TARTALOM
Faluszélén egy kicsi háznak udvarán két galambgyerek összeveszett egy szalmaszálon. Egyik sem akarta elengedni a szalmaszál végét.
– Én láttam meg először – mondta az a galambgyerek, amelynek a fején egy sötét pötty díszelgett.
– Nem igaz, a szalmaszál az enyém. Hozzám volt közelebb, ezért engem illet a szalmaszál.
Hiába volt minden magyarázkodás, egyik sem engedett. Makacsul ragaszkodtak a szalmaszálhoz.
Elhatározták, hogy elmennek a bíróhoz, és megkérik, mondja meg kinek, van igaza. Addig a szalmaszálat letétbe helyezték a tyúkanyónál.
– Kedves tyúkanyó, amíg a bírónál leszünk, légy szíves vigyázz a szalmaszálunkra!
– Természetesen, aranyoskáim vigyázok rá. Menjetek csak nyugodtan.
A két verekedő galambgyerek elment a bíróhoz, és előadták panaszukat.
A bíró eleinte tanácstalan volt, mert bírói pályafutása alatt még nem találkozott hasonló esettel. Hosszasan nézte a vastag törvénykönyvet, kereste a megfelelő jogszabályt, ami ide vonatkozhat. Bármennyire is szerette volna nem talált ide illő regulát..
A törvény nem szólt arról, ha két galambgyerek összeveszik egy szalmaszálon, akkor mi a teendő, hogy kell megoldani az esetet.
Bíróuram kénytelen volt maga kitalálni valamit. De mit?
Egyiket sem akarta megrövidíteni. Ha ennek ad igazat, akkor a másikkal jár el igazságtalanul.
Mi tegyen?
A bírói pálya nem is olyan könnyű, mint sokan gondolják. Sokszor napokig kell tépelődni egy ügyön, míg az ember meghozza a döntést. Most is tanácstalan volt. Nem tudta kinek ítélje oda a szalmaszálat. Szeretett volna igazságos lenni, hogy senki ne haragudjon meg rá.
Hosszú gondolkodás után ezt mondta:
– Sokkal összetettebb az ügy, mint gondoltam. Most nem tudok ítéletet hozni. Jertek vissza holnap, addig talán kisütök valamit. Hogy időtök ne vesszen kárba, menjetek a kertembe, és ott van egy nagy szalmakazal. Hordjátok át a kert másik végébe. A munkadíjat majd leszámítjuk a honoráriumból. No, induljatok!
A galambgyerekek kénytelenek voltak a kertbe menni, és csőrükkel egyenként elhordani a rengeteg szalmaszálat. Egész nap ide-oda röpködtek a kertben. Végül egyik meg is jegyezte:
– Ha most kiválasztanánk egy szép szalmaszálat, nem kellene veszekednünk.
– Jól beszélsz barátom – helyeselt a másik galambgyerek – Itt annyi szalmaszál van, ha kettőt elveszünk belőle észre sem veszik.
– Akkor meg mire várunk? Válasszunk egyet – egyet magunknak, és menjünk haza!
A két galambgyerek lázasan nekilátott szalmaszálat keresni. Annyi szép szalmaszál volt a kazalban, hogy alig tudtak választani. Végül nagy nehezen megtalálták azt a szalmaszálat, amelyet majd hazavisznek.
– De mit mondjunk majd a bírónak? – kérdezték egymást – Lehet, hogy bíróuram megharagszik, ha meghallja, már nem tartunk igényt a szolgáltatására.
Addig tanakodtak, míg az egyik rászánta magát, és a bíró ablakához repült. Illően bekopogott rajta.
– Ki az? – hallatszott bentről a bíró hangja.
– Mi vagyunk a két galambgyerek.
– Mondtam, hogy holnap gyertek vissza! Még ma nem hoztam ítéletet. Majd éjjel megálmodom, hogyan osszuk el igazságosan a szalmaszálat. Végeztetek a munkával, amire megkértelek bennetek?
– Bíróuram, éppen ez miatt merészkedtünk zavarni kendet, mert a szalmaszálak hordása közben rájöttünk, hogy a világon annyi más szalmaszál van. Nem éri meg azért az egyetlen szalmaszálért veszekedni. Jobbam tesszük, ha most kibékülünk és hazamegyünk.
– Okos gondolat – pödörte meg a bajszát a bíró –menjetek Isten hírével!
– Tartozunk-e valamivel? – kérdezték a galambgyerekek.
– Tartozni? Ugyan mivel? Hiszen ti találtátok meg bajotokra a megoldást. Igazságtalan lenne, ha most ezért pénzt kérnék el.
A galambgyerekek megköszönték a bíró segítségét, és hazarepültek a kiválasztott szalmaszálukkal.
A bíró meg az ablakban állva álmosan dörmögte:
– Ha valaki nagyon akarja, akkor megtalálja maga is a bajára a megoldást. Nem kell ezért bíróhoz menni.
Hogyan járt túl a kisnyúl a vadász eszén
Hol volt, hol nem volt, a falunkhoz közeli erdő szélén, ahol a virágos rét kezdődik, ott volt a kisnyúl háza sárgarépa kerítéssel. Ha nyuszika megéhezett, akkor csak letört egyet a kerítésből és vidáman elropogtatta. Így a kerítést gyakran kellett pótolni, de ez nem volt probléma. Volt neki egy jó barátja a faluban a tarka macska, aki mindig hozott neki ajándékba sárgarépát Mariska néni kertjéből.
Egyik nap is, amikor éppen azon tanakodott, melyik sárgarépát fogyassza el, megjelent a határban a vadász a félelmetes puskájával.
A kisnyúlnak már nem volt ideje befutni a házba, hogy elrejtőzzön előle. A vadász meglátta és emelte is puskáját feléje.
De még mielőtt eldördült volna a fegyver a kisnyúl így szólt a vadászhoz:
– Vadász bácsi, ne tessék lelőni!
A férfi nagyon meglepődött. Még sohasem hallott beszélő nyulat. Csodálkozva nézett a kicsi tapsifülesre.
– Te tudsz beszélni?
– Igen tudok – válaszolta a kisnyúl. – És még van kettő testvérem, akik írni és olvasni is tudnak.
Ezeket hallván a vadász szeme még jobban kikerekedett és leeresztette a puskáját.
– Ha elvezetsz testvéreidhez, akkor megkegyelmezek neked – mondta a férfi, azt remélve, hogy csodanyulakra tehet szert, ha mindhárom állatot megszerzi magának.
Majd a városban mutogatja a beszélő, író és olvasó nyulakat, amiért sok – sok pénzt fog kapni. Meggazdagszik, szép emeletes házat vesz magának és ő lesz a környék leggazdagabb vadásza.
Ezekről kezdett el magában ábrándozni, amint egyre közelebb ment a kisnyúlhoz.
– Elvezethetem – válaszolta ravaszkásan a sárgarépa kedvelő nyuszi. – Ezen ne múljon. Bizonyára testvéreim örülnek a látogatásának, kedves vadászbácsi.
– Azt meghiszem, aranyom. Nem mindennapi látogatás lesz.
Elindultak egyenesen át az erdőn. Elől ment a kisnyúl és utána a vadász. Mentek, mentek, de nem akartak odaérni.
Egy idő után a vadász türelmetlenkedni kezdett:
– Soká érünk még oda? – kérdezte.
– Még egy kicsit mennünk kell – felelte a tapsifüles és egyre beljebb vezette a puskás embert az erdőbe.
Végül már a fák és bokrok olyan sűrűek voltak, hogy alig láttak el az orruk hegyéig. A kisnyúl könnyen szaladt hiszen kicsinyke volt, de a vadász minden lépésnél egy fának ütközött vagy arcát, karját összeszurkálták a tüskék és ágak. Ilyenkor mindig hangosan felszisszent.
– Te nyúl mindjárt lelőlek, ha azonnal nem vezetsz a testvéreidhez – mondta mérgesen és apuskája csövét a kicsi állatra irányította.
