mit fognak tenni.

Az idegen elment a gazdag fuvaroshoz azzal a szándékkal, hogy árut vitessen vele a közelgő hetivásárba.

Megegyeztek a fuvardíjban, és kora reggel elindultak. Az út tele volt sok emberrel, akik a vásárba igyekeztek. Volt aki gyalog, volt aki kocsival erre a neves eseményre.

Eleinte minden rendjén is volt, de amikor beértek a nagy embertömegbe váratlanul a kocsi kereke nyikorogni kezdett. Olyan bántó volt ez a nyikorgás, hogy a fuvaros nem bírta elviselni. Így szólt az öregemberhez:

– Öregapám, leszállok és megzsírozom a nyikorgó kereket.

– Menj csak fiam! Én fülemet is bántja a nyikorgás.

A fuvaros leugrott a bakról és jól megzsírozta a kereket. Azt hitte ezzel végképp elhallgatta a kellemetlen hangot.

Alig, hogy elindultak, a kerék még hangosabban nyikorgott. Aki mellett csak elhaladtak, az ijedten kapta fel a fejét, és kezével befogta a fülét.

– Mintha mondana valamit a kocsi kereke – szólalt meg az öreg.

– Ugyan öregapám, bizonyára csak képzelődik – válaszolta a fuvaros. – Nem beszél ez semmit. Mindjárt még jobban megzsírozom, hogy örökre elhallgasson.

Újból leszállt a kocsiról és még több zsírt tett a kocsi kerékagyába, hogy ne nyikorogjon.

De ez sem használt. A kerék még hangosabban nyöszörgött. Most már mások is hallották panaszát, és az egyik vásárba menő paraszt felkiáltott:

– Emberek, hallgassátok, mit mond ez a kerék! Azt mondja, ez a fuvaros becsapta a komáját, és ez a kocsi nem is az övé. Lopott kocsival megy a vásárba. Szegény ember meg otthon búslakodik. Nem tud dolgozni, pénz keresni családjának.

A fuvaros hiába kenegette szünet nélkül a kereket, az csak mondta a magáét. Amire a vásárba értek, mindenki tudta, hogy a kocsi lopott.

Ezt maga a király is meghallotta, aki éppen leánykájának akart egy pár szép topánkát venni. Azonnal magához hívatta a fuvarost, és megkérdezte tőle, hogy igaz-e, amit a kerék nyikorog.

Eleinte megpróbálta letagadni. Még az öregemberrel is bizonyíttatni akarta, hogy ő a kocsi jogos tulajdonosa. De ki tudja, hogymint az utasa eltűnt. A környéken senki nem látta, hogy egyáltalán ült-e valaki mellette a bakon. Sőt inkább mindenki azt állította a fuvaros maga jött a lopott kocsival. Bizonyára most is valami zsiványság jár a fejébe.

A király megparancsolta katonáinak, hogy fogják le a kocsist, és keressék elő, ha kell a föld alól is a kocsinak az igazi tulajdonosát.

Nem kellett sokáig várni erre, mert a vásárban volt a szegény ember szomszédja is, aki azonnal felismerte a járművet.

– Hívjátok ide a szegény embert! – rendelkezett a király.

Jött is az, de nagyon félve. Azt hitte igen nagy a baj.

– Kié ez a kocsi? – kérdezték tőle.

Először nem merte bevallani az igazságot, és csak hebegett-habogott. Ekkor a szomszédja bátran a szemébe mondta.

– Valld csak be, barátom, hogy a tiéd, hiszen a bakba a te neved van bevésve. Annak idején még engem kértél meg, hogy jelöljem meg a bicskámmal!

A király maga is meggyőződött, hogy milyen név olvasható az említett helyen, és amikor látta, minden stimmel, kihirdette az ítéletet.

– Ez a kocsi a szegény ember tulajdona, és őt illeti. A komáját, aki ellopta tőle élete végéig tömlöcbe vetem.

– Jaj, fenséges királyom, – kiáltott fel a szegény ember – csak azt ne! Nem akarok komámnak semmi rosszat, hiszen van neki egy véka pulyája, kiket fel kell nevelni. Kérem fenségedet, kegyelmezzen meg neki!

A király elnevette magát, és csodálkozva megkérdezte:

– Akkor mondd meg, mi legyen a büntetése, ha már ennyire véded?

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom. Nem vagyok a törvények tudóra. Nem tudom, miképpen kell megbüntetni a vétkest. Én annak is nagyon örülnék, ha komám a vásári sokadalomban bocsánatot kérne tőlem.