– Mindjárt ott leszünk. Még pár lépés és találkozhat testvéreimmel – válaszolta és a vadászt egy nagy, mély szakadékhoz vezette.
Az a sötéttől nem látta, mi van előtte, és a fák is eltakarták a kilátást. Azt sem tudta, hol van. Errefelé még sohasem járt.
Amikor már egészen közel voltak a szakadékhoz a kisnyúl megállította a vadászt.
– Itt tessék megállni! Szólok testvéreimnek nyissák ki a kaput és amikor jelt adok, beléphet a kertünkbe.
A kapzsi ember remélve, hogy hamarosan megkaparinthatja a három nyulat és tetemes haszonra tehet szert. Közben kicsi nyuszika úgy tett, mintha valóban a testvéreinek szólt volna.
– Testvérkéim, nyissátok ki a kaput! Vendég érkezik hozzánk. Fogadjátok szeretettel! – kiáltotta el magát és a vadászt előre engedte, aki mit sem sejtve, mint egy teli zsák beleesett a szakadékba. A kisnyúl búcsúzóul még utána szólt. – Remélem tetszik a vendéglátás!
Szerencséje volt a vadásznak. Nem törte ki a nyakát, megúszta élve, de sok időbe tellett neki, amíg kikecmergett. Elment a kedve a vadászattól és soha nem fogott puskát a kezébe, a kisnyúl és a többi állat örömére.
Itt a vége, fuss elvéle! Jó éjszakát, gyerekek! Álmodjatok szépeket!
Jó kisfiú, rossz kisfiú
December volt, és már a fákról lehullott minden levél, éjjelente fagyos szelek jártak, aki csak tehette behúzódott a jó meleg szobába. A gyerekek várták a Mikulást. Minden nap kíváncsian kérdezgették szüleiket, hányat kell még aludni? A közelgő nagy nap előtt lázasan tisztogatták cipőjüket, csizmájukat azt remélve, hogy a fehér nagy szakállú Mikulás jól megtömi ezeket minden jóval.
Az egyik faluban volt két kisfiú. Az egyik jó volt, a másik rossz. A jó kisfiú édesapja, édesanyja büszkesége volt. Mindenhol dicsekedtek is vele.
Ellenben a szomszédban lakó kisfiú nagyon rossz volt. Soha nem fogadott szót. Állandóan a rosszaságon járt az esze. Szegény szülei nem győztek szégyenkezni miatta.
Természetesen mindkét kisfiú nagyon várta a Mikulást. Hosszú listát írattak édesanyjukkal, hogy mit szeretnének kapni. Kívánságaik közt rengeteg ajándék szerepelt. Nem is lehetne itt most mind felsorolni.
Végre elérkezett a várva várt nap. Este mindkettő kisfiú édesanyja megkérte a fiúkat, hogy tisztítsák ki a lábbelijüket, amibe majd a Mikulás belerakja az ajándékokat.
A jó kisfiú azonnal neki állt a csizmájának a fényesítésének. Kicsinyke kezeivel szorgalmasan kefélte, sikálta, hogy minél tisztább és fényesebb legyen. Egy fél óra múlva a csizmácska szebb volt, mint új korában. Édesanyja egészen elérzékenyült a fia szorgoskodása láttán.
A rossz kisfiú húzta, halasztotta a csizmatisztítást.
– Ráérek még – mondogatta, amikor édesanyja figyelmeztette, hogy nemsokára itt a Mikulás.
Végül a csizma sárosan került ki az ablakba. Nagy sárdarabok lógtak le az oldalán.
Mikulás mindezt látta a mindent látó szemüvegével. Mérgesen csóválta a fejét. Elhatározta, hogy csak virgácsot visz a rossz kisfiúnak. Így akarta megbüntetni, amiért rossz és rendetlen.
A krampuszaival összekészítette névre szólóan az ajándékokat.
Egy földi halandó talán nem is tudja, hogy ez milyen nehéz, és fáradságos munka. Már hetekkel előtte reggeltől késő estig kell csomagolni, készülődni. Mindent jól átnézni, ellenőrizni. A nagykönyvét nézegetni, amiben fel van írva, ki milyen rossz fát tett a tűzre, vagy épen milyen jó cselekedet kötődik hozzá az egész év során.
Mindezt Mikulás szívesen tette. Igaz a krampuszok sokszor lázadoztak a sok munka miatt. Jobban szerettek volna hancúrozni a hóesésben, vagy a rénszarvasok orra alá borsot törni. De ezt a Mikulás nem engedte meg. Főleg akkor, amikor körmükre égett a munka.
– Krampuszkák, majd, ha kihordunk minden ajándékot, akkor pihenhettek, szaladgálhattok a havas erdőben – mondta nekik szigorúan.
– Pedig olyan jó lenne egyet játszani – jött hamarosan a válasz.
– Erre most nincs idő. Holnap Mikulás, és még rengeteg a dolgunk. Siessetek, ne lazsáljatok! Munkára fel! Egy – kettő.
A krampuszok dunnyogva, kicsit keletlenül folytatták a készülődést.
Talán ekkor történt meg a baj. Összecserélték a jó kisfiú és a rossz kisfiú ajándékát. Ez akkor még nem derült ki. Mikulás azt hitte minden a legnagyobb rendjén van. Elégedetten pakolta be a sok – sok csomagot a puttonyába, hogy másnap kora reggel útnak induljanak rénszarvasszánon a szépen kivilágított Tejúton.
A földkerekség minden gyermeke nagyon izgatott volt. Mindenki már órákkal előbb az ablakok előtt toporgott. A jó kisfiú és a rossz kisfiú sem volt kivétel. Mindketten nagy áhítattal várakoztak.
Mikulásnak elég egy pillanat, amikor a kisemberkék figyelme lelankad, ilyenkor szokta az ajándékokat a lábbelikbe helyezni, és gyengéden megkocogtatni az ablakot.
Most is így történt, pedig szerették volna meglesni a nagy szakállút. Csak annyit láttak, hogy a csizmácskákban van valami.
Azonnal odarohantak. A jó kisfiú hangos sírása kezdett, amikor meglátta a virgácsokat.
A rossz kisfiúval meg madarat lehetett volna fogatni örömében, mert a sáros csizma telis-tele volt mindennel. Ugrált, kiabált örömében. Szülei is nagyon elcsodálkoztak, s egyáltalán nem értették a dolgot.
Mikulásnak nagyon jó füle van. Messziről meghallja a sírást vagy a nevetést.
Mindjárt meg is állította a rénszarvasokat és felrakta a mindent látó szemüvegét.
– Ajaj! – mondta rosszkedvűen – Össze lett keverve a gyerekek ajándéka. A jó kisfiú kapta a rossz kisfiú ajándékát, a rossz kisfiú meg a jóét. Ez így nincsen rendjén. Azonnal ki kell javítani a tévedést.
Titkon sejtette, hogy ebben valószínűleg a krampuszkák keze is benne van. Ennek ellenére mégsem merte megszidni őket. Ki tudja? Hátha mégis ő tévedett. Nem lenne csoda, amikor Mikulás tájékán rengeteg a munka, meg arról sem lehet megfeledkezni, hogy már nem fiatal.
Elhatározta, hogy visszamegy a két gyermekhez, és elrendezi a tévedést.
Nagy öröm volt, ahol a rossz kisfiú lakott. Szülei sem értették, hogy mi történt? Hogyan lehetséges ez? Virgács egy szál se. Itt bizonyára valami félreértés történhetett.
Ellenben a jó kisfiú szinte semmit sem kapott. Egy – két szaloncukron és virgácson kívül üres volt a kis csizma.
– Édesanyám, miért nem hozott ajándékot nekem a Mikulás? – sírta el magát a kisfiú. – Pedig én jó voltam. Minden nap segítettem a felnőtteknek. Azt mondtad, Mikulás bácsinak olyan szemüvege van, amivel lát minden gyereket. A nagykönyvébe felírja, ki jó, ki rossz.