A szegény ember komája irulva pirulva, majdnem a föld alá süllyedve nagy nehezen kinyögte:

-Komám, bocsánatodat kérem, amiért fondorlatos módon eltulajdonította a kocsit.

Mire végére élt a mondókájának úgy megizzadt, hogy patakokban ömlött róla a veríték.

A király megkönnyebbülten megjegyezte:

– Minden jó, ha vége jó. Ezentúl éljetek békességben egymással, és tiszteljétek egymás tulajdonát.

Úgy látszott a szegény ember komája is megfogadta ezt, mert ezentúl becsületes, rendes fuvaros vált belőle.

Talán így volt, talán nem. Ha nem hiszitek járjatok utána!

Butuska királylányka

Valamikor nagyon régen, túl az Óperenciás – tengeren, de még a Nekeresdi üveghegyen is, volt egy gyönyörű ország. Ennek közepén egy magas hegy tetején állt egy arany vár, és ebben lakott egy öreg király feleségével és leánykájával Napsugárkával.

Olyan szép volt a királykisasszony, hogy csodájára jártak a világ mind négy tájékáról, de sajnos volt egy aprócska hibája. A királylány egy kicsit butácska volt. Nem tudott sem írni, sem olvasni. Pedig az országban még a libapásztor lányok is ismerték az ábécét és olyan jól tudtak számolni, hogy tanítójuk nem győzte dicsérni őket. Kellett is, hogy tudjanak számolni. Hiszen, ha csak egy liba is hibázott, amikor hazahajtották a szárnyasokat a mezőről, lett volna nemulass! Apjuk tán még szíjat is hasított volna a hátukból. Jobban tették, hogy még a hazatérés előtt megszámolták őket. Ha kellett, akkor akár többször is.

A királykisasszony még kettőig sem tudott elszámolni. Édesapja a leghíresebb professzorokat hozatta a várba, hogy lánya fejébe okosságot csöpögtessenek. A király aranyat, ezüstöt ígért annak a professzornak, aki megtanítja lánykáját írni és olvasni. Tanultak reggel, tanultak este, de a királylányka csak nem akart okosodni. A tudományok tudorai mindent elkövettek, hogy tanítványuk csak egy picinykét többet tudjon és ne legyen butuska. Az alattvalók ne pusmogjanak a háta mögött, ha apjával sétálgat a hetivásár sátrai között.

Egyik professzornak sem sikerült megtanítani Napsugárkát. Amit egy nap megtanult nagy keservesen, azt elfelejtette másnapra, és mindent kezdhettek elölről. Az ábécét sem bírta megtanulni. Hosszú napok múltával is csak az „A” betűnél tartottak, és akkor meg sem említettem számolni is meg kellett volna tanulni, hogy le ne maradjon a libapásztor leánykáktól.

Egy idő után mindegyik professzor feladta. Logó orral elsomfordáltak és soha többé még csak a vár környékére sem néztek. Messze elkerülték, hogy ne kelljen találkozniuk a szomorú királlyal és feleségével.

Napsugárkát nem búslakodott, hogy valamennyi professzor faképnél hagyta. Sőt örült neki, hogy az a sok okos ember nem nyaggatja nap, mint nap. Azt tehet, amit csak akar, nem kell órákon át vastag könyvek fölé hajolnia és magolni azokat, amiket a szigorú professzorok feladtak neki.

Apját nagyon bántotta, hogy Napsugárka nem képes megtanulni a legalapvetőbb dolgokat, és országa legbutább leánykája. Már éppen azon gondolkodott, hogy elhajítja koronáját és világgá megy. Minek neki a királyság, ha lánya semmit sem tud megtanulni. Felesége is reggeltől estig itatta az egereket, sőt sokszor még éjjel is zokogott, és fáradtan ébredt el, amikor a napsugarak bekukucskáltak a szobába.

– Mit tegyünk, drága feleségem? – kérdezte a király.

A király felesége tanácstalanul széttárta a kezét és az ablakhoz lépett. Amint ott nézelődött, egyszer csak látja, hogy egy legény közeledik az úton.

– Nézze csak királyi férjem! – mondta. – Egy fiatal legény közeledik a vár felé. Vajon, mit akar? Látszik rajta, hogy már régóta gyalogol és nagyon fáradt. Poros a ruhája, poros a saruja. Bizonyára meg is éhezhetett a hosszú út alatt.

A király is az ablakhoz lépett és kiszólt a strázsálónak, hogy engedje be a várba.

Igaza volt a királynénak, a legény valóban messziről jött és nagyon elfáradt. Az utolsó métereket már alig bírta megtenni segítség nélkül. Még szerencse, hogy a strázsáló belé karolt és felvezette a trónterembe.