A nő nem tudott, mit felelni a fiának. Õ sem értette az esetet.
Közben a Mikulás két levelet írt. Az egyiket a jó kisfiúnak, a másikat meg a rossz kisfiúnak. Az elsőben bocsánatot kért, amiért hibázott. A varázspálcája segítségével helyre hozta a hibát, és jó kisfiú megkapta a várva várt ajándékokat.
Igazából a másikkal volt bajban. Ugye ti is tudjátok egy Mikulás mindig jószívű. Sajnálta volna visszavenni azt a sok finomságot, kisautót, mesekönyvet, amit a rossz kisfiúnak vitt. Helyette inkába ezt írta a levelébe:
"Tudom jól, hogy egész évben rossz, csintalan fiúcska voltál. Igazából nem érdemled meg ezt a rengeteg ajándékot. Ennek ellenére megelőlegezem, hogy jövőre te is jó kisfiú leszel, és nem kell beírnom a nagykönybe minden napra: ROSSZ KISFIÚ VOLT."
Így most már mindegyik házban nagy volt az öröm, és a Mikulás is hazamehetett a messzi Északi-sarkra a nehéz, fárasztó nap után.
Még mielőtt beléptek volna a házuk ajtaján, a Mikulás meghuzigálta krampuszkái füleit.
– Gézengúzok, bizonyára ti cseréltétek össze a csomagokat. Többé ilyen elő ne forduljon!
Modern Mikulás
Mikulás még a nyár derekán elhatározta, hogy lecseréli a rénszarvas szánját motorosra. Ma már senki sem jár állatokkal vontatott járművekkel. Eljárt felettük az idő. Úgy illik, hogy a Mikulás is szuper modern szánnal vigye az ajándékot a gyermekeknek.
Álruhában elment egy ilyen szánokat árusító áruházba. Kiválasztotta a legszuperebb szánt, majd hazaszállította titokban, hogy még a krampuszok sem tudtak róla. Jól eldugta egy hatalmas hókupac alá.
Tudom, hogy most csodálkoztok, nyáron, hol talál az ember havat? De bizonyára nagyon jól tudjátok, ahol a Mikulás lakik az Északi-sarkon0, ott még a legmelegebb nyáron is megmarad a hó és jég. Így könnyűszerrel el tudta rejteni a kíváncsi szemek elől.
Egész addig nem is volt belőle baj, amíg el nem jött a készülődés ideje.
Legjobban a rénszarvasok lepődtek meg, amikor tudomást szereztek arról, hogy ezentúl rájuk nem lesz szükség. Soha többé nem kell repíteni a sok – sok ajándékkal felpakolt szánt a téli, csillagos égen.
Ez nagyon fájt nekik. Mindjárt sírva is fakadtak. Könnyeikből azonnal igazgyöngyök lettek, amik szétgurultak a földgolyón.
Mikulás próbálta vigasztalni őket, de akármit is ígért a rénszarvasokat nem tudta megnyugtatni.
– Kedveskéim, – mondta nekik – eleget dolgoztatok életetekben. Eljött a pihenés ideje. Örüljetek, hogy többé nem kell korán kelni, és egy röpke nap alatt körbeszáguldani a földgolyót. Meglátogatni minden kisgyereket, aki csak él szerte a nagyvilágban. Köszönöm, amit eddig értem tettettek. Ettől az évtől kezdődően motoros szánon viszem az ajándékot a kis cipőkbe, kis csizmákba.
A krampuszoknak sem tetszett a változás. Féltek ettől a modern masinától. Jobban szerették a jó öreg rénszarvasokat. Velük legalább lehetett tréfálkozni. Amikor Mikulás nem figyelt rájuk, meghúzhatták a rénszarvasok fülét vagy a farkát. De egy gépnek miét húzzák meg? Különben is olyan félelmetes a kinézése.
Ezért csak tessék – lássék segédkeztek a csomagolásban. Szerencsére a kicsi madarak segítettek, és így időben elkészültek. Nem kellett a lustaságuk miatt hiába várni a Mikulást.
Eljött a nagy nap. Már kora reggel, valójában még csak alig pirkadt mindenki talpon volt. Utoljára még egyszer ellenőrizték az ajándékokat. Megigazították a csomagokon a masnikat, majd Mikulás helyet foglalt a motoros szánon. Szegény rénszarvasok szomorúan kandikáltak ki az istállóból. Sóhajtozva mondogatták:
– Milyen nagy kár, hogy idén nem mi visszük az ajándékokat! Ezentúl mi már semmire sem leszünk jók.
Mikulás mindent úgy tett, ahogyan a motoros szán szerelője elmagyarázta neki. Többszöri próbálkozás után sem indult be a szán. Meg sem mukkant. Hiába forgatta az indítókulcsot, s tette sebességbe a járművet, az nem indult el.
Nem csak a Mikulás, de még a krampuszok is megijedtek. Mi lesz most? Már minden össze van készítve. A motoros szán hátulja roskadozik a rengeteg ajándéktól. Szégyenszemre el fog maradni az ajándékozás. Pedig a földgolyó összes országában várják a gyerekek.
– Mit tegyek? Mit tegyek? – sopánkodott a Mikulás.
Máskor mindig tudta a választ, de most semmi nem jutott az eszébe. Már nincs idő szerelőt hívni. Mire ideér, a világ másik feléről napok telnek el. Hogy néz ki, ha Karácsony után viszi az ajándékokat.
Ilyen még sohasem fordult elő. Mindig időben megérkezett a kicsi barátai legnagyobb örömére. Milyen nagy csalódás lesz, ha reggel üresen találják a csizmácskákat és kis cipőket. Soha nem fogják ezt megbocsátani neki. Ezért voltak jók egész évben, hogy ezen a nevezetes napon cserbe hagyja őket. Még a rossz gyerekeknek is szokott egy kis édességet tenni a virgács mellé, azt remélve, hogy a jövő évben megjavulnak.
Szegény Mikulást a sírás fojtogatta. Még a krampuszok is elérzékenyültek, pedig máskor mindig azon törték a fejüket, milyen komiszságot eszeljenek ki. Néha még a Mikulást sem kímélték.
Nagy csönd lett a környéken, csak a fagyos, északi szél dudorászott a háztetők fölött. Váratlanul egy kicsi madár szállt a rénszarvasok istállója felé. Ha nem kezdett el volna hangosan csivitelni, talán észre sem veszik.
– Mikulás bácsi! – csicseregte, ahogy csak a csőrén kifért. – Nincs semmi veszve! Az istállóban indulásra készen állnak a rénszarvasok. Csak gyorsan át kell rakni az ajándékokat a másik szánra, és gyorsan befogni elébe az állatokat.
Ezt meghallván a rénszarvasok, patájukkal akkorát dobbantottak, hogy majdnem beszakadt a föld.
Mikulásnak sem kellett még egyszer mondani, azonnal kiadta a parancsot:
– Egy – kettő! Átpakolni az ajándékokat! Szán elé fogni a rénszarvasokat!
Aki csak ott és a környéken volt segített a pakolásban. Ilyen gyorsan talán még sohasem telt meg a szán. A rénszarvasok maguktól álltak a szán elé. Alig várták, hogy útnak induljanak a csillagoktól ragyogó tejúton. A krampuszok újból vigyorogtak egymással versenyezve, ki tud rosszabb lenni. Az egyik még le is pottyant a szánról, de ahogy a közmondás mondja; csalánba nem üt a ménkű. Azonnal visszaugrott, és már száguldtak is, hogy minél előbb elvigyék az ajándékokat a gyerekeknek.
De már abba is hagyom a mesémet, mert hallom a közeledő csengettyűszót. Siessetek az ablakhoz, lessetek ki rajta, hátha megpillanthatjátok a Mikulást, ahogy repül a rénszarvasok által húzott szánon fent a magas égen!
HÁROM KISCICA
Volt egyszer három kiscica. Az egyiket Mircinek, a másikat Cirminek hívták. Sajnos a harmadik kiscicának nem volt neve.