– Fenséges királyom, íme, a legény! Fenséged elé vezettem.

A királyi pár végignézte a legényt majd a király kíváncsian megkérdezte tőle:

– Mi járatban vagy errefelé, fiam?

– Munkát keresek, de először szeretnék megpihenni és valamivel megtölteni a bendőmet.

– Munkával sajnos nem szolgálhatok, de szívesen meghívlak. Reggelizzél velünk, mi is éppen erre készülünk. Gyere velünk az étkezőbe, ahol már a szolgák bőségesen teli rakták az asztalt mindenféle étekkel, itallal. Utána majd keresünk számodra egy vackot, és kipihenheted magad.

A legény elfogadta a királytól a meghívást és jóízűen falatozni kezdett a hatalmas, minden jóval teli rakott asztalnál. Ott annyi étel, ital volt, hogy egy egész falunak elég lett volna. Azt sem tudta, mihez nyúljon először.

Az asztalnál ült a király leánykája is. Feltűnt a legénynek, hogy milyen sok butaságokat kérdez szüleitől.

– Kedves királyi apám,- kezdte csicsergő hangján – a hangyákat, miért nem patkolja meg a kovács? A folyók, miért nem visszafelé folynak? A bárányfelhők szőréből, miért nem fonnak fonalat és ebből a takács miért sző kelmét?

Így ment ez egész reggelizés alatt. Be nem állt a szája. Egyik kérdés után jött a butábbnál butább másik kérdés. Apja csak hümmögött és szörnyen szégyellte magát a jelenlevők előtt. Hiába csitítgatta, hogy majd reggeli után válaszol kérdéseire. A lány nem hagyta abba.

Egy darabig a legény némán hallgatta. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de egy idő után megunta és a királyhoz fordult:

– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom. Még ha fejemet is veszi, mondanék valamit.

– Mondd csak fiam! Úgysem tudsz butábbat mondani, mint leánykám.

– Éppen a királykisasszonyról kívánnák néhány szót ejteni. Butácska az eszemadta, de erre van gyógymód.

Amikor a teremben levők ezt meghallották felcsillant a szemük. Főleg a király lett nagyon izgatott.

– Halljam, fiam, halljam! Busásan megjutalmazlak, ha okossá teszed leánykámat.

– Nem nagy ügy – nevette el magát a legény. – Csak annyit kérek, hogy a királykisasszony hadd jöhessen el velem faluról falura vándorolni. Mire visszaérünk olyan okos lesz, mint a leghíresebb professzora. Az élet megtanítja mindenféle tudományra.

A királynak nem nagyon tetszett az ötlet. Nem tudta elképzelni, hogy meg kell válnia egyetlen magzatától hosszú időre és ki tudja, merre kóborol majd a legénnyel. Végül nagy nehezen mégis belegyezett és a szolgák összekészítették a lány úti csomagját, ami olyan nagyra sikeredett, hogy hatökrös szekér nem bírta volna elhúzni. Amikor a legény ezt meglátta, mindjárt felnevetett és mondta.

– Nem kell nagy pakk. A leányka hozzon magával csak egy váltás fehérneműt, a többit majd megoldjuk az út folyamán. Bízza csak rám nyugodtan leánykáját, fenséges királyom. Meglátja nem fog csalódni bennem. De mielőtt elindulnánk, kicsit pihennék, mert amint mondtam nagyon fáradt vagyok és ez a sok étel is megfeküdte a bendőmet.

A legény leheveredett a számára kijelölt vackába és három napig aludt egyfolytában. Már azt hitték meghalt, de harmadik nap reggelén egy nagyot nyújtózkodott és csak ennyit mondott:

– Azt a kutyafáját, milyen jót aludtam. Most már igazából útnak eredhetünk.

A király elbúcsúzott a lányától és a vár nagy ablakából hosszan integettek utánuk egészen addig, míg el nem tűntek a magas hegyek között.

Eleinte a királykisasszony hallgatott, mint a hal. Valójában nem tudta, mi fog történni vele. Egyszer csak megeredt a nyelve és ugyan azokat a butaságokat kérdezgette, mint apjától az asztalnál.

– Te legény, a hangyákat, miért nem patkolja meg a kovács?

– Fogjál egyet és vidd el magad a kovácshoz, és akkor megtudod! - válaszolta neki a legény.

– Hol tudok hangyát fogni?

Éppen egy nagy hangyaboly mellett haladtak el és a legény rámutatott:

– Nézd, abban a kis dombocskában laknak a hangyák, dugd bele a kezed és fogjál meg egyet!