Egy cica mégsem lehet név nélkül. Testvérei hiába javasoltak neki szebbnél szebb neveket, egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami kifogást.
Végignézték az összes cicanevet a Cicanév mutató nagykönyvben, de ott sem találtak megfelelőt.
Nagyon szomorkodott a három kiscica. Mi lesz most? Hol találnak testvérüknek egy szép nevet, amely neki is tetszeni fog?
A tyúkanyó azt javasolta menjenek el a bölcs bagolyhoz. Ő az állatok közt a legokosabb. Bizonyára tud segíteni.
Tetszett az ötlet a három apróságnak. Elhatározták, hogy felkeresik a bölcs baglyot.
Igen ám, de a bölcs bagoly egy sűrű erdő közepén egy hatalmas fa odvában lakott.
Mindenki tudja, milyen veszélyes az erdő, főleg cicák részére. Ott ezer veszély leselkedik rájuk. Róka, farkas és még ki tudja, milyen félelmetes vad.
Ennek ellenére mégis nekivágtak a nagy útnak. Még a gazdaasszonyuknak sem említették meg, hogy mire készülnek.
Egyszerűen csak reggel eltűntek a házból. Amint kiértek a faluból egy óriási réten kellett keresztülmenni. Olyan nagy volt, hogy mire átértek, úgy elfáradtak, hogy le kellett ülniük, pihenni.
Innen már jól látszott a félelmetes, sűrű erdő. Szegény cicák szíve mindjárt kalimpálni kezdett, amikor elindultak az erdő felé. Legszívesebben visszafordultak volna. Mindhármuknak eszébe jutott a jó meleg otthon, finom tejecskével.
Mégis csak mentek és mentek. Az erdő egyre közelebb került hozzájuk. Már nem volt visszaút, be kellett lépni a bokrok, fák közé, ahol sötét homály fogadta őket. Ez még csak hagyján lett volna, de az erdőben nagyon ijesztő hangok voltak. A fák ágain madarak rikácsoltak, amikor meglátták a három jövevényt. Mintha csak az erdő lakóit akarták volna figyelmeztetni, hogy három idegen érkezett az erdőbe.
Ebből lett a baj. A madarakra felfigyelt a ravaszdi róka is. Mindig irigyelte a macskákat, hogy a baromfiudvar közelében lehetnek. Gondolta, jól megleckézteti a cicákat.
Elősompolygott rejtekhelyéről, és elébük állt.
– Hová, hová kiscicák? Nem tudjátok, hogy ez az én területem? Engedély nélkül ti ide nem tehetitek be a lábatokat. Ezért most megbüntetlek benneteket. A büntetés pedig az lesz, hogy most azonnal felfalom az egyik cicát, a másikat holnap, a harmadikat meg holnapután. Ítéletem ellen nincs fellebbezés.
– Jaj, csak azt ne! – visította szinte egyszerre a három kiscica. – Kedves róka, könyörülj meg rajtunk! Ne egyél meg bennünket!
Nem volt kegyelem, amit a róka eltervezett, azt véghez is vitte. De most nem volt szerencséje. Amint az egyik kiscicát meg akarta fogni, váratlanul megjelent egy vadász a faluból.
– Nini, hiszen ezek Bözsi néni cicái! Ti meg, hogyan keveredtetek az erdőbe? – kérdezte. – Róka Rudi, min töröd a fejed, ha ezeket a cicákat bántani akarod, akkor ellátom a bajodat. Húzd el azonnal az irhádat, amíg lehet! Ne várd meg, hogy a puskámat levegyem a vállamról!
A rókának nem kellett mondani ezt még egyszer. Örült, hogy ép bőrrel megússza a találkozást a vadásszal. Úgy elszaladt, mintha ott sem lett volna.
A kiscicák nem győztek hálálkodni a vadásznak, amiért megmentette az életüket. Szép sorjában elmondták, miért vannak az erdőben. A harmadik névtelen társuknak nevet keresnek, és állítólag ebben a bölcs bagoly tud segíteni.
– Szerintem is – mondta a vadász. – Hogy ne kerüljetek, megint életveszélybe elkísérlek bennetek az odújához.
Ez nagyon megnyugtatta a három kiscicát. Most már vidáman, és bátran folytatták útjukat a bagolyhoz.
Szegény bagoly egész éjjel fent volt, figyelte a csillagok járását, de most mégis fel kellett ébrednie. Eleinte kicsit rosszkedvű volt a váratlan vendégek miatt. Amikor megtudta, hogy a cicák, miért keresték fel szíve megenyhült, és készséggel segített nevet találni a harmadik cicának.
– Legyen a neve Finci, úgyis olyan kicsi és aranyos. Nem is lehetne jobb nevet találni neki – mondta, majd visszabújt az odúba aludni.
Ez tetszett a kiscicáknak is, és ezentúl így hívták társukat.
– Most pedig cicusok irány hazafele! – mondta a vadász. – Ne féljetek, egészen Bözsi néni házáig kísérlek bennetek, aki már finom, meleg tejjel várja a három elkóborolt kiscicáját.
Mirci, Cirmi, és Finci boldogan elindult haza. Megnyugodtak, hogy már mindhármuknak van neve.
Beteg rókanéne
Erdőszéli kicsi házacskájában élt egymagában rókanéne. Férjét még nagyon régen elkapták a vadászok, fiai, és lányai mind megnősültek vagy férjhez mentek. Csak néhanapján látogatták meg öreg anyjukat. Nem bánkódott miatta, hiszen ez az élet rendje. Szépen éldegélt a kicsi házban, tette a dolgát, mint minden öreg rókaanyóka. Néha meglátogatta barátnője, és ilyenkor hosszasan elbeszélgettek mindenféléről, felidézték ifjúságukat, amikor elcsenték a baromfiudvarból a gazda legszebb kakasát. Ma már bizony nem vállalkozna ilyenre. Nem tudna elfutni a félelmetes kopók elől. Jobb neki itt a házacskában éldegélni, és nézegetni kifelé az ablakon.
Egyik nap szörnyű dolog történt. Róka néne megbetegedett. Fájt a feje, háta, és ráadásul még magas láza is volt. Nem bírt felkelni az ágyból. Szerencsére Holló Frici az erdei postás bekukkantott az ablakon, és észrevette az ágyban fekvő beteget.
– Mi a baj, róka néne? – kérdezte.
– Jaj, aranyoskám, nagyon beteg vagyok. Talán meg is halok. Mindenem fáj. Ilyen rosszul még sohasem voltam.
Holló Frici nem habozott, azonnal orvosért szaladt. Jött is mindjárt, Huhú Kázmér doktor úr, és megvizsgálta rókanénét.
– Nagy a baj, doktor úr?
– Baj az mindig nagy, de mi orvosok azért vagyunk, hogy segítsünk. Ígérem, rókanéne meggyógyítom, és egy – két hét múlva újból egészséges lesz, mint a makk. Még a közeli faluba is elmehet tyúkot csenni, mert ugye tudja kedveském, finom tyúkhúslevesnél nincs jobb a világon.
Ebben rókanéne egyetértett a doktor úrral, és megígérte, ha meggyógyul, akkor meghívja egy finom ebédre. Az erdőben minden állat tudja, rókanénénél senki sem tud jobban sütni, főzni. Ha ő nekiáll, akkor már hetedhét határból lehet érezni az ínycsiklandó illatot.
– Szívesen elfogadom a meghívást, de előbb meg kell gyógyulnia. Ezért, ameddig láza van szigorúan feküdni, kell. Nem szabad felkelni. Majd intézkedem és elküldöm menyét Bözsit, az ápolónőt. Ő majd mindenben kiszolgálja, megfőzi ebédjét, kitakarítja a házacskát, elmegy az erdei boltba bevásárolni, sőt még az orvosságot is elhozza a patikából, amit most felírok. Kérem, ebből naponta háromszor vegyen be egyet étkezés után bő folyadékkal. Fogyasszon sok gyümölcsöt. Látom, kiskertjében éppen most érik az alma. Nincs is jobb vitaminforrás, mint ez a szép,piros gyümölcs.
Még egy kicsit diskuráltak, megbeszélték, mi történt az utóbbi időkben, az erdőben, majd, Huhú Kázmér doktor megbillentette szárnyait, és elröpült.
Rókanéne egy kis időre megint egyedül maradt, de nem sokáig, mert hamarosan megérkezett menyét Bözsi a szakképzett ápoló és családgondozó.
Az első dolga az volt, hogy elszaladt a patikába, hogy kiváltsa az orvosságot. Amikor visszaért főzött egy nagy csupor mézes teát.
Rókanéne nem nagyon volt oda a teáért, de menyét Bözsi az ápoló ráparancsolt, hogy ezt bizony meg kell inni.
– Huhú Kázmér doktor úr utasított rá, hogy itassak rókanénével sok mézes teát. Így, ha tetszik, ha nem, nincs kibúvó, meg kell inni.
Bármennyire is nem szerette, meg kellett inni a mézes teát, sőt ezt követve bevenni a keserű pirulát.
Rókanéne napokig az ágyat nyomta, menyét Bözsi meg ellátta a ház körüli munkát. Igazi, jó ápolónő volt. Még rókanéne is meg volt vele elégedve. Amikor felépült nem győzött hálálkodni neki.
– Nem is tudom Bözsikém, ha nincs, akkor mi lett volna velem. Nagyon sokat segített, szinte nagyságos asszonynak éreztem magam. Hála Isten meggyógyultam, és már magam is el tudom látni magamat. Köszönöm a segítségét, és Huhú Kázmér doktor úrral együtt, szeretettel meghívom egy finom ebédre.
Természetes, hogy menyét Bözsi elfogadta a meghívást, és boldogan kanalazgatta a tyúkhúslevest, amilyet csak rókanéne tud készíteni, senki más a világon.
A tavasz első kicsi viriga
Még javában dúlt a tél. Erdőt, mezőt vastag hó borította. Fagyos szél cibálta a fák ágait. Állatok elbújtak, hogy jéggé ne fagyjanak. De már a föld mélyén a virágok készülődtek, hogy előjöjjenek, beborítsák a réteket.
Nagy vita lett, hogy ki legyen az első virág, aki kidugja a fejét, és körülnézzen.
Mindenki első szeretett volna lenni. Nincs is annál jobb érzés, amikor az emberek megpillantják a tavasz első virágát. A gyermekek örvendezve, csodálkozva szaladnak hozzá, és nem bírnak betelni a látvánnyal.
A hosszú tél alatt csak legfeljebb jégvirágot láthattak az ablakokon. Ha kimentek a szabadba mindenhol vakító, fagyos fehérség volt.
Eleinte talán még élvezi is az ember, de egy idő után megunja. Vágyakozva gondol a kellemes, enyhe tavaszra, amikor mindent elborítanak az ezerszínű, jó illatú virágok és nővények.
Nincs is szebb évszak a tavasznál. Ilyenkor minden megélénkül, vidámság van a levegőben.
A virágok ezért is versenyeztek, ki legyen az első, aki reményt visz az embereknek.
Hangosan vitatkoztak, sőt még néha egymásnak is estek.
– Engem illet az elsőbbség – kiáltotta a liliom. – Hiszen én olyan szép vagyok.
– Csak ne lennél ennyire beképzelt dorongolta le a gyöngyvirág. – Nézzetek rám, ugye nálamnál nincs gyönyörűbb virág a világon.
A többiek hangosan felnevettek. A sárga tulipán a fejét fogta, annyira nevetett.
– Még hogy nincs náladnál szebb virág? – kérdezte gúnyosan. – Virágok, nem én vagyok a legszebb?
Természetesen egyik virág sem ismerte el ezt. Mindenki magára mutogatott.
Végül a gyöngyvirág volt a legerőszakosabb, és mindenkit félre lökve kidugta a fejét. A lentiek csak egy fájdalmas jajkiáltást hallottak. Nem értették, mi történhetett? Mi ez a jajgatás? Hiszen nemrég a gyöngyvirág még olyan magabiztos volt. A virágok azt hitték valóban őt illet elsőbbség.
Nem telt el sok idő a gyöngyvirág logó orral visszabújt, és dideregve szaladt társaihoz.
– Mi történt? – kérdezték kíváncsian a többiek.
– Jaj, ne is mondjátok! – tért kissé magához. – Kegyetlen hideg van odakint. Nézzétek csak, még mindig vacogok! Mindent hó és jég borít.
– Hiszen állítólag már tavasz van – mondta a tátika elbújva a társai mögött.
-Naptár szerint az van, de a tél nem akar engedni az öleléséből. Talán jobban dühöng, mint januárban. Olyan hideg van, hogy majdnem megfagytam – válaszolta a rózsa.
– Nem akarom elhinni – ugrott elő a sárga tulipán. – Bizonyára be akarsz csapni bennünket, hogy ne menjünk ki.
– Ha nem hiszel, nekem győződj meg magad! Csak meg ne bánd.
– Meg is fogok győződni. Nem hagyom annyiban. Mi tulipánok nem vagyunk anyám asszony katonái. Megyek is, s meglátjátok, kint is maradok!
A sárga tulipán is elindult, hogy köszöntse a tavaszt. Fütyörészve indult neki, s még mielőtt kidugta a fejét gúnyolódva visszaszólt a rózsának:
– Gyáva gyöngyvirág, nézz ide! Így viselkedik egy bátor tulipán.
Egy gyors mozdulattal kiugrott a felszínre. Igaz haloványan sütött a Nap, de a szél úgy kavarta a havat, hogy a tulipánt majdnem feldöntötte. Szegény virág próbálkozott, hogy megkapaszkodjon egy fa ágában, ami egyszer – kétszer sikerült is neki. Ellenben olyan hideg volt, hogy a szép világossárga szirmait azonnal lefagyasztotta.
Nem bírta sokáig. Könyörgött a napsugarakhoz, hogy melegítsék fel elgémberedett testét, és olvasszák meg körülötte a havat. Azok próbálkoztak is, de nem sok eredménnyel. Még a nap sugarai is erőtlenek voltak, ha sikerült is megolvasztani a havat körülötte, a tél fújt egyet és újból mindent beterített a hó és a jég.
Egy idő elteltével a sárga tulipán kénytelen volt visszabújni a védelmet adó földbe. Ugyanúgy vacogott, mint a gyöngyvirág vagy talán még jobban.
A virágok egyhangúan megállapították, idén nem lesz tavasz, de talán még nyár sem. Ezentúl mindig a tél fog uralkodni.
Nagy szomorúság lett a föld alatt. Sírtak a virágok keservesen. Hullott szemükből a könny, mint a záporeső. Örökké most már föld alatt kell lenniük, soha többé nem láthatják meg a kék eget. Ez szörnyű!
Így siránkoztak napokig. Többé egyik virág sem merte kidugni a fejét. A kijáratot jól elrekeszelték, hogy a tél lehelete még csak véletlenül se tudjon leszökni hozzájuk.
Az egyik nap a kicsi hóvirág nem bírta tovább. Nem akarta elhinni, hogy többé nem lesz tavasz a földön. Nincs a télnek olyan nagyhatalma, hogy az egész évben uralkodjon. Kell, hogy még melegen süssön a Nap és az erdők fáin, mezőkön trillázzanak a madarak. Hiszen ez olyan csodás volt tavaly is.
– Felmegyek. Megnézem, hogy a tavasz megérkezett-e? – mondta a kicsi hóvirág.
– Jaj, ne tedd! – kérlelték a többiek. – Mindjárt megfagy kicsi tested, ha kilépsz a felszínre. Látod a gyöngyvirág és a sárga tulipán is visszamenekült a föld alá. Mit gondolsz, te kibírod a fagyot, ami odakint van?