A királylány nem sejtett semmi rosszat. Kicsinyke, kényes kezecskéjét beledugta a hangyabolyba, ahol milliónyi vöröshangya lakott. A hangya egy olyan népség, aki nem szereti, ha zavarják, és ezért ahányan csak voltak, mind egyszerre martak bele a királykisasszony kezébe.

– Jaj, jaj! – kiabálta az kétségbeesve. – Segítség! Megtámadtak a hangyák megeszik a kezemet.

A legény elnevette magát és mondta:

– Le kell mosni gyorsan vízzel.

– Hol találok én itt a pusztaságban vizet? – nézett körül a királykisasszony kétségbeesve.

– Íme, ott egy csordogáló patak. Menjünk oda és vízében fenséges királykisasszony megszabadulhat ezektől a kis várszívóktól.

Patakhoz szaladtak és a megriadt lány azonnal beledugta kezét a jéghideg vízbe. Most nem jajgatott, hogy megfagy kezecskéje, mert a csípések után jól jött a hűsítő simogatás. Egy idő után, amikor elmúlt az égető fájdalom a porul járt leányka hálálkodva sóhajtott fel:

– Milyen jó, hogy a patak nem visszafelé folyik! Ha így lenne, akkor én most, hogyan tudtam volna megszabadulni ezektől a hangyáktól. Valószínűleg a kovács is ezért nem patkolja meg őket. Meg különben is nincs neki ilyen kicsi patkója.

Még mielőtt tovább mentek volna a királylány felnézett az égre, ahol bárányfelhők gyülekeztek és elgondolkodott:

– Hogy is lehetne felhőkből fonalat fonni és belőle kelmét szőni, hiszen azoknak nincs szőrük. Csak a képzeltük, hogy azok barikák. Keressünk inkább igazi birkákat, nyírjuk meg őket, és kérjük meg valakit, hogy fonjon fonalat és utána elvisszük a takácshoz, aki majd apámnak, anyámnak szép kelmét sző belőle!

Tetszett a felelet a legénynek, majd így szólt a királylányhoz:

– Az élet megtanított sok mindenre, amire a professzorok képtelenek voltak. Ne feledd az élet a legjobb tanító. Ezentúl már nem leszel butuska királykisasszony. Már csak a betűvetést és a számolást kell megtanulnod, ami nem is olyan nagy dolog, ha elég szorgalmas vagy. Most már nyugodtan visszamehetünk szüleidhez.

A várban nagy volt a csodálkozás, hogy ilyen hamar visszatértek. Nem akarták elhinni, hogy a király lánya megokosodott és soha többé nem kérdezett butaságokat.

A legényt a király kinevezte udvari tanítónak és nem volt ellenére, amikor a fiatalok bejelentették, hogy egymásba szerettek és össze akarnak házasodni.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek. Én is hivatalos voltam a lagziba, és olyan jót múlattam, hogy még most is sajog a lábam a sok tánctól.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Itt a vége, fuss el véle!

Királyi lakoma

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az égig érő üveghegyen is, volt egy ország, amelynek királya arról volt híres, hogy állandóan evett. A szakácsok egymás után hullottak ki mellőle, mert nem győztek annyit sütni – főzni, amit a király meg nem tudott volna enni.

Csak evett és evett, tömte magába a finomabbnál finomabb falatokat. Végül már olyan kövér volt, hogy egy másik, nagyobb várat kellett építeni számára. De ez is csak ideig – óráig volt jó, mert hamar kinőtte. Egyre nagyobb vár épült a régi helyébe. Amikor befejezték az építkezést, és a király birtokába vette. Mindig hatalmas lakomát csapott a várszentelés tiszteletére. Ilyenkor a szolgák hatalmas tálcákon hordták a finomságokat, és üveghordókban gurították a tüzes bort. A várban szólt a zene, és mindenki ropta a táncot, amíg csak el nem fáradt. Közben a király tömte magába a nagy húsokat méztől csöpögő édességeket, amit éppen elébe raktak.

Népe sajnos éhezett, mert a katonák mindent elvettek tőlük, hogy a királyt jól tudják tartani. Szegények éjjel – nappal robotoltak, de mégis üres volt a kamrájuk. Amint valami beérett, mindjárt jöttek a katonák, és elvitték a termést, felforgatták a házat. A malackák alig tudtak meghízni, mert a király imádta a friss, ropogós malachúst. Mindennap le kellett vágni neki egyet. Ha véletlenül nem volt az asztalon malachús, akkor mérges volt, toporzékolt, és kiabált a szolgáival. Aki közelében volt, azt botjával hátba vágta.