– Nem tudom – válaszolta. – Szeretném megpróbálni. – Engedjetek utamra!
A virágok sajnálkozva utat nyitottak neki. Legtöbbjük úgy nézett rá, hogy soha többé nem fogják látni a hóvirágot. Amint kiér, megfagy és gyönge, vézna testecskéjét betemeti a hó.
Hazudott volna a kicsi hóvirág, ha azt mondta volna, nem fél. Szegényke reszketett, félt a haláltól. De tudta, valakinek meg kell próbálni, ki kell menni.
Először aprócska fejét dugta ki. Még mindig minden fehér volt, és kegyetlenül fújt a jeges szél. Már arra gondolt, hogy visszafordul, de amikor egy sötét felleg mögül egy napsugár rákacsintott, nekibátorodott. Gyorsan egy vastag fa törzséhez rohant, ahol oltalmat nyert a hidegtől. Itt egészen kellemes volt az idő, főleg akkor, amikor sütött a Nap. Megvetette lábait, nehogy a szél kicibálja. Meg kell vallani, mintha a szél ereje fogyóban lett volna. Egyre gyengébben repkedett az erdők, rétek felett.
Ez jó jel volt a kicsi hóvirágnak. Még magasabbra dugta fehér fejecskéjét. Így már a közelben lévő állatok látták, az apró madarak boldogan csicseregtek a közeli fák ágain, s egy nap gyermek zsivajtól lett hangos a környék. Végre ők is kiszabadulhattak a szoba fogságából, vidáman szaladgálhattak az erdőkben és réteken.
Váratlanul egy szöszke kislány felkiáltott:
– Nézzétek testvérkéim, kinyílt a hóvirág! Most már valóban megérkezett a tavasz.
Ettől a naptól kezdve a virágok egymásután bújtak elő a földből. A madarak is koncertet adtak, hirdetve, a tavasz elűzte a telet.
Cinegék és a verebek
Egyszer a kertünkben télvíz idején összevesztek a cinkék és a verebek, hogy a madáretetőben lévő magok kiket illet. Mindegyik madár azt hitte, hogy csak övé a finom eledel, amit reggelente kiraktam nekik.
Elsőnek egy kékfejű cinege érkezett társaival és boldogan csipegetni kezdett. Nagyon éhes lehetett. Éjjel átfázott a hidegtől. A kertet mindenhol vastag hó borította. Még csak esélyük sem volt a cinegéknek és más madaraknak, hogy valahol is élelemre leljenek. A gyümölcsfákon felejtett néhány alma vagy szilva már rég elfogyott. Az éhes madárkák megették azokat. A földet, mint nagy bunda betakarta a hó, és onnan sem lehetett eledelt előkaparni. Kertünkben csak a kis fából készített etetőben volt madárennivaló. Minden nap, főleg a reggeli órákban szorgalmasan hordogattam nekik, feltöltöttem az etetőt mindenféle magokkal, amelyeket ilyen kicsi madárkák szeretnek.
Valamit tettem – vettem az udvaron, amikor váratlanul nagy csivitelésre lettem figyelmes. Olyan nagy volt a ricsaj, hogy majd leszakadt tőle az ég. Nem értettem, mi történt. Annyit azért jól hallottam, hogy ez mindez a madáretető felől jön. Óvatosan közelebb lopóztam és egy bokor mögül kilestem.
Képzeljétek el, a cinkék és a verebek összevesztek. Egymást túlcsipogva bizonygatták, kinek van joga csipegetni az etetőben lévő magokból.
–Én voltam itt előbb – érvelt a kékfejű cinege és mérgesen a szárnyával a közelébe ugráló veréb felé csapott.
–Mi meg itt a szomszédos fán lakunk. Így miénk az etetőben található napraforgómag. Hess, innen cinegék!
–Mit gondoltok, tieteket szeretnek az emberek? Minap hallottam, hogy a házbeliek, azt mondták, adjunk enni szegény cinegéknek, mert megfagynak ebben a nagy hidegben. Ha mi nem lennénk, üres lenne az etető. Kotródjatok el innen! Nincs itt semmi keresnivalótok.
–Ne akard, hogy idehívjam a környék összes verebét! – lépett fel harciasan az egyik kicsi, szürke veréb. – Szólok összes testvéremnek, rokonomnak, de még a barátaimnak is, és úgy elverünk bennetek, hogy arról koldultok.
Sokáig vitatkoztak. Mindkét részről újabb és újabb cinegék és verebek érkeztek. Elárasztották a környék fáit, bokrait. Olyan volt, mint egy hatalmas madártalálkozó. Egyik sem engedett a negyvennyolcból. Mindegyik mondta a maga igazát.
Talán még most is vitatkoznának, ha váratlanul nem jelent volna meg a szomszéd nagy kandúrja Mirci. Már régóta nézegette távolból a madársereget. Egyre közelebb lopakodott. Feléledt benne az ősi vadászösztön, és szívesen elropogtatott volna finom madárpecsenyét.
Már egészen közel járt, de veszekedő madarak még akkor sem vették észre. Annyira csiviteltek, hogy a nagy zaj elterelte figyelmüket a veszélyről.
A macska előre nyalogatta szája szélét, és talán már haditervet is készített, miképpen kapja el áldozatát, amikor az egyik magas fa tetején ülő kánya hangosan károgni kezdett.
–Kár, kár, hogy veszekedtek az eledelen. Közben észre sem veszitek, hogy a fa alatt jár a szomszéd kandúrja – károgta kissé gúnyolódva. – Ha hagyjátok abba, akkor hamarosan ti lesztek a macska lakomája!
Erre valamennyi veszekedő madár felkapta kicsiny fejét, és nem törődve a finom, ízletes magokkal egy pillanat alatt szétrebbent. Úgy elrepültek, mintha ott sem lettek volna.
Szegény macska csalódottan nézett utánuk, és magában bizonyára elátkozta a kányát, amiért figyelmeztette a cinegéket és a verebeket.
Ott maradtam a kandúrral egyedül közel az madáretetőhöz, és vigasztalásul ennyit mondtam neki:
–Ne búslakodj, Mirci, legközelebb majd sikerül!
Ákombákom Palkó, Ákombákom Panka táncra perdül
Szomszédunkban lakott egy kislány Marika. Nagyon szeretett rajzolni. Igaz nem mindig sikerült olyant rajzolni, mint nagyobb testvéreinek, akik már iskolába jártak. Marika rajzai sokszor csak ákombákom alakok voltak. Ez nem nagyon zavarta a kislányt. Minden nap csöppnyi kezébe fogta a színes ceruzát és hosszú ideig rajzolgatott.
Egyik ilyen alkalommal is egy kisfiút és egy kislányt rajzolt a hófehér papírra. Szépen kiszínezte őket. Boldogan mutatta meg édesanyjának a művét.
–Nézd, édesanyám, mit rajzoltam. Ő Palkó, ő meg Panka – mutatott ujjával a keszekusza alakokra.
–Nagyon szép – dicsérte meg az anyja. – Igazi rajzművész vagy.
Marikát ez annyira fellelkesítette, hogy rajzát kiakasztotta a szekrénye oldalára, és amikor csak bement a szobába, mindig elégedetten nézett rájuk.
–Szia, Palkó! Szia, Panka! – köszöntötte kicsi barátait, akik mintha visszamosolyodtak volna a papírról
Gyerekek könnyen felednek. Marika is egy idő után megfeledkezett Palkóról és Pankáról. Egyre ritkábban vetett rájuk pillantást.
Ez nagyon fájt a kicsi rajzfiguráknak. Egyre többször szomorkodtak egyedül a szobában.
–Nem szeret már bennünket Marika – siránkozott szomorúan Panka.
–Egészen megfeledkezett rólunk – csillogott Palkó szemében egy könnycsepp. – Ez így nem mehet sokáig. Tennünk kell valamit. Még a végül egészen megun, és a papírkosárban találjuk magunkat.
–Úgy bizony. Tennünk kell valamit. De mit?
A két kis rajzfigura tanácstalan volt. Nem tudták, mit tegyenek. Mégis csak Marikához tartoznak, hiszen ő rajzolta le őket ide erre a nagy, fehér papírra. Most ez az otthonuk. Legalább a kislány foglalkozva velük egy kicsit többet! Kezdetben minden nap rájuk nézet, sőt még meg is cirógatta vonaltestüket.
Milyen jó volt az. Bárcsak megint Marika kedvencei lehetnének.
Amint ott búslakodtak egyszer csak az utcáról zene hallatszott be a szobába. Vidám, pattogó zene volt. Még sohasem hallottak ilyet.
–Mi ez Panka? – kérdezte Palkó.
–Azt hiszem muzsika – felelte Panka.
–És mire való a muzsika?
–Ha jól tudom arravaló, hogy táncoljanak rá az emberek.
–Táncoljanak? Azt meg, hogyan kell?
–Állítólag igen egyszerű. Az emberek összekapaszkodnak és körbe – körbe lépegetnek a zene ritmusára.
–Én is tudnék táncolni? – kérdezte kíváncsian Palkó.
–Miért ne, ha nem vagy botlábú.
–Tudod, mit? Van egy jó ötletem.
–Mi lenne az? – kerekedett ki Panka szeme.
–Próbáljuk ki! Mi is táncolhatnánk. Mit szólsz hozzá?
–Benne vagyok – ugrott egy nagyot a rajzkislány.
Eleinte egy kicsit ügyetlenül Palkó és Panka összekapaszkodott, és a behallatszott muzsika ütemére ringatózni kezdtek. Egyet jobbra, egyet balra, és a következő pillanatban már forogtak is. Olyan nagyszerű érzés volt, hogy arcocskájuk kipirult, és azonnal megfeledkeztek minden bánatukról.
–Nem is nehéz táncolni – lelkendezett Palkó. – Hogy miért nem csináltuk előbb?
–Ezentúl, ha zenét hallunk, mindig táncolni fogunk – mondta boldogan Panka.
Ahogy összekapaszkodva ropták a táncot, észre sem vették, hogy bejött a szobába Marika valamiért. Nem tudta nem észrevenni a két vidám, táncoló rajzfigurát. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, de amint közelebb ment hozzájuk, látta, mindez valóság. Ákombákom Palkó, és Ákombákom Panka, akiket ő rajzolt megéledtek és táncra perdültek.
Egy ideig némán nézte a két kis figurát, majd hangosan elsikította magát:
–Édesanyám, a rajzlapon a figuráim táncolnak!
Anyja nem értette, mi ebben a nagy csoda, és a konyhából mondta a kislányának:
–Bizonyára most táncolva rajzoltad le őket.
Marika erre nem tudott, mit felelni, mert az utcán elhallgatott a zene és a két kis figura azonmód mozdulatlan lett. Abbahagyták a táncot, de látszott rajtuk, várják, hogy újból megszólaljon, és folytathassák a mulatozást.
A kislány belátta, kár lenne erőltetni, hogy a rajzfigurák tényleg mozogtak. Senki sem hinné el neki, amit látott.
Elhatározta, soha többé nem lesz hűtlen kicsi barátaihoz, és ha nem látja senki, akkor bekapcsolja nekik a rádiót. Azt remélve, hogy zene hallatára Ákombákom Palkó és Ákombákom Panka újra táncra perdül.
Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna a két kis rajzfigurát. Boldogan összekacsintottak, és örültek, hogy Marika megint a játszópajtásuk lesz.
A hencegő gyufaszál
Őkelme egy gyufásdobozban lakott társaival. Lehettek úgy harmincan vagy negyvenen. Eleinte nagyon szűk volt a hely. Alig bírtak megmozdulni. Hiába húzták össze magukat, akkor sem lett sokkal nagyobb helyük.
Idővel a helyzetük némileg javult. Páran eltávoztak a dobozból. Igazából egyikőjük sem tudta, hova lettek? Volt, aki úgy gondolta, megunták magukat a szűk helyen, és elmentek világgá.
Hogy ez így volt, vagy nem, senki sem tudta.
A gyufaszálak között volt egy hencegő, nagyszájú. Állandóan karattyolt, vadabbnál vadabb történetekkel szórakoztatta társait. Azok csak némán hallgatták, de sokszor oda sem figyeltek, hogy, mit mond.
Mindenki tudta, fele sem igaz a mondottaknak. Úgy adta elő a történeteit, mintha megtörténtek volna.
–Képzeljétek el! - kezdte az egyik unalmas délután, amikor a házban néma csönd volt. Még a légy zümmögését is meglehetett hallani. - Egyik nap meghívott a házába az öngyújtó. Nem is tudom, egyáltalán hallottatok-e róla? Jaj, ha láttátok volna, hogy milyen szép és nagy palotában lakott. Nem találok rá szavakat, hogy leírjam azt a pazar látványt, ami ott fogadott. Egy háromemeletes palota volt, vagy úgy kilencvenkilenc ragyogó szobával. Mi a nagy fogadóterembe mentünk be. Tudjátok, másokat is meghívott az öngyújtó. Ott volt a piszkafa őméltósága, a hő elosztós kályhakürt, a vízforraló, és még jó sokan. Mindnyájukra már nem is emlékszem annyira elvette az eszemet az a pompa, az a fényűzés.
Gondolom, a többiek is így voltak vele. A piszkafa alig bírt megszólalni. Csak hebegett-habogott, amikor valaki mondott neki valamit. Valahogy úgy hozta a sors, hogy éppen melléje kerültem az ünnepi ebédnél. Azt hiszem, el is felejtettem mondani nektek egy ilyen, nem mindennapi lakomára voltunk hivatalosak.
Az asztalon annyi finomság, jobbnál jobb italok volt, hogy az majdnem leroskadt a nagy tehertől.
Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart és bírt.
–Látom, nem hisztek nekem - ugrott nagyot a hencegő gyufaszál. - Pedig elhihetnétek. Tudom, most irigykedtek, amiért az öngyújtó meghívott ebédre. Pedig való igazat mondom. Majd csak kérdezzétek meg tőle, ha legközelebb találkoztok vele.
–Lárifári - jegyezte meg a doboz alján lévő egyik gyufaszál. - Hogyan tudtál volna elmenni oda, amikor a világ kezdete óta itt élsz velünk. Naponta csak egyszer - kétszer nyitják ki a doboz fedelét. Mindezt most találtad ki. Nem hiszek neked. Találj ki valami hihetőbb történetet!
A hencegő gyufaszál sértődötten hátat fordított. Durcásan mondta az ellőtte lévőnek:
–Ez meg honnan a csudából tudja, hogy nem igaz? Nem szoktam én hazudni. Bejártam már a fél világot. Hamarosan újból útra kelek. Felülök a repülőre és elrepülök Amerikába. Te már jártál ott?
Az előtte lévő gyufaszál szomorúan megrázta a fejét:
–Még nem.
–Pedig ott van ám jó dolga egy gyufaszálnak. Ha tudom, hogy még nem voltál ott, akkor velem jöhettél volna. Sajnos már betelt a keret. Nem vihetlek magammal. Hidd el, igazán őszintén sajnálom. De majd legközelebb. Nem is kell szólnod, megjegyezlek és felveszlek a névsorba. Tudod, barátom, ezeknek a dolgoknak én vagyok a koordinátora, és azt írok fel, akit én akarok, vagy aki nekem tetszik. Szimpatikusnak tűnsz. Van esélyed, hogy velem gyere.
A többi gyufaszál mosolyogva hallgatta. Volt, akinek már ismerős volt a szöveg, de nem szóltak, hagyták, hogy hencegjen. Kíváncsiak voltak, hogy mi újdonságot talál ki.
Sokszor egész délután hencegett. A házban ilyenkor volt legnagyobb a csend és a nyugalom. A háziak elkerülték ezt a helyiséget, ahol a gyufásdoboz volt.