A királynak volt egy kiskondása Palkó. Eleinte tűrte a koronás fő sanyargatásait, de egy nap elhatározta, hogy megleckézteti a királyt.

Felment a palotába, és kihallgatást kért az uralkodójától.

– Mondd fiam, de szaporán, mit akarsz? – biztatta a király a kiskondást, és egy jókora húsba harapott, majd azt leöblítette egy kupa borral.

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, kigondoltam egy kitűnő lakomát ön és becses családja számára. Olyan mennyei eledelben lesz része, hogy a végén megnyalja mind a tíz ujját.

Felcsillant a király szeme, mert odavolt a különleges étkekért.

– Mi légyen az? – kérdezte kíváncsian.

– Most még nem árulhatom el, de ígérem nagy meglepetésben lesz része.

A király oldalát furdalta a kíváncsiság, de mégis engedett a kérésnek, és türelmetlenül várta a lakomát.

Közben a kiskondás nekilátott a főzésnek és sütésnek. Legalább is úgy tett, mintha a királyi konyhában készítené az ételeket, amelyek délben az asztalra kerül. Az éléskamrából kihozatott mindenféle nyersanyagot, amit csak találtak ott, de azokat szép sorjában kiadogatta az ablakon az ott várakozó fuvarosnak. Amikor kiürült az éléskamra, mondta:

– Vidd ezeket, az élelmiszereket a faluba, és oszd szét a nép között, hogy legalább egyszer életükben lakjanak jól!

Mialatt a király várta a finom ebédet, a kiskondás a közeli folyópartról hozott egy nagy kosár kavicsot, és telerakta vele a tűzhelyen lévő fazekakat, lábasokat. Úgy tett, mintha valóban szorgoskodna a konyhában.

Sok idő telt el, és a király egyre éhesebb lett. Szalajtotta a komornyikot, hogy kérdezze meg, mikor lesz kész az ebéd, mert már olyan éhes, hogy a követ is megenné? Erre a kiskondás azt felelte:

– Mondd meg a királynak, hamarosan elkészül az ebéd!

Visszament a komornyik, és átadta az üzenetet. De a királyt ez nem nyugtatta meg, mert egy kis idő múlva, újra szalajtotta a komornyikot. Ezt legalább háromszor megismételte, és amikor már negyedszerre a katonáit küldte a konyhába, hogy hozzák a színe elé a kiskondást, amiért késlekedik az ebéddel.

– Fenséges királyom, elkészült a királyi lakoma. Jó munkához idő kell. Minden egyes alkalommal azt üzente, hogy olyan éhes, hogy még akár a követ is megenné. Ezt most bebizonyíthatja ország – világ előtt.

– Na, végre! – rikkantotta el magát a király meglátva a gőzölgő tálakat, edényeket.

Csurig merte tányérját kőlevessel és mohón nekilátott az evésnek. De alig kapta be a kanalat a szájába, fogai belekoccantak a kavicsba. Majdnem valamennyi, ami még megvolt kihullott. Mérgesen felüvöltött:

– Te ördögfajzat, mit főztél? Mindjárt karóba húzatlak.

A kiskondás nem ijedt meg. Ablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy jól hallhatóak legyenek a külső zajok.

– Fenséges királyom, hallgassa csak népének, hogy ízlik a kőleves! Ők minden nap ilyet esznek. Annyira szeretik, hogy örömükben még kurjongatnak is.

Valóban a faluból vidám mulatozás zaja hallatszott fel a várba. Nem csoda, hiszen a szegény nép a kapott elemózsiából olyan királyi lakomát csapott, hogy heted hét határba eljutott a híre.

De ezt a király nem tudta, azt hitte, népe is ugyanazt eszi, mit ő. Elszégyellte magát, és kanalazni kezdte a kőlevest. Végül elégedetten megjegyezte:

– Finom volt. Te legény, máskor is főzzél nekem ilyet! Tudod, mit, kinevezlek udvari főszakácsnak.

Így is lett. A király ettől a naptól fogva azt ette, amit a népe. Egy – kettőre lefogyott, nem evett annyit. Rendes király vált belőle, mert a kiskondás még dolgozni is megtanította. Ha szükség volt, akkor kapát, kaszát ragadott, és reggeltől estig a mezőn szorgoskodott a többiekkel együtt. Amikor azt tapasztalta, hogy a városokban, falvakban éheznek az emberek, akkor ő is összehúzta a nadrágszíját, kinyittatta éléskamrájának az ajtaját, és onnan adott a szegényeknek ennivalót.

Mindenki elégedett volt vele, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.