A falon egy ósdi, százéves óra számolta könyörtelenül a perceket. A helyiség bútorai, tárgyai kissé elkábulva várták, hogy újból megélénküljön köröttük a világ.
Csak a hencegő gyufaszál nem tudott nyugodni. Állandóan járatta a száját. Be nem állt egy percre se.
Társai nem is értették, hogy tud ennyi sületlenséget kitalálni.
Nem fogyott ki a hencegésből. Sokszor még éjszaka is karattyolt.
–Fogd már be a szádat! - mordult rá a gyufásdoboz. - Aludni szeretnénk. Ne hencegj állandóan! Úgysem igaz, amit mondasz. Senki sem hisz neked.
–Még hogy hazudok - horkant fel a hencegő gyufaszál. - Vedd tudomásul, az utolsó szóig igaz! Ne kívánd, hogy idehívjam a testvéreimet, mert akkor ellátjuk a bajodat.
–Aztán, hogyan tudnátok ellátni a bajomat? Egyáltalán, kik a te híres testvéreid?
–Kik az én testvéreim? - kérdezte csodálkozva. - Te még nem hallottál róluk? Hát idefigyelj, az én testvéreim a távoli hegyekben élnek. Ők a világ legmagasabb fenyőfái. Olyan magasak, hogy csúcsuk elérik a felhőket. Csak egy füttyentésembe kerül, és idejönnek segítségemre. Ne kívánd, hogy összeakaszd velük a bajszod. Erejük hatalmas. Egy pillanat alatt összenyomnak a súlyukkal.
–De hiszen a fák nem is tudnak járni - nevette el magát a gyufásdoboz. - A fenyőfáknak gyökereik vannak, és ahová születnek, ott kell élniük életük végéig.
–Nem úgy van az, komám! - kapta fel a fejét a gyufaszál. - Amint már mondottam volt, csak egy füttyentésembe kerül, és itt lesznek az óriási fenyőfák. Jobban teszed, ha már most kezdesz remegni. Nem ismersz te még engem. De ne is akarj megismerni, mert annak nem lesz jó vége. Egyszer valaki kekeckedett velem, ezért úgy elláttam a baját, hogy szerintem még ma is attól kódul.
A gyufásdoboz elhallgatott. Nem akart vitatkozni. Magában megvolt a véleménye a hencegő gyufaszálról. Nem szeretett ostobákkal beszélgetni. Most is bánta, hogy szóba elegyedett vele.
Csönd lett a helyiségben. A gyufaszálak megkönnyebbültek. Örültek, nem kell tovább hallgatniuk ezt a buta locsogást.
Már - már elszenderedtek, amikor a hencegő gyufaszál újból okoskodni kezdett.
Azt akarta bebizonyítani a jelenlevőknek, hogy varázshatalma van. Bárkit el tud varázsolni, amire csak akarja.
De akkor hirtelen a távolból léptek hallatszottak egyre közeledve a gyufásdoboz felé. Máskor is előfordult ilyen. Soha nem nyilvánítottak neki nagy jelentőséget.
A léptek megálltak a doboz előtt. Kínos csönd következett, majd hirtelen felnyílt a gyufásdoboz fedele, és két jókora férfikéz matatni kezdett a gyufaszálak között.
Nagy riadalom lett a gyufaszálak között. Mindenki reszketve várta, kit fognak kihúzni a sok közül. Akit kiválasztanak, annak ütött az utolsó órája. Náluk ez a Halál angyalának az eljövetelét jelentette.
Ilyenkor megállt mindegyikőjükben az ütő. Csak a hencegő gyufaszál volt nyugodt. Azt gondolta, vele úgysem történhet meg ez.
Vidáman ficánkolt a dobozban. Még a két ujjat meg is csiklandozta, mintha csak ezzel is azt szerette volna megmutatni, itt ő a császár.
Ez lett a veszte. A két erős ujj megragadta, és kihúzta. Ekkor döbbent rá, kár volt ilyen nagylegénynek lenni. Jobb lett volna szépen meghúzni magát, mint a többiek.
A két ujj gazdája a hencegő gyufaszál fejét egy gyors mozdulattal végighúzta a doboz oldalán. Az azonnal lángra kapott sercegve, bevilágítva a félhomályban lévő helyiséget. Nem sokáig csilloghatott, mihelyt a két ujj tulajdonosa meggyújtotta cigarettáját, az égő gyufaszálat elnyomta a hamutartóban.
Eddig tartott a hencegő gyufaszál dicsősége. Csak egy kicsi, elszenesedett csonk maradt utána.
–Miért nem füttyentettél barátom? Hiszen azt mondtad, csak egyet füttyentened kell, és barátaid segítségedre sietnek – nevettek a többiek.
KICSI FECSKE
Szállt a kicsi fecske fent a magas égben. Alatta lent zöld erdő, zöld mező suhant el. Vidáman csicsergett fecskenyelven, mert azt hitte a jó idő örökké fog tartani. Majd mindig süt a Nap, s a kék eget sohasem takarja el sötét viharfelhő.
Sajnos tévedett. Egyszer csak váratlanul az égről eltűnt a Nap, ijesztő, fekete felhők tornyosultak körötte.
Szegényke azt sem tudta, mitévő legyen? Nem hallgatott anyukájára, hogy ne repüljön messze a fészektől, ami egy nagy istálló bejárata fölött volt. Ennél jobb helyett nem is találhattak volna szülei a fecskecsalád számára. Itt mindig repkedtek legyek, bogarak. Az istállóban lévő állatok idevonzották őket.
Ha megéheztek a fecskefiókák anyukájuk csak kitátotta a száját és már vihette is fiókáinak a finom eledelt.
A kicsi fecske ezt a biztonságos helyet hagyta el, hogy felfedezze a világot. A fészekben nem gondolta, ha messzire repül, akkor még baja is lehet.
A felhők egyre sötétebbek, és nagyobbak lettek. Félelmetesen vigyorogtak a villás farkú madárkára. Néhány perc elteltével még vakító villámok is cikáztak az égen, majd olyan heves zivatar lett, hogy a kicsi fecske nem tudta, hová bújjon.
Ide – oda repdesett menedéket keresve. Közben bőrig ázott. Gyönge szárnyacskái nem bírták fenntartani. Még annyi ereje maradt, hogy nagy nehezen leszállt az út mellé. Ott várta sorsát dideregve.
A mezőn emberek dolgoztak, de most ők is siettek haza a faluba. Észre sem vették a kicsi fecskét. Mindenki elfutott mellette. Hiába csipogott a gyenge kis hangján, senki sem figyelt rá.
Már úgy tűnt mindennek vége, amikor egy öregember sántikált az úton. Csuromvizes volt. Fájós lábai miatt nem tudott szaladni, sőt még sietni sem. Ő pillantotta meg az ázott madárkát, lehajolt érte és a tarisznyájába tette.
–Gyere madárka, elviszlek a faluba, hátha ott megleled családodat.
A tarisznya mélyén jó meleg volt. A kicsi fecske megszáradt, és erőt gyűjtött. A falu már ismerős volt számára, hisz testvéreivel sokat repdesett a környéken.
Az öregember útja éppen az a ház előtt vitt el, amelynek udvarán volt az istálló. A tarisznya nyílásain felismerte otthonát. Hangosan csipogni kezdett, kérve az öregembert, hogy rakja ki.
–Mit akarsz, kicsi fecske? – kérdezte. – Tán csak nem itt van a fészked?
–De bizony itt van – csillant fel a madár szeme, amint az vénséges kezek kiemelték a tarisznyából. – Köszönöm, apó, hogy hazahoztál. Ígérem, többé nem kóricálok el és mindig szót fogadok szüleimnek.
Az öregember kinyitotta a tenyerét, amelyből a kicsi fecske boldogan repült a fészke felé.
Nagy volt az öröm, amikor hazaért. Testvérei hangos csiviteléssel köszöntötték az elcsavargott családtagot.